Kronstein Gábor

Kulturális pesszimizmus és az iskola

Az a kulturális pesszimizmus, amellyel Popper Péter pszicho-filozófus
jóvoltából nemrég megismerkedhettek egyik napilapunk (Popper Péter: Az ember fáj a földnek, Népszabadság, 2004.05.22.)
olvasói, átfogó történelmi kilátástalanságot
áraszt. Szélső határig feszíti: a jelenségek
világára nézve kivétel nélkülivé
általánosítja a lazán „magyar borúlátás”-ként
emlegetett életérzést, hangulatkultúrát,
kudarc-attitűdöt, a vereség valószínűségével
számoló cselekvési stratégiát.
érzelmi felfűtöttsége, a régi protestáns prédikátorok
jeremiádjaira emlékeztető stílusa, erudíciója,
amellyel összegyűjti és azonosíthatóvá
teszi (elsősorban értelmiségi) közönsége
előtt a humanizmus hullásának apró tényeit,
hatásos, de lefegyverző.
Összemossa a maga misztikus reménytelenségével –
„a világ megőrült” – a „magyar borúlátás”-t,
amely ismerős a pedagógiai berkekből is. Ennek gondolatisága
a pedagógiai közéletben is kissé olcsó, sokszor
felszínes, szerencsére egészében még kialakulatlan.
Szerencsére, mondom. Mert így legalább érvelni lehet
vele szemben. Ezután ez nehezebb lesz. Popper Péter próféciája
elmaszatolja a kétféle pesszimizmus minőségi különbségét.
Megnemesíti a hétköznapit, magasabb intellektuális
színvonal látszatát kölcsönzi neki. Érvtár,
egyesek szemében talán még erkölcsi minta is válik
belőle.

Nem örülök e fejleménynek, mert a tanárság
a mai viszonyok között nehéz küzdelem árán
őrzi meggyőződését, hogy a
tanítványok nevelhetők. Keserves azokon az élményeken
is keresztülmenni, amelyekre építve a pedagógus körvonalazni
tudja a maga viszonyaira a diák nevelhetőségének
feltételeit, a nehézségeket, a folyamat hatékonyságának
mértékét. Az át nem léphető határokat.
Az erőfeszítésben rejlő szépséget,
ami a humanista pedagógia leglényege. Szabad ezt bénítani?

1.

Induljunk ki egy kevéssé ismert tényből. Auschwitz-Birkenau
megmaradt épületeit, a gázkamrák és az égetőkemencék
romjait hamarosan védetté nyilvánították,
múzeum létesült ott okulásképpen. Ma már
mind a munkatáborrész, mind a megsemmisítő tábor
az UNESCO Világörökség része.

Tele lehetne szórni a világot ilyen típusú emlékeztetőkkel.
úgy tudom, Kambodzsa egy helyszínt föl is terjesztett e minősítésre
az UNESCO-hoz. Ez helyes pedagógia. Az emberi társadalom lényegi
tartozéka a szervezett, intézményesített halál.
A pedagógia művészete abban áll, hogy a kellő
időben, a kellő megvilágításban, hatékonyan
(sajnálom, hogy ezt kell mondjam: célzott adagolásban)
ismerteti az ide vonatkozó tényeket. Az is a pedagógia
művészete, hogy kétféle remélhető visszhangot
tud fölkelteni a szívekben s elmékben. A megrendülést
és a szembefordulás eltökéltségét. Nem
becsülném le azt sem, ha a pedagógus csupán annyit
ér el, hogy érvekhez segíti azokat, akik az embertelenség
megnyilvánulásait nem veszik természetesnek, nem restek
a jóra, és szembefordulnak a barbárság felmagasztalóival.
A maguk módján, a maguk szintjén, vitában érlelve,
hogy tanulóközösségük, baráti társaságuk
mit ért erkölcsön, merre keresi ideáljait.

2.

Ha e téren eredményekre törekszünk, módosítani
kell tudásunkat a barbárságról. Ismernünk kell
egy keveset arról, hogy milyen a barbárság mint történeti
képződmény. Ne tessék meglepődni, ha a történelem
tankönyvekben már megtalálják, hogy volt kezdete:
amikor az első népesebb faluközösségek bizonyos
javakért háborúzni kezdtek egymással. Az emberek
nyilván már korábban is öltek, de akkor motívumaik
még közelebb álltak a főemlősökéhez.
Nem öltek fölöslegesen. Ez a vonás a társadalmi
szervezettség magasabb fokán lépett be az emberek életébe.
évezredek múltak el, míg megjelent a magaskultúrákban
(Európában a krétaiaknál, görögöknél,
etruszkoknál, Rómában) a civilizáció és
a barbárság teoretikus ellentétpárja.

A civilizált társadalom már tartósan létrehozott
olyan szervezetet (államit és társadalmit egyaránt),
amely összefogta egyes közösségek munkaerejét,
a folyamatosan tökéletesített írás birtokában
képes volt távlatokban gondolkodni, nagy volumenben előállítani
termékeket, azok egy részét messzire szállítani,
a pénzzel kiszámíthatóvá tenni az ügyleteket,
s eközben olyan alkotó értelmiséget eltartani, amelynek
tanításai alapján az ösztönök megfékezésére
rendelkezésre állt a jogrend, a filozófia és a bölcseleti
magasságokat elért vallásos hit. Ennek rendelték
alá a katonai alapon megszervezett barbárok elveit és gyakorlatát.
Az a társadalom ideáljaiban heroikus volt, harcoló, zsákmányszerző
férfiakra szabták. Különben falusi jellegű mikrovilág,
s rokoni kötelékekre épült. Csak rövid távlatokat
ismert föl; a törzsi és rokonsági egységeken
túl nem fogadott el semmiféle egyenlőséget, semmiféle
hűséget. Politikai, vallási és családi életében
szabad tér kínálkozott az ösztönök számára.

A barbár társadalmak és a civilizált világ
között volt szellemi átjárás. Szép számmal
léteztek barbár államok – kezdetleges civilizációs
vívmányokkal. Az európai kulturális etalonnak tekintett
ókori és középkori államok teljes természetességgel
illesztettek életrendjükbe barbár elemeket. A rómaiak rabszolgatartása, melyeket ők
nagyüzemi méretekre fejlesztettek; a cirkuszi játékok
és az alkalmazott halálmódjaik tartoznak például
ide. Ezenfelül a szűk intellektuális látókörű
barbároknak is voltak eredeti újításai: a fémpapucsos
eke, a háromnyomásos földművelés, a gall kalászgyűjtő
gép, a malom, a lovak megpatkolása, a nadrág, az izzasztókamra,
a lovasnomádok által bevezetett nyeregtípus, a kengyel
és a csapóíj. Bizonyos értelemben vívmány
az ősi vendégjog, a széttagoltsággal járó
önkormányzó képesség, a népgyűlés
és a despotikus uralmi rendszerek helyett a jogok és kötelezettségek
bonyolult egyensúlya.

3.

A magyar iskoláskönyvek ezt úgy fogalmazzák meg,
hogy a mai európai civilizáció három lábon
áll: az antik örökségen, a zsidó-keresztény
szellemen és a vaskori – elsősorban (de hibásan) a germánokhoz
köthető – barbár hagyatékon. Ez utóbbin belül
jelentőségénél kisebb figyelmet kap a mentalitás
átörökítése. Erre csak példákat
enged meg a cikk kötött terjedelme. Íme, a kelta/germán
hostörténetek alakjai és A helység kalapácsá-nak
(Petőfi) figurái nem sokban különböznek egymástól.
A nőért megvívni ma is szokás. Erről énekelnek
a Bajazzóban, erre épülnek a kocsmák és
varieték „párizsi apacs”-táncai és dalai.
A család becsületéért ma is kiontott vér nem
csupán a vérbosszú intézményében él.
Napi előfordulását a rendőri közlemények
tanúsítják. A római, utóbb a bizánci
cirkuszi/lóversenypályai pártok: a kékek és
zöldek jelképei és az akkori „kemény mag”
viselkedése a mai focipályák szurkolói magatartásának
előképe. (Tessék csak megnézni – a ránk maradt
képen –, hogyan öldökölték egymást Pompei
és Herculaneum lakói az aréna lelátóin. Mint
Brüsszelben az angol és az olasz szurkolók – mondom én.)
A bandabecsület, beleértve a szervezett bűnőzést,
az alvilági leszámolásokat és a macsó magatartás
brutalitásait is, természetes alkotóeleme a városi
társadalomnak.

A militarizmus kultusza, embertelenségig fajult erkölcse az eugenika,
másfelől a sport területén; a tömegkultúrában
elterjedt erőszakkultusz modern színezetet a 20. század
tömegháborúiban öltött, s most az elithadseregek
és a csúcstechnológiával megvívható
belső és külső háborúk idején
új erőre kap. Ez már a történeti értelemben
vett barbárság tudatos átvétele, gondoljunk a kommandósokra,
a „szakmészáros” zsoldosokra, az egy adott szempontból
hossé emelt katonákra, a gerillaharcosokra, akik a 19. századtól
kezdve a velük szembenállók szótára szerint
banditák, bűnözők, lázadók, a társadalom
ellenségei, terroristák. és gyakran valóban azok.

4.

A barbárságról tehát beszélni kell. Lehetőleg
összefüggéseibe helyezve. Ha ez elmarad, akkor nem kerülhet
helyes megvilágításba a jog és az erkölcs szabályrendszerének
fejlődése sem. Márpedig ez az erkölcsi nevelés
vezérfonala. A Habeas Corpus Act még a 17. századból
való, akárcsak az alkotmányos kormányzás
kifejtése. A személyes és kollektív szabadságjogok
legjavát már a 18. században kidolgozták. A háborúk
szabályai, illetve kiküszöbölésük lehetősége
a 19. század leleménye volt. Az emberiesség szabályai
két nagy területen: békében és háborúban
– egyaránt a 19. századi kezdetekből nőttek ki.
A szociális és politikai jogok, az emberiesség szabályait
megsértők elleni – folyamatosan bővülő – jog-
és intézményi rendszer a 20. század közepére,
második felére teljesedett ki.

Ez a fejlődés egyenetlen. Az Unió alkotmányában
benne lesz az emberi méltóság joga, az vonatkozik majd
Magyarországra is. Eközben a magyar Alkotmánybíróság
kimondta, hogy a lakáshoz jutás nem alkotmányos alapjog.
Ezt a nemes kategóriát viszont biztosítja az embertelenség
verbalizmusa számára. Szavakban – a tettlegesség határán
innen – tehát alkotmányos alapjog becsmérelni szóban
és írásban a politikai ellenfeleket, a saját nemükhöz
vonzódókat, a zsidókat, a cigányokat, a testi, esetleg
szellemi fogyatékosokat, de a mindenkori helyzettől függően
másokat is.

Ennek fényében gondolják át, szükséges-e
a humánum védelme érdekében erősíteni
a szolidaritást, éleszteni a civil kurázsit, felkészíteni
a fellépésre kész fiatalokat. Az értelmes élethez
morál is kell. Ha nyugtalan korszak elé nézünk, a
becsület esetleg életet ment. én ezért nem becsülném
le az erkölcsi tudatot. A kollégák szíves figyelmébe
ajánlom Popper Péternek, ennek a nekikeseredett humanistának
megrázó szavait: „Mint vallástalan ember mégis
az Istent siratom, mert úgy látszik, ha az erkölcs és
értékrend spirituális gyökereit elvágják,
abba minden társadalom egy-két nemzedék alatt belebolondul
és belezüllik”.

Nem tisztem rangsorolni – hirdetni vagy elvetni – a spirituális gyökerek
fajtáit. Én amolyan régi vágású liberális
vagyok. Számomra a reneszánsz, a protestantizmus, a felvilágosodás
és az egykor oly fényesnek látszó polgári
erények „spirituális gyökerei” ismerősek
és rokonszenvesek. Másnak a szívéhez nyilván
más erkölcs áll közel. Az előttünk álló
alternatívák szerintem valóságosak, mert nem száradt
el teljesen az erkölcs föntebb emlegetett gyökere. Nekünk
is, az utánunk jövőknek is súlyos és szép
feladata védelmezve korhoz igazítani a pozitív erkölcsöt.
Az nem aggaszt, hogy az értékek devalválódása,
az erkölcs iránt gyengülő érdeklődés
meg fogja bolondítani a társadalmakat. Ennél a világ,
Európa és benne Magyarország sokkal érzékenyebb,
okosabb, önzőbb. Egy érdekelvű társadalom mint
olyan – rossz esetben – nem megbolondulni fog, hanem lezüllik. Az erkölcsi
nevelés nem erős fegyver, de felhasználható a rosszba
belehullás ellen. Alkalmazzuk!