Takács Géza

Jegyzetek egy helyreigazításhoz

Trencsényi László helyreigazítást kért a honlap szerkesztőitől, hogy tévedésemet szóvá tegye, mely szerint a Magyar Pedagógiai Társaság dehogyis lenne halott, igenis él, hiszen tevékeny, sőt erről beszámolója is van, éppen a saját tollából. Ő a krónikása a Társaságnak, hát hogy lehetne, hogy tudna egy halott életéről beszámolót írni?

Igen, Trencsényi Lászlónak teljesen igaza van. Ha ő lehetne maga a Magyar Pedagógiai Társaság, ha elég volna egy országos szakmai szervezet működéséhez, hogy a főtitkára főtitkároskodik, akkor a szervezetet nagyon is tevékenynek és aktívnak kellene nevezni. Viszont ha jobban megnézzük, akkor Trencsényi személyes buzgalma maga is közvetlen bizonyíték arra, hogy ez a szervezet már valójában nincs. Ha a főtitkár maga a Társaság, ha az ajtókat is ő csukja, zárja, ha arról számol be, amit ő maga tesz és gondol, akkor az a Társaság, melynek a nevében mindezt teszi, már nincs. Már árnyéka sincs. Lényegében megszűnt (én ezt írtam róla), noha még működik.

Engem egyáltalán nem érdekel, hogy hány ülést tartott a Társaság, hány nyilatkozatot adott ki, hány tagdíjat fizető tagja, hány szakosztálya van. Engem az érdekel, van-e tartása, jelenléte ma a magyar pedagógiának, mert ez volna a társaság működésének, létének igazi bizonyítéka. Mert ha a magyar pedagógia abban a süllyesztőben van, amiben én látom, akkor a Magyar Pedagógiai Társaság, ha él is, jobb lenne, ha letagadná magát.

Pedig nem is kellene annyira élőnek, jelentősnek, valóságosnak lennie a magyar pedagógiának, mint a szörnyű Horthy-időkben, mert annak a közelében sem jár, de legalább csak annyira, mint a pedagógiát lényegében ideológiai szolgálatra kényszerítő szocializmus idején. De úgy látom, annyi sem telik tőle. Márpedig ebben a súlyos történelmi elhasalásban nem lehet nem részesnek gondolnom a Magyar Pedagógiai Társaságot. Noha nem gondolom − éppen Trencsényit, mikor nem főtitkár, tisztelve −, hogy ő maga és a Társaság lett volna ennek az összeomlásnak az okozója. Viszont akkor meg nem történhetett más, mint hogy a Társaság szép csendesen elhalt. Eljelentéktelenedett. Elkomolytalanodott. És hiánya, tartása elvesztése volt egyike azoknak a mozzanatoknak, melyek a magyar pedagógia mai hanyatlásához vezettek.

Nincs magyar pedagógia. Húsz-harminc éve verik a dobot a szakértők, hogy tankönyveink olvashatatlanok és tanulhatatlanok, de azok a történelemkönyvek, irodalomkönyvek, melyeket kezembe veszek nap mint nap, továbbra is katasztrofálisak. Szegény tanár mit tesz? Budapest egyik gyakorló általános iskolájáról van szó. Szavakat és mondatokat diktál le a füzetbe, Bourbon, Labdaház, Bastille, elvileg összefüggnek egymással, én tudom, mert valamikor megtanultam, de a gyerek nem tudja, ő furcsa szavakat és furcsa mondatokat ír le, gyakran rosszul, majd bemagolja őket. És a könyvet elő sem veszi, az nem kell, mondja a tanár, csak néha, ha nincs tanulnivaló. Teljes csőd. Pedagógiai üzemünk szakmunkásainak és ellenőreinek halvány sejtelme sincs az olvasható tankönyvről. Ez az üzem selejtet gyárt. Az itt használt tudomány tehát nem tudomány. Mert épp arról nincs tudása, ami a tárgya volna. Ma bármely jól felkészült, emberi érzékenységét el nem vesztett pedagógus képes lenne megtalálni azt a nyelvet, azt a gondolkodásmódot, mely a mai diákoknak élvezhető volna. Viszont tankönyvkészítő manufaktúráink, tömeggyártásra is berendezkedve, még mindig fél évszázados, deformálódott, elavult mintákat foltozgatnak, korszerűsítgetnek. Még mindig azoknak a rossz szabványoknak kell megfelelniük, melyek csak fogalmilag létező gyermekekre illenek.

Miféle elromlott szellemi mechanizmusok vezettek ide? A szakma és díszes társasága(i), melyek nem tudnak már sem igent, sem nemet mondani. Csak magyarázzák csapnivaló bizonyítványukat évek, évtizedek óta.

Persze, a tankönyvkínálat minősítése egy meg nem nevezett történelemtankönyv kritikája révén nem lehet túl meggyőző, nem lehet elegendő a MPT történelmi kritikájára.

De nem is akarok meggyőző lenni, Trencsényi Lászlónak, a neveléstudomány kandidátusának be kell érnie azzal, hogy Takács Géza nevelő nem látja az ő társaságát sehol. És aztán ez vagy zavarja, és feltesz magának néhány kérdést, vagy nem, és éppenséggel kacag, majd elégedetten hátradől.
Az persze kicsit bosszanthatja, hogy egy jóravaló iskolai honlap hogy adhat teret efféle nagyotmondásnak. Mert ez akkor így már nem is csak egy szerző, hanem valamivel több, legalább egy szerkesztőség figyelmetlensége vagy rossz hangulata is. Amit talán érdemes komolyan venni. Vagy éppen helyreigazítani.
Vegyük hát továbbra is komolyan ezt a helyreigazítást. Hiszen a szerzője nem állít kevesebbet, mint hogy az a beszámoló, amelyre utal, maga a cáfolat. Az élő Társaság. Nézzük.

Mit mond a beszámoló a tankönyv ügyről, mert arra is jut egy mondat: „a tankönyv akkreditációs eljárása még tökéletesítésre szorul”.
Igen, így van, ezen a nyelven is lehet beszélni, talán van időszak, amikor még érdemes is, és jobb lesz majd az akkreditáció. Csak hát addig, amíg, mondjuk, Hajdú Sándor matematikai tankönyvsorozata, mely a gyermekpszichikum tagadása (szaktanárok sem védik), uralja a matematikai tankönyvpiacot, addig nem tudom, mit jelentene ez a tökéletesítés. Miközben józan ésszel belátható, hogy egy matematikailag telhetetlen tankönyvi konstrukció, mely másra nem is törekszik, pedagógiailag alighanem ab ovo hibás. A matematikatanár be is látja ezt napi gyakorlatával, a gyerekek ezeket az axiomatikus remekműveket kizárólag példatárnak használják. Néhány elvadult kolléga jelöl csak ki a diákoknak büntetésből egyes részeket elolvasni, megtanulni, átnézni.

Sajnos ez a tökéletesítős mondat semmi másra nem jó, mint a Hajdú-féle torz pedagógiai szüleményeket védeni, az óvatos kritikával élét venni a valódi kritikának.

De nézzünk egy elvi részt:

„Ugyancsak elvi kérdésként vetjük fel, hogy hatékony-e egy átfogó társadalmi reform (Új Magyarország Programja) kezdetén jóformán a restrikció dallamára szervezni a törvénymódosítást. Az OKNT-vel egybehangzóan nem vitatjuk a konvergenciaterv érvényesítésének szükségességét, azt sem, hogy a »közoktatásüzem« fenntartásában még mindig fellelhetők megtakarítható erőforrások, és hogy a racionális üzemeltetésben eljárásként általában hatékony lehet a szervezeti integráció. Nagyobb tapintat, empátia kell azonban az integrációba vonható szolgáltatók iránt (feltétel nélküli, kemény garancia a szakmai előírások, kompetenciák és képzettségek védelmére, például a napközi és kollégiumi délután, még inkább a nevelési tanácsadás és a gyermekjóléti ellátás igen érzékeny esetére), s több lehetőséget kell biztosítani az érzékenységet jól kezelő organikus megoldások kimunkálására.

Mindenképpen szerencsésebb lett volna, ha a törvényalkotó egyúttal végiggondolja, hogy milyen – a reform irányába ható – fejlesztést ösztönző előírásokat emel törvénybe, elkerülvén az egyoldalúan restrikciós »szaldójú« szöveg fogadásának társadalmi hatását. Arra gondolunk például, hogy a kisgyermekkori fejlesztésnek adott prioritások ezúttal hangsúlyosabban megjelenhettek volna a törvényben, és hogy a közművelődéssel kialakítható integráció nagyobb ösztönzést kaphatna.”

Kinek a kedvéért kellett volna más dallam a törvénymódosításhoz? Kinek kíván szerencsét a szöveg szerzője? A pedagógusoknak? Köztük nekem is? Egyáltalán nem. A kormányhoz intézi a szavait, hogy miként nyeltük volna le könnyebben a megszorító csomagot. És arra ösztönözné, hogy tessék csak szorongatni, hiszen érthető törekvés ez, az objektív körülmények kényszere, mint tudjuk, csak kell hozzá valami mézes csók. És ezúttal még ez is elmaradt. Hát hogyne morgolódnának, pedig amúgy jámborak, kezelhetők, tessék szíves elhinni. Tessék csak hallgatni rá.

Mi az a konvergenciaterv, mely érvényesítésének szükségességét sem az MPT, sem az OKNT nem vitatja?
Talán csak nem az, ami a gazdaságunkat közelítené az Unióéhoz? Amihez azonban semmi köze a nemzeti közoktatásnak?

Megtakarítható erőforrások a közoktatásban?
Már legalább hatvan éve a megvonások és restrikciók körülményei között és következményei miatt pazarol a magyar közoktatás.
Ki kellene próbálni már egy másik modellt is.

„A racionális üzemeltetésben eljárásként általában hatékony lehet a szervezeti integráció”. Remek tétel, de akkor is igaz, ha az integráció helyére az önállóságot tesszük. Tessék kipróbálni. Egyik sem igazabb a másiknál. De ha bármelyik tétel, esetünkben az integráció vezérelv lesz, mely előtt a gondolkodó fő gondolkodás nélkül meghajol, akkor biztos, hogy nagy baj lesz belőle. Nem szakmai társaság az, amelyik efféle alkalmi, erőszakos kormányzati ideológiát igazol.

Több lehetőséget kér a Társaság az organikus megoldások kimunkálására? Empátiát és tapintatot kér a végrehajtóktól?
Talán azért, mert a törvény nem elég pontos? És nincsenek benne garanciák a formális teljesítéssel szemben? Ha így van, és tudható, hogy így van, akkor véletlen lesz a nem formális teljesítés. Akkor az egész integrációs történet csőd lesz. Ahogy az lett a felsőoktatásban. Az organikus meg mehet egyenesen a formalinba.

És azt sem értem, miért elvi kérdés a Társaság számára, hogy a törvénymódosítás a restrikcióval együtt zajlik vagy külön. Ezért fájjon a miniszter feje. A Társaságnak inkább abból kellene elvi kérdést csinálnia, hogy tehet-e valamit a magyar közoktatás sokadik megszorongatása, átszervezése ellen. Melynek politikai, ideológiai és gazdasági indítékai vannak. Érvkészlete főképp szociológiai. Szakmai, pedagógiai tartalma azonban vészesen hiányos. Melyet nem lehet pótolni semmiféle empátiával.

Nem részletezem tovább, a beszámoló szerint van MPT, hát akkor legyen, elismerem, de elismerésemmel a főtitkár nem megy semmire, mert azt látom, hogy a kétezer fős tagságból, hatszázötven tagdíjat fizetőből az 1967-es újjáalapítás ünnepi küldöttgyűlésre a hivatalos 241-ből hetvenhatan mentek el, és szó nélkül tűrtek efféle mondatokat:

„Ha a kor ideológiai (optimistán modernizációs és szocialista frazeológiájú) illemszabályait leemeljük a szövegről – mármint az MPT 1967-es újraalapító nyilatkozatáról − akkor – tanulságos dolog – tulajdonképpen valóban időtálló a küldetésnyilatkozat.”

Én valahogy a szocializmust még pedagógiai téren sem bírtam pusztán ideológiai illemszabálynak, frazeológiának tekinteni. Annál azért kicsit többről volt szó. És elég ijesztő, hogy ez a hivatalos emlékezésen nem tudott kiderülni.

Miközben maga a társaság is tudja, valami nincs rendben:
„A 40 év előtti események jelentőségét méltató, a mának üzeneteket hagyó tagtársaink körében erős az a kritikai hang, amelytől egyébként küldöttgyűléseink sem mentesek, hogy hagyományaihoz képest a Magyar Pedagógiai Társaság súlyához méltóan nincs jelen a közoktatáspolitika-formálás fórumain és a nyilvánosságában a szakmai érdekvédelem.”

Dr. Füle Sándor, aki büszkén emlékszik vissza társaságbeli ténykedésére az évforduló kapcsán, példát is ad, miért nem látom én élőnek a társaságot, mely persze korántsem csak a társaság bánata, hiszen ők azért még gyűlésezhetnek, ha van rá idejük, de a magyar közoktatás felől fájdalmas hiány ez:
„2002-ben (Dr. Trencsényi László főtitkár) segítségével létrehoztam a Napközi Otthoni Nevelési Szakosztályt. A szakosztály tagjaival egy jelentős (a főtitkár szerint »mintaértékű«) »Ajánlás az esélyteremtő napközi otthonok fejlesztéséhez« c. anyagot készítettünk. Ezt Dr. Trencsényi László elküldte az Oktatási Miniszter részére. Ajánlásunkat írásban is elismerték.
Azonban »takarékossági okok« miatt annak egyetlenegy pontját sem valósították meg. Ez az
általunk elképzelhetetlen »megoldás« súlyos következményekkel jár. A legmegdöbbentőbb, hogy a 100 éves gazdag hagyományokkal rendelkező magyar napközi otthonok többsége 1989-től egyre süllyedő színvonalon működik. Ezt a 2006. év decemberében 49 egri pedagógia szakos főiskolai hallgatóm alapos napközi otthoni hospitálási beszámolóiból is tudom.”

Én még mindig ott tartok, megrekedtem ott, hogy talán nem Köpeczi Béla és Széchy Éva elnökké és főtitkárrá választásával kellett volna megünnepelni az 1991-ben a Magyar Pedagógiai Társaság 100 esztendős jubileumára jogot formáló közgyűlést, és elindítani a korszakváltást a szocialista pedagógiától a polgári pedagógia felé. Talán akkor tévesztett utat a társaság a rendszerváltás zűrzavarában. (S talán nem egy 85 éves jeles agykutató professzornak kellene betöltenie ma az elnöki tisztet, aki egyébként soha nem foglalkozott a közoktatás ügyeivel.)

S talán akkor ott tarthatnánk, hogy a féléves beszámoló nem öndokumentálás volna, főtitkárilag és társaságilag, mely tanárként olvasva bennfentes, érdektelen, lehangoló szöveg (a főtitkár szellemes nyelvi fordulatai ellenére is), hanem egy párbeszéd folytatása. A nevelői-oktatási szakma belső párbeszédének a folytatása. Aminek kezdeményezése a rendszerváltó tette lehetett volna a társaságnak.

Csakhogy ebből a párbeszédből semmi nem lett, és ma már esély sincs rá, hogy legyen.

Viszont nyakunkon a VII. Nevelésügyi Kongresszus, 2008 nyarára van összehívva, melyet épp az MPT kezdeményezett. Így hát nagyon is létezik. Én azonban már most belealszom a várható nagy előadásokba.