Levél közoktatásunkról

Kedves Trencsényi László!

Mi egy kis vitába keveredtünk az osztályfőnöki egyesület honlapján egy írásom révén, melyben közoktatásunk világának körvonalait jelezve „lényegében nem létezőnek” neveztem a Magyar Pedagógiai Társaságot, ahol te sok éve főtitkár vagy. Helyreigazítást kértél a honlapon. Én megírtam a mondathoz tartozó magyarázatot, és hetek óta várom rá a választ.
A választ persze igazából nem tőled várom, hiszen te legjobb meggyőződésed szerint és nagy erőfeszítéssel működteted a szervezetet, neked tehát az én nézőpontom súlyos személyes sérelem és igaztalan vád.

Válaszolniuk voltaképp azoknak kellene, akik a társaság tagjai vagy éppen a társaság tevékenységének a szakmai haszonélvezői, s hogy hetek óta csend van, és senki nem állt a társaság védelmére, egyetlen megjegyzéssel sem, holott valószínűtlen, hogy a honlap olvasói közt ne akadtak volna érintettek, az azt jelenti, hogy a válasz ezzel a csenddel is íródik. Nem mondom azt, hogy beismerésként. Azért nem mondom, mert eredeti írásomnak mondanék ellent, ha erre a következtetésre jutnék. Iskolai ügyben semmi nem azonos önmagával. A csend azt a mondatot írja, ismétli, sokadszor, mely szerint a közoktatás világában már jó ideje szünetel a szellemi forgalom. És ez igazolódik ez esetben is. Követ hajítottam a tóba, az állóvízbe, vagy legalább is egy kis kavicsot, de a kavics úgy süllyedt el, hogy egyetlen kis hullám sem fodrozódott körülötte.

Így működik a magyar iskolai világ már vagy két évtizede.

Száraz, halott tófenék, festett víz.

És ha Trencsényi László, felkészült pedagógiai szakember, erős figyelemmel kormányoz egy kis hajóban, sőt, evezőt ragad, vitorlát feszít, legénységet toboroz, tartja a lelket a csüggedt matrózokban, írja a hajónaplót, beszámol a megtett útról, a napi fogásról: nemcsak magát csalja, hanem bennünket is.

Csalunk persze mindannyian, hiszen gyakran úgy teszünk, mi mást tehetnénk, mintha volna magyar pedagógia, volna iskolai élet, volnának közös értékek. Ám ha mindez a pótélet és pótkultúra igazinak tetszik, és kissé belefeledkezünk, magunk is csak pótlétezőkké válunk.
Akartam én a Társaság tagja lenni, még a derék szocialista időkben. Továbbképzésen toborozták az új tagokat a megyei pedagógia továbbképzésen – jaj hol van ez már, már ez is pótolhatatlan érték azóta, hiszen ugyan elviselhetetlenül merev volt, de mégis csak volt valami viszonya az iskolai realitásokhoz -, hogy nem kell félni, nem jár az annyi vesződséggel. (Épp csak nem úgy, ahogy nemrég szülői munkaközösséget toboroztak az egyik diákom osztályában, hogy megígérik, soha nem fognak kérni semmit, s nem is szeretnék, ha a szülők bármit is szeretnének. Csak kellene egy-két név.)

Én meg fiatal, lelkes pedagógusként, gondolván, ha az ember még ráadásul vállalná, sőt, szereti is a vesződséget, hát jelentkeztem, tán csak beválok.

Látszott, hogy valamit félreérthettem, mert ajánlkozásomat sötét tekintet fogadta. (Aznap már volt alkalmuk tapasztalni, milyen izgága alak vagyok. Mennyire izgat az iskola.)
Aztán azóta is várom a választ a jelentkezési lapomra. A kedves kolléganő alighanem még azon melegében összetéphette, hogy ne nyugtalanítsa. Elintézte, hogy ne menjek én lázasság tüneteivel az egészségesek közé. Döntését megértéssel fogadtam, magam is nyugtalan voltam magam miatt.

Tehát kívülálló és sértett is volnék, mégis, örülnék, hogy ha odabent több valódi okot látnának a bizakodásra, mint amennyi idekintről látszik. De erősek a kétségeim.
Próbálkoztam én aztán később is a társasággal, hiszen a kíváncsiságom megmaradt, ha a tagságot nem is forszíroztam többet.

Nem is olyan rég voltam egy társasági ifitáborban, Csillebércen, mint veterán tanár, mondhatom, erős élmény volt. Mint kiderült, az ifjúsági csoport kedves és intelligens ifjú aktivistái – megnyerve bizalmukat, kissé beavattak titkaikba -, valami egyéni rózsakereszt titkos társaságát szervezik. A falakon körben poros, kopott képeken a magyar pedagógia nagyjai hallgattak döbbenten az üveglap mögött. Mintha ifjú vajákosokkal akadtam volna össze az orvosegyetemen, vagy ateista körrel a teológián.

Voltam a társaság szervezte „tanulás ünnepén” is: a belváros egyik hűvös, szeles lépcsőháza volt a helyszín, mivel a társaság egy mosókonyhában székel ott. (Tán azóta is.) Vacogtam egy ideig együtt a hős matrónákkal, aztán feladtam.

De hagyjuk a Társaság ügyeit, nézzük a Társaságra tartozó ügyeket.

—

Elmentem az OFI éves konferenciájára, a Károlyi-Csekonics palotában (Bp, Múzeum utca), beültem az iskolai kudarcok „vörksopba”, ahol fiatal szakemberek beszéltek bátor tájékozatlansággal arról, hogy bizony vannak még egyenlőtlenségek, s hogy a szülőket igazán bevonhatnánk már, hátha a gyerekek is nagyobb kedvvel tanulnának, ahol próbálták, ott be is bizonyosodott, de tényleg. Némi feszengés után, mert valahogy nem akart elindulni a beszélgetés, dadogtam arról valamit, hogy jövőre nem hogy szülőre, tanárra sem jut majd pénz rendesen, s hogy az iskola ez idő szerint politikai zsákmány, vagy éppen kényszervállalkozás, mit keresne ott a szülő. Ha volna is, kirakják.

Példákkal mondtam, nem elméletileg.

(Mióta láttam elméletileg feltüzelt Waldorf-tanárokat, amint kollégájukat kikészítik, folyvást idézve a nagy Rudolf Steinert, mióta láttam farizeusságba borult egyházi iskolát, mióta láttam szabad iskolát drága magániskolává válni, mióta láttam liberális tradícióira büszke tanintézményt előjogok féltésétől reszketni, és alig láttam mást, nem érdekel már az elmélet.)

Néhány évtizede efféle hozzászólással lehetett kelteni némi feszültséget.

Ezúttal egyszerű értetlenség fogadott. Beszéltem valamiről, ami a konferencia kontextusában nem volt releváns. Mondták tovább a magukét, mintha csak egy telefon csörrent volna meg, valami illetlenséget hallatva.

Igen, ők már egy új nemzedék, nem a tudósok, nem a káderek, nem az elveszett néptanítók, nem a nyugatosok, nem is a technokraták nemzedéke, ők egyszerűen pedagógiai asszisztensek. Nekik nincs álláspontjuk, nem is volt tervezve, nem is volt megengedve, hogy legyen, ők egyszerűen alkalmazottak. Elvégzik, amit rájuk bíznak. Olykor ezt, olykor az ellenkezőjét. Nincs róla véleményük, nincs hozzá viszonyuk. Bárki mozgathatja őket bármerre, aki ehhez felhatalmazással bír. Lehet akár síkhülye is. Nem szemtelenkednek. Önérzetüknek nincsenek szellemi, morális vonatkozásai. Nem lehet megszólítani őket, ahogy ők sem szólítanak meg senkit. Nincs bennük kíváncsiság, nem érdekli őket jobban az oktatásügy, mint az esti tévéműsor. (Noha még az is lehet, de ez sosem fog kiderülni, hogy otthon, a konyhaasztal mellett azért pontosan tudják, mi történik, és minek kellene történnie.)

Az OKM egyre rámenősebben, egyre elégedetlenebbül, egyre erőszakosabban rángatja az OPI aktuális utódát. (Minél kevésbé mennek a dolgok, annál rámenősebb, és minél rámenősebb, annál kevésbé mennek a dolgok.) Most épp Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetnek hívják. Mely még nincs is, épp csak kialakulóban. De nem kell sietnie, úgysem tart sokáig. Volt az elmúlt húsz évben sok átszervezés, átnevezés, most már tényleg minden rendben.

Hallom, nyolcvanezer diák által kitöltött felmérés tanulságait, hogy sok a nyelvóra, de kicsi a teljesítmény, talán túl gyakran változik a nyelvtanár személye. Sőt, az egyik diáknak kevesebb óra jut, mint a másiknak. Tovább kell kutatni a kérdést, hogy lássuk, mi is a baj. Nyolcvanezer felméréses óra tanulsága volt ez. Nyolcvan nyelvvizsgához elegendő idő. Gondoljátok meg kollégák.

Hallom, hogy az új érettségivel az igazgatók többsége elégedett. Remek. Jó úton járunk. Az a baj, hogy én meg sem az új, sem a régi igazgatók többségével nem vagyok elégedett. Meg kellett volna kérdezni tőlük azt is, mikor törték a fejüket legutóbb pedagógiai problémán? Még a múlt évezredben? Vagy már az egyetemen sem? Mit tudnak kollégáik pedagógiai karakteréről? Diákjaik változó diáktermészetéről? (És még csak nem is tehetnek róla olyan nagyon, hogy nem tetszenének a válaszaik.)

Én nem végeztem felmérést, hogy mi a baj a nyelvtanulással meg az új érettségivel. De tudom, hogy egy belvárosi középiskola tizenkettedikes diákjának házi német korrepetitoraként meg kellett tanítanom a személyes névmásokat és kiejtésüket. (Nem viccelek, nem túlzok.) És ez elég volt ahhoz, bár nem jutottunk sokkal tovább, hogy leérettségizzen németből. Ez a baj a magyar nyelvtanítással és a magyar közoktatással. Hogy nincs kontroll. Elveszett. Nem az érettségi biztosokra gondolok. Nem is a minőségbiztosításra. Hanem az önkontrollra. Amit elcsentek az iskoláktól, pedig néhány száz évig többé-kevésbé megvolt. És nincs az a teljhatalmú miniszter, aki pótolhatná.

Olyan nagyon nem csoda. Közalkalmazott vagyok, egészen odalent. Mégis, naponta kell hazugságokat írnom és aláírnom. Egy kis ruhapénzért, egy kedvezményes, valaha kötelező ebédért. Rossz szabályok, értelmetlen előírások miatt folyton okiratokat hamisítok. Holott nem nyerészkedem, nincs rajta tíz fillér bevételem, csak végzem a munkám. Igyekszem elvégezni. Felőrlöm magam. Ez a feladat. Ezért kapom a fizetésem. Ha eleve nem volnék, akkor persze könnyebben boldogulnék. Feletteseim és kollégáim egyaránt elvárják tőlem, hogy hazudjak, mert nekik is hazudniuk kell, hogy feletteseim és kollégáim maradhassanak. Hát akkor én, mint beosztott, mint kolléga, csak ne kényeskedjek.

Az iskola világának, a nevelés világának már nincs egyetlen átlátható zuga. Ahol az elvárt rend nagyjából szinkronban volna, ha nem is a valódi, az élhető, a teremtő, de legalább a betartható renddel. De ez már senkit nem zavar.

A szocializmus kívülről vezéreltté tett minket. Látszólag rend volt, de belsőleg szétestünk. És amikor a felügyelet megszűnt, megszűnt tulajdonképpen a világgal való kapcsolatunk. Jött a szétesés legitim rendje, a káosz. A csupaszon, védtelenül maradt személyiséget ideológiák fertőzték meg, másfelől meg reménytelenül elmagányosodott. Az iskola, mely a világokkal kialakult kapcsolatok szervezője volna, ott maradt karszalaggal a tömegben, de minden felhatalmazás nélkül. Kiárusította tehát maradék vagyonát: jogosítványait, szellemi javait.

—

A konferencia előtt épp megbeszélésen voltam, ahol kiderült, hogy fiatal kolléganőm, aki hosszas procedúrával választottak ki három éve egy kis nevelőotthon vezetőjévé, végre valóban álmai megvalósításába foghatott. Már Franciaországban van, egy vidámparkban szedi a tányért, kicsit ordenáré munka, kicsit veszélyes, de jó a társaság, és a lóvé is négyszerese annak, amit itthon, mint diplomás, közösséget vezető, milliókkal gazdálkodó, gyermekek tucatjának sorsáért felelős szakemberként kapott. Úgyhogy, ha bírja egy évig, vagy kettőig, lesz majd elég pénze arra, ha a hazatérés mellett dönt, hogy lakást vehessen magának. Amire itthon dolgozva semmi reménye nem volt.

Már tavaly el akart indulni, akkor még óceánjáróról álmodott, hogy ott kiszolgálja az igényeket. De nem vették föl. Nagy volt a konkurencia. Hiszen ma ez a távlatokat kutató fiatal magyar (és bizonyára nem magyar) értelmiségiek álomállása. Elvégzik az angol szakot, aztán gyerünk be valami nyugati pucerájba, hogy valamit adjon is az élet.

Érdekes, a neveltjeiről nem esett szó, mintha valójában nekik is javukra volna, hogy a pótmama világot lát. Érdekes, a kollégák sem nehezteltek. A legkevésbé sem. Inkább szurkoltak.

A tanszékvezető történész történelem szakos fia a kanadai minisztériumban belső inas.
A fiatal testnevelő tanár valahol Törökországban tart foglalkozásokat a szálloda kényes vendégeinek. És így tovább, bizonyára vég nélkül. Nem is volna ez feltétlenül baj, ha volna út visszafelé. S ha közben itthon érdeklődés hiánya miatt nem zárna be a bolt, az ország.

—

Elém került a tavalyi középiskolai felvételi. Egy kislegény küszködött vele, készült a jövőjére. Az első feladat, amin megakadt a szemem, egy Romhányi József vers szövegértése volt. Annyira nem egyértelmű egy ilyen „rímhányós” nyelvi tréfa, hogy az egyik kérdésnél egyaránt elfogadható válasz volt az, hogy a vers hőse, a szú elpusztult, és az is, hogy nem lehet tudni, mi lett a további sorsa. Hogy azt a fejbe szöget ütést képletesen kell-e érteni, holott lehet így is, úgyis, meg amúgy is. Mert hát persze egy Romhányi vers mindenre alkalmas, csak szövegértési képesség felmérésére nem. Hiszen a nyelvi játékon túl nincs értelme. Tehát hőse sem hős, értelme sem értelem, története sem történet. Ehhez képest a felvételizőnek úgy kellett tennie, mintha a Romhányi vers egy száraz történeti munka volna. Azokat a diákokat, akik erre az alkalmazkodásra hajlandók, más szörnyűségek elkövetésére sem lesz nehéz majd kiképezni.

Az a munkatárs, aki ezt a feladatot elkövette, cinikus alak, és/vagy pedagógiai, irodalmi, nyelvészeti analfabéta. Vagyis hát asszisztens, aki nem mérlegel. Ám, ha módja van rá, jól szórakozik.

A fiatalember akiről itt közbevetőleg szólnék, járja a gondolkodás, a szent filozófia zarándoklatait, mellesleg ezer kilométereket biciklizik, hegyeken, városokban. Aztán autóvezetni tanul. Bölcs és tapasztalt a világ dolgaiban, mintha bölcs és tapasztalt volna, az autótól sem fél, és az autó sem fél tőle. Viszont az oktatója nekifeszül, hogy összetörje ezt a váratlan és meglepő összhangot. Beleordít, belegyaláz, beletapos. Ő itt a főnök, ebben az autóban ő az úr, itt mindenki csak lábpedál lehet. Felingerelte, hogy tanulhatott volna a tanulójától, megérhetett volna valamit az autó és a világ kapcsolatából. Kikészítette a félénk, félszeg, szelíd törhetetlenség.

Ilyen a mi iskolánk: a mi egyetemünk: a mi hazánk: a legnagyobb ellenség a másik szuverenitása. Azzal mindenképp le kell számolni. Lesz, ami lesz.

Azt gondoltam, ahogy az iskola lassan elvadul, egy kis dzsungel lesz hovatovább, felkelti majd az egzotikum iránt fogékony nyilvánosság figyelmét. De nem ez történt. Az iskola sosem volt jó téma, de hogy annyira nem érdekes ma már, mint legalább Csalog Judit vagy éppen Beke Kata idején, az meghökkentő, azt jelenti, hogy súlyosan megromlott a kapcsolat a szellemi élet és az iskola között. Ahogy az iskola és a szellemi élet között is. Vannak a tanárok közt jeles személyek, de jeles tanársága nincs az országnak. Eljutottunk oda, hogy alighanem a nevelésnek és oktatásnak ma nincs egyetlen reprezentatív alakja sem, akit ismerne a közvélemény. Néhány idős pszichológusról lehetne azt hinni, mintha ők volnának az iskolák titkainak tudói, helyettesítő szerepük valójában azt jelenti, hogy a tanári szakma ma már a betanított munka szintjén, nem nyilvánosságképes.

Hallom a hírt, hogy Oláh István iskolájában, ahol a középiskola és a kertművelés még összetartozónak tűnt, lebontották az üvegházakat. Igaz, évtizedek óta nem folyik ott már igazi munka, talán egy kis virágkertészet vegetált, a diákok nélkül, az iskola programjában sincs benne, s az is lehet, hogy tönkrement ott már minden. Csak hát ebben a városban, ahol a történet megesett, a maggyár is bezárt rég, melynek termékeiért valaha sokfelől jártak ide az országból. Ettől a leépüléstől ez a vidék azonban nem lesz ipari körzet, és a diákok sem jutnak előbbre azzal, hogy az itteni tágas földekhez semmi élmény nem köti őket.

Gyökértelen fiatalok és a romló táj. Ez marad utánunk.

Az Élőlánc és még néhány civil szervezet mozgalmat indított a falusi kisiskolák megmentéséért. Lányi András, Gazsó Ferenc és Lezsák Sándor fogja majd a tervezett karácsonyi gyűjtés összegét elosztani a megmaradásért harcoló kisiskolák között. Nem a sok adományban, hanem a társadalmi felelősségtudat felébresztésében reménykednek.
Érdekes, hogy a jelentős részben kis településeken élő cigányság iskolai sorsát érintő kérdésben a cigányság szóba sem került.

Érdekes, hogy a felhívást aláíró mindkét pedagógus szervezet fővárosi, egyikük inkább csak vezetőséggel bíró szervezetnek tűnik, másikuk pedig a honlapján már öt éve nem adott hírt magáról.

A MPT nem csatlakozott és nem is nyilatkozott. Ahogy sok más pedagógiai civil szervezet sem. Nem meglepő, hiszen ez már politikai kérdés. Egy rendes civil szervezet pedig nem politizál. De az is lehet, hogy nem is kérdezték őket.

Hogy feléled-e a szolidaritás, nem tudom, én mindenesetre a karácsonyt nem kevertem volna bele, eléggé megtébolyodott ünnep az már amúgy is.

A kisiskolákat semmiféle mozgalom, adománygyűjtés nem fogja életben tartani, ahogy a vasúti szárnyvonalakat, a kispostákat, a kiskönyvtárakat, patikákat, a művelődési házakat és a rendelőket sem. Ezek a helyi szervezetek, intézmények, szolgáltatások már évtizedek óta halódnak, minden saját forrást elveszítettek, lényegében az elszegényedő nagybácsi kegyelméből éltek. A kistelepülések Magyarországának évtizedek óta nincs saját élete. Nem voltak, nem lehettek saját elhatározásai. A magyar kistelepülések megmentéséért vagy indul egy telepes, missziós munka, az ország újjáépítése, újratelepítése, újrafelosztása, vagy minden könnycsepp hiába.

Mert a kisiskolák bezárása magában véve ésszerű. A kistelepülések, a vidék pusztulása viszont nem.

És akkor még nem volt szó a romákról. A felhívás bizonyára taktikai megfontolásból nem ejtett róluk szót, hiszen aki a kisiskolát védi, arra ráfogható, hogy a szegregációt védi, aki a kisiskolák megszüntetést akarja, az arra hivatkozhat, hogy a szegregáció ellen harcol, az integrációt támogatja.

Ez a roma vonatkozás, illetve annak hiánya, magában elég ahhoz, hogy az ember azt gondolja, itt valamit elhallgatnak, itt valamit nem értenek.

Igen, a roma vonatkozás nélkül Magyarországon nem lehet a közoktatás ügyeit megvitatni, nemcsak a kisiskolákét, ma már úgy állunk, hogy akkor lesz jó közoktatásunk, ha a romák iskoláztatásának nagy kérdéseire is válaszolni tudunk.

A kisiskolák megszűntetése semmi más, mint ajtónyitás a tűzfészekre.

Gyűjtsünk tehát adományokat a kisiskoláknak, maradjon zárva az ajtó, de a tüzet is el kellene oltani valahogy.

Vagy lesz világra szóló magyar közoktatás, mert most már kevesebb nem elég, vagy Magyarország hamarosan nagyon kevéssé fog önmagára hasonlítani.

—

Kedves Laci!

Ezek a sorok arról szólnak, hogy az az út, melyen a MPT elindult a hatvanhétben, mint tudjuk, nem vezetett sehová. Ennek a következményeit nyögjük. Meg arról, hogy az az összekötő út, amelyen visszakanyarodna a Társaság az egykori polgári nyomvonal felé, a semmibe fut, hamarosan már ösvény sem lesz, csak vadcsapás. És ezen az sem segít, hogy te remek úttörőtábor hangulatot tudsz varázsolni mindenütt.

Monor, 2007-11-18

Üdvözlettel: Takács Géza