Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2007. november 21. szerda, 11:42

Levél közoktatásunkról

Takács Géza

portréMagyar-történelem szakos tanár vagyok. A nemrég megszüntetett Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán végeztem Szegeden, 1976-ban. Húsz éve írom közoktatási kritikáimat. Akkor Az iskola vaskos bástyáiról írtam, egy kis diákotthon vezetőjeként. Azóta ezek a bástyák ránk omlottak, úgyhogy ma már csak a bekövetkezett katasztrófáról írhatok helyszíni beszámolókat. Ezúttal mint lakásotthon-vezető. A két állás és a két álláspont között persze meglehetősen változatos és fáradságos volt az út. Jelenleg nem egy új iskolaszervezeti modellt tervezgetek, mint egykor, abba belebuktam, belebuktunk, hanem egy roma naplót írok (a Heti Ökopolon) küszködve a megértésért.

Kedves Trencsényi László!

Mi egy kis vitába keveredtünk az osztályfőnöki egyesület honlapján egy írásom révén, melyben közoktatásunk világának körvonalait jelezve „lényegében nem létezőnek” neveztem a Magyar Pedagógiai Társaságot, ahol te sok éve főtitkár vagy. Helyreigazítást kértél a honlapon. Én megírtam a mondathoz tartozó magyarázatot, és hetek óta várom rá a választ.
A választ persze igazából nem tőled várom, hiszen te legjobb meggyőződésed szerint és nagy erőfeszítéssel működteted a szervezetet, neked tehát az én nézőpontom súlyos személyes sérelem és igaztalan vád.

Válaszolniuk voltaképp azoknak kellene, akik a társaság tagjai vagy éppen a társaság tevékenységének a szakmai haszonélvezői, s hogy hetek óta csend van, és senki nem állt a társaság védelmére, egyetlen megjegyzéssel sem, holott valószínűtlen, hogy a honlap olvasói közt ne akadtak volna érintettek, az azt jelenti, hogy a válasz ezzel a csenddel is íródik. Nem mondom azt, hogy beismerésként. Azért nem mondom, mert eredeti írásomnak mondanék ellent, ha erre a következtetésre jutnék. Iskolai ügyben semmi nem azonos önmagával. A csend azt a mondatot írja, ismétli, sokadszor, mely szerint a közoktatás világában már jó ideje szünetel a szellemi forgalom. És ez igazolódik ez esetben is. Követ hajítottam a tóba, az állóvízbe, vagy legalább is egy kis kavicsot, de a kavics úgy süllyedt el, hogy egyetlen kis hullám sem fodrozódott körülötte.

Így működik a magyar iskolai világ már vagy két évtizede.

Száraz, halott tófenék, festett víz.

És ha Trencsényi László, felkészült pedagógiai szakember, erős figyelemmel kormányoz egy kis hajóban, sőt, evezőt ragad, vitorlát feszít, legénységet toboroz, tartja a lelket a csüggedt matrózokban, írja a hajónaplót, beszámol a megtett útról, a napi fogásról: nemcsak magát csalja, hanem bennünket is.

Csalunk persze mindannyian, hiszen gyakran úgy teszünk, mi mást tehetnénk, mintha volna magyar pedagógia, volna iskolai élet, volnának közös értékek. Ám ha mindez a pótélet és pótkultúra igazinak tetszik, és kissé belefeledkezünk, magunk is csak pótlétezőkké válunk.
Akartam én a Társaság tagja lenni, még a derék szocialista időkben. Továbbképzésen toborozták az új tagokat a megyei pedagógia továbbképzésen – jaj hol van ez már, már ez is pótolhatatlan érték azóta, hiszen ugyan elviselhetetlenül merev volt, de mégis csak volt valami viszonya az iskolai realitásokhoz -, hogy nem kell félni, nem jár az annyi vesződséggel. (Épp csak nem úgy, ahogy nemrég szülői munkaközösséget toboroztak az egyik diákom osztályában, hogy megígérik, soha nem fognak kérni semmit, s nem is szeretnék, ha a szülők bármit is szeretnének. Csak kellene egy-két név.)

Én meg fiatal, lelkes pedagógusként, gondolván, ha az ember még ráadásul vállalná, sőt, szereti is a vesződséget, hát jelentkeztem, tán csak beválok.

Látszott, hogy valamit félreérthettem, mert ajánlkozásomat sötét tekintet fogadta. (Aznap már volt alkalmuk tapasztalni, milyen izgága alak vagyok. Mennyire izgat az iskola.)
Aztán azóta is várom a választ a jelentkezési lapomra. A kedves kolléganő alighanem még azon melegében összetéphette, hogy ne nyugtalanítsa. Elintézte, hogy ne menjek én lázasság tüneteivel az egészségesek közé. Döntését megértéssel fogadtam, magam is nyugtalan voltam magam miatt.

Tehát kívülálló és sértett is volnék, mégis, örülnék, hogy ha odabent több valódi okot látnának a bizakodásra, mint amennyi idekintről látszik. De erősek a kétségeim.
Próbálkoztam én aztán később is a társasággal, hiszen a kíváncsiságom megmaradt, ha a tagságot nem is forszíroztam többet.

Nem is olyan rég voltam egy társasági ifitáborban, Csillebércen, mint veterán tanár, mondhatom, erős élmény volt. Mint kiderült, az ifjúsági csoport kedves és intelligens ifjú aktivistái – megnyerve bizalmukat, kissé beavattak titkaikba -, valami egyéni rózsakereszt titkos társaságát szervezik. A falakon körben poros, kopott képeken a magyar pedagógia nagyjai hallgattak döbbenten az üveglap mögött. Mintha ifjú vajákosokkal akadtam volna össze az orvosegyetemen, vagy ateista körrel a teológián.

Voltam a társaság szervezte „tanulás ünnepén” is: a belváros egyik hűvös, szeles lépcsőháza volt a helyszín, mivel a társaság egy mosókonyhában székel ott. (Tán azóta is.) Vacogtam egy ideig együtt a hős matrónákkal, aztán feladtam.

De hagyjuk a Társaság ügyeit, nézzük a Társaságra tartozó ügyeket.

Elmentem az OFI éves konferenciájára, a Károlyi-Csekonics palotában (Bp, Múzeum utca), beültem az iskolai kudarcok „vörksopba”, ahol fiatal szakemberek beszéltek bátor tájékozatlansággal arról, hogy bizony vannak még egyenlőtlenségek, s hogy a szülőket igazán bevonhatnánk már, hátha a gyerekek is nagyobb kedvvel tanulnának, ahol próbálták, ott be is bizonyosodott, de tényleg. Némi feszengés után, mert valahogy nem akart elindulni a beszélgetés, dadogtam arról valamit, hogy jövőre nem hogy szülőre, tanárra sem jut majd pénz rendesen, s hogy az iskola ez idő szerint politikai zsákmány, vagy éppen kényszervállalkozás, mit keresne ott a szülő. Ha volna is, kirakják.

Példákkal mondtam, nem elméletileg.

(Mióta láttam elméletileg feltüzelt Waldorf-tanárokat, amint kollégájukat kikészítik, folyvást idézve a nagy Rudolf Steinert, mióta láttam farizeusságba borult egyházi iskolát, mióta láttam szabad iskolát drága magániskolává válni, mióta láttam liberális tradícióira büszke tanintézményt előjogok féltésétől reszketni, és alig láttam mást, nem érdekel már az elmélet.)

Néhány évtizede efféle hozzászólással lehetett kelteni némi feszültséget.

Ezúttal egyszerű értetlenség fogadott. Beszéltem valamiről, ami a konferencia kontextusában nem volt releváns. Mondták tovább a magukét, mintha csak egy telefon csörrent volna meg, valami illetlenséget hallatva.

Igen, ők már egy új nemzedék, nem a tudósok, nem a káderek, nem az elveszett néptanítók, nem a nyugatosok, nem is a technokraták nemzedéke, ők egyszerűen pedagógiai asszisztensek. Nekik nincs álláspontjuk, nem is volt tervezve, nem is volt megengedve, hogy legyen, ők egyszerűen alkalmazottak. Elvégzik, amit rájuk bíznak. Olykor ezt, olykor az ellenkezőjét. Nincs róla véleményük, nincs hozzá viszonyuk. Bárki mozgathatja őket bármerre, aki ehhez felhatalmazással bír. Lehet akár síkhülye is. Nem szemtelenkednek. Önérzetüknek nincsenek szellemi, morális vonatkozásai. Nem lehet megszólítani őket, ahogy ők sem szólítanak meg senkit. Nincs bennük kíváncsiság, nem érdekli őket jobban az oktatásügy, mint az esti tévéműsor. (Noha még az is lehet, de ez sosem fog kiderülni, hogy otthon, a konyhaasztal mellett azért pontosan tudják, mi történik, és minek kellene történnie.)

Az OKM egyre rámenősebben, egyre elégedetlenebbül, egyre erőszakosabban rángatja az OPI aktuális utódát. (Minél kevésbé mennek a dolgok, annál rámenősebb, és minél rámenősebb, annál kevésbé mennek a dolgok.) Most épp Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetnek hívják. Mely még nincs is, épp csak kialakulóban. De nem kell sietnie, úgysem tart sokáig. Volt az elmúlt húsz évben sok átszervezés, átnevezés, most már tényleg minden rendben.

Hallom, nyolcvanezer diák által kitöltött felmérés tanulságait, hogy sok a nyelvóra, de kicsi a teljesítmény, talán túl gyakran változik a nyelvtanár személye. Sőt, az egyik diáknak kevesebb óra jut, mint a másiknak. Tovább kell kutatni a kérdést, hogy lássuk, mi is a baj. Nyolcvanezer felméréses óra tanulsága volt ez. Nyolcvan nyelvvizsgához elegendő idő. Gondoljátok meg kollégák.

Hallom, hogy az új érettségivel az igazgatók többsége elégedett. Remek. Jó úton járunk. Az a baj, hogy én meg sem az új, sem a régi igazgatók többségével nem vagyok elégedett. Meg kellett volna kérdezni tőlük azt is, mikor törték a fejüket legutóbb pedagógiai problémán? Még a múlt évezredben? Vagy már az egyetemen sem? Mit tudnak kollégáik pedagógiai karakteréről? Diákjaik változó diáktermészetéről? (És még csak nem is tehetnek róla olyan nagyon, hogy nem tetszenének a válaszaik.)

Én nem végeztem felmérést, hogy mi a baj a nyelvtanulással meg az új érettségivel. De tudom, hogy egy belvárosi középiskola tizenkettedikes diákjának házi német korrepetitoraként meg kellett tanítanom a személyes névmásokat és kiejtésüket. (Nem viccelek, nem túlzok.) És ez elég volt ahhoz, bár nem jutottunk sokkal tovább, hogy leérettségizzen németből. Ez a baj a magyar nyelvtanítással és a magyar közoktatással. Hogy nincs kontroll. Elveszett. Nem az érettségi biztosokra gondolok. Nem is a minőségbiztosításra. Hanem az önkontrollra. Amit elcsentek az iskoláktól, pedig néhány száz évig többé-kevésbé megvolt. És nincs az a teljhatalmú miniszter, aki pótolhatná.

Olyan nagyon nem csoda. Közalkalmazott vagyok, egészen odalent. Mégis, naponta kell hazugságokat írnom és aláírnom. Egy kis ruhapénzért, egy kedvezményes, valaha kötelező ebédért. Rossz szabályok, értelmetlen előírások miatt folyton okiratokat hamisítok. Holott nem nyerészkedem, nincs rajta tíz fillér bevételem, csak végzem a munkám. Igyekszem elvégezni. Felőrlöm magam. Ez a feladat. Ezért kapom a fizetésem. Ha eleve nem volnék, akkor persze könnyebben boldogulnék. Feletteseim és kollégáim egyaránt elvárják tőlem, hogy hazudjak, mert nekik is hazudniuk kell, hogy feletteseim és kollégáim maradhassanak. Hát akkor én, mint beosztott, mint kolléga, csak ne kényeskedjek.

Az iskola világának, a nevelés világának már nincs egyetlen átlátható zuga. Ahol az elvárt rend nagyjából szinkronban volna, ha nem is a valódi, az élhető, a teremtő, de legalább a betartható renddel. De ez már senkit nem zavar.

A szocializmus kívülről vezéreltté tett minket. Látszólag rend volt, de belsőleg szétestünk. És amikor a felügyelet megszűnt, megszűnt tulajdonképpen a világgal való kapcsolatunk. Jött a szétesés legitim rendje, a káosz. A csupaszon, védtelenül maradt személyiséget ideológiák fertőzték meg, másfelől meg reménytelenül elmagányosodott. Az iskola, mely a világokkal kialakult kapcsolatok szervezője volna, ott maradt karszalaggal a tömegben, de minden felhatalmazás nélkül. Kiárusította tehát maradék vagyonát: jogosítványait, szellemi javait.

A konferencia előtt épp megbeszélésen voltam, ahol kiderült, hogy fiatal kolléganőm, aki hosszas procedúrával választottak ki három éve egy kis nevelőotthon vezetőjévé, végre valóban álmai megvalósításába foghatott. Már Franciaországban van, egy vidámparkban szedi a tányért, kicsit ordenáré munka, kicsit veszélyes, de jó a társaság, és a lóvé is négyszerese annak, amit itthon, mint diplomás, közösséget vezető, milliókkal gazdálkodó, gyermekek tucatjának sorsáért felelős szakemberként kapott. Úgyhogy, ha bírja egy évig, vagy kettőig, lesz majd elég pénze arra, ha a hazatérés mellett dönt, hogy lakást vehessen magának. Amire itthon dolgozva semmi reménye nem volt.

Már tavaly el akart indulni, akkor még óceánjáróról álmodott, hogy ott kiszolgálja az igényeket. De nem vették föl. Nagy volt a konkurencia. Hiszen ma ez a távlatokat kutató fiatal magyar (és bizonyára nem magyar) értelmiségiek álomállása. Elvégzik az angol szakot, aztán gyerünk be valami nyugati pucerájba, hogy valamit adjon is az élet.

Érdekes, a neveltjeiről nem esett szó, mintha valójában nekik is javukra volna, hogy a pótmama világot lát. Érdekes, a kollégák sem nehezteltek. A legkevésbé sem. Inkább szurkoltak.

A tanszékvezető történész történelem szakos fia a kanadai minisztériumban belső inas.
A fiatal testnevelő tanár valahol Törökországban tart foglalkozásokat a szálloda kényes vendégeinek. És így tovább, bizonyára vég nélkül. Nem is volna ez feltétlenül baj, ha volna út visszafelé. S ha közben itthon érdeklődés hiánya miatt nem zárna be a bolt, az ország.

Elém került a tavalyi középiskolai felvételi. Egy kislegény küszködött vele, készült a jövőjére. Az első feladat, amin megakadt a szemem, egy Romhányi József vers szövegértése volt. Annyira nem egyértelmű egy ilyen „rímhányós” nyelvi tréfa, hogy az egyik kérdésnél egyaránt elfogadható válasz volt az, hogy a vers hőse, a szú elpusztult, és az is, hogy nem lehet tudni, mi lett a további sorsa. Hogy azt a fejbe szöget ütést képletesen kell-e érteni, holott lehet így is, úgyis, meg amúgy is. Mert hát persze egy Romhányi vers mindenre alkalmas, csak szövegértési képesség felmérésére nem. Hiszen a nyelvi játékon túl nincs értelme. Tehát hőse sem hős, értelme sem értelem, története sem történet. Ehhez képest a felvételizőnek úgy kellett tennie, mintha a Romhányi vers egy száraz történeti munka volna. Azokat a diákokat, akik erre az alkalmazkodásra hajlandók, más szörnyűségek elkövetésére sem lesz nehéz majd kiképezni.

Az a munkatárs, aki ezt a feladatot elkövette, cinikus alak, és/vagy pedagógiai, irodalmi, nyelvészeti analfabéta. Vagyis hát asszisztens, aki nem mérlegel. Ám, ha módja van rá, jól szórakozik.

A fiatalember akiről itt közbevetőleg szólnék, járja a gondolkodás, a szent filozófia zarándoklatait, mellesleg ezer kilométereket biciklizik, hegyeken, városokban. Aztán autóvezetni tanul. Bölcs és tapasztalt a világ dolgaiban, mintha bölcs és tapasztalt volna, az autótól sem fél, és az autó sem fél tőle. Viszont az oktatója nekifeszül, hogy összetörje ezt a váratlan és meglepő összhangot. Beleordít, belegyaláz, beletapos. Ő itt a főnök, ebben az autóban ő az úr, itt mindenki csak lábpedál lehet. Felingerelte, hogy tanulhatott volna a tanulójától, megérhetett volna valamit az autó és a világ kapcsolatából. Kikészítette a félénk, félszeg, szelíd törhetetlenség.

Ilyen a mi iskolánk: a mi egyetemünk: a mi hazánk: a legnagyobb ellenség a másik szuverenitása. Azzal mindenképp le kell számolni. Lesz, ami lesz.

Azt gondoltam, ahogy az iskola lassan elvadul, egy kis dzsungel lesz hovatovább, felkelti majd az egzotikum iránt fogékony nyilvánosság figyelmét. De nem ez történt. Az iskola sosem volt jó téma, de hogy annyira nem érdekes ma már, mint legalább Csalog Judit vagy éppen Beke Kata idején, az meghökkentő, azt jelenti, hogy súlyosan megromlott a kapcsolat a szellemi élet és az iskola között. Ahogy az iskola és a szellemi élet között is. Vannak a tanárok közt jeles személyek, de jeles tanársága nincs az országnak. Eljutottunk oda, hogy alighanem a nevelésnek és oktatásnak ma nincs egyetlen reprezentatív alakja sem, akit ismerne a közvélemény. Néhány idős pszichológusról lehetne azt hinni, mintha ők volnának az iskolák titkainak tudói, helyettesítő szerepük valójában azt jelenti, hogy a tanári szakma ma már a betanított munka szintjén, nem nyilvánosságképes.

Hallom a hírt, hogy Oláh István iskolájában, ahol a középiskola és a kertművelés még összetartozónak tűnt, lebontották az üvegházakat. Igaz, évtizedek óta nem folyik ott már igazi munka, talán egy kis virágkertészet vegetált, a diákok nélkül, az iskola programjában sincs benne, s az is lehet, hogy tönkrement ott már minden. Csak hát ebben a városban, ahol a történet megesett, a maggyár is bezárt rég, melynek termékeiért valaha sokfelől jártak ide az országból. Ettől a leépüléstől ez a vidék azonban nem lesz ipari körzet, és a diákok sem jutnak előbbre azzal, hogy az itteni tágas földekhez semmi élmény nem köti őket.

Gyökértelen fiatalok és a romló táj. Ez marad utánunk.

Az Élőlánc és még néhány civil szervezet mozgalmat indított a falusi kisiskolák megmentéséért. Lányi András, Gazsó Ferenc és Lezsák Sándor fogja majd a tervezett karácsonyi gyűjtés összegét elosztani a megmaradásért harcoló kisiskolák között. Nem a sok adományban, hanem a társadalmi felelősségtudat felébresztésében reménykednek.
Érdekes, hogy a jelentős részben kis településeken élő cigányság iskolai sorsát érintő kérdésben a cigányság szóba sem került.

Érdekes, hogy a felhívást aláíró mindkét pedagógus szervezet fővárosi, egyikük inkább csak vezetőséggel bíró szervezetnek tűnik, másikuk pedig a honlapján már öt éve nem adott hírt magáról.

A MPT nem csatlakozott és nem is nyilatkozott. Ahogy sok más pedagógiai civil szervezet sem. Nem meglepő, hiszen ez már politikai kérdés. Egy rendes civil szervezet pedig nem politizál. De az is lehet, hogy nem is kérdezték őket.

Hogy feléled-e a szolidaritás, nem tudom, én mindenesetre a karácsonyt nem kevertem volna bele, eléggé megtébolyodott ünnep az már amúgy is.

A kisiskolákat semmiféle mozgalom, adománygyűjtés nem fogja életben tartani, ahogy a vasúti szárnyvonalakat, a kispostákat, a kiskönyvtárakat, patikákat, a művelődési házakat és a rendelőket sem. Ezek a helyi szervezetek, intézmények, szolgáltatások már évtizedek óta halódnak, minden saját forrást elveszítettek, lényegében az elszegényedő nagybácsi kegyelméből éltek. A kistelepülések Magyarországának évtizedek óta nincs saját élete. Nem voltak, nem lehettek saját elhatározásai. A magyar kistelepülések megmentéséért vagy indul egy telepes, missziós munka, az ország újjáépítése, újratelepítése, újrafelosztása, vagy minden könnycsepp hiába.

Mert a kisiskolák bezárása magában véve ésszerű. A kistelepülések, a vidék pusztulása viszont nem.

És akkor még nem volt szó a romákról. A felhívás bizonyára taktikai megfontolásból nem ejtett róluk szót, hiszen aki a kisiskolát védi, arra ráfogható, hogy a szegregációt védi, aki a kisiskolák megszüntetést akarja, az arra hivatkozhat, hogy a szegregáció ellen harcol, az integrációt támogatja.

Ez a roma vonatkozás, illetve annak hiánya, magában elég ahhoz, hogy az ember azt gondolja, itt valamit elhallgatnak, itt valamit nem értenek.

Igen, a roma vonatkozás nélkül Magyarországon nem lehet a közoktatás ügyeit megvitatni, nemcsak a kisiskolákét, ma már úgy állunk, hogy akkor lesz jó közoktatásunk, ha a romák iskoláztatásának nagy kérdéseire is válaszolni tudunk.

A kisiskolák megszűntetése semmi más, mint ajtónyitás a tűzfészekre.

Gyűjtsünk tehát adományokat a kisiskoláknak, maradjon zárva az ajtó, de a tüzet is el kellene oltani valahogy.

Vagy lesz világra szóló magyar közoktatás, mert most már kevesebb nem elég, vagy Magyarország hamarosan nagyon kevéssé fog önmagára hasonlítani.

Kedves Laci!

Ezek a sorok arról szólnak, hogy az az út, melyen a MPT elindult a hatvanhétben, mint tudjuk, nem vezetett sehová. Ennek a következményeit nyögjük. Meg arról, hogy az az összekötő út, amelyen visszakanyarodna a Társaság az egykori polgári nyomvonal felé, a semmibe fut, hamarosan már ösvény sem lesz, csak vadcsapás. És ezen az sem segít, hogy te remek úttörőtábor hangulatot tudsz varázsolni mindenütt.

Monor, 2007-11-18

Üdvözlettel: Takács Géza

35 üzenet

  1. Csirmaz Mátyás szerint:

    Kedves Júlia!

    Ennek a jegyzőkönyvnek sok "mélysége" lehet az értelmezés szempontjából. Én nem azért teszem közzé, hogy "meg is magyarázzam", hanem azért, hogy mások is olvashassák. Aztán ők, ha olvasták, bizonyosan értelmezik is maguknak, vagy a nyilvánosságnak (s lehet, hogy másképp mint én, de az a jó).
    Persze: már azzal, hogy közzé tettem, s ezt tettem közzé,megmutattam egyfajta "magatartást", vagy "magyarázatot" , "álláspontot".

    Valamivel több mint fél éve keltette fel figyelmemet az oktatásüggyel, oktatásirányítással kapcsolatos jegyzőkönyvek tanulmányozása. Olvasásuk közben rengeteg dolog világossá vált számomra. S néhány hónapja eldöntöttem, hogy ami szerintem – feltételezhetően másoknak is – nagyon fontos,vagy tanulságos, azt a nyilvánosság elé tárom.

    E közzétett jegyzőkönyv- részlet számomra – sok más aspektus mellett- főként a "lobbizás" és a "közpénz elosztásának" problémájáról szól.

    Próbáltam megérteni – de soha nem sikerült- a "lobbi- törvényt", annak gyakorlati alkalmazását. Földhöz ragadt agyam soha nem tudta felfogni: hogyan is működik ez pl. az oktatási rendszerben? S ahogy így gondolkodtam, elkezdtem "skatulyázni":
    – vannak olyan térségek (intézmény/kerület/város/ kistérség/stb.), ahol az adott kisebb- nagyobb területet "szuper" érdekérvényesítő képességgel rendelkező országgyűlési képviselő látja el (kapcsolatrendszeri tőke)
    – vannak olyan térségek, ahol "kevésbé szuper" érdekérvényesítő képességgel rendelkező országgyűlési képviselő van
    – s vannak olyan térségek, amelynek érdekeit nem tudja "pénzre váltani", "tárgyiasítani országgyűlési képviselője

    Amikor ezt így letisztáztam magamban, akkor felvetődött az alábbi kérdés: Mi az oka annak, hogy az egyik jobban tudja érvényesíteni az általa ellátott terület érdekeit, mint a másik? Hát mit ne mondjak: ez is érdekes: ez lehet politikai és más is (pl. gazdasági, stb.)

    Majd folytattam tovább a gondolatsort:
    – az adófizetők pénzéből álló "állami költségvetés" készítésénél: az állami újraelosztásnál, hogyan lehet az érdekérvényesítő képesség különbségeiből adódó egyenlőtlenségeket, esélyegyenlőtlenségeket kiküszöbölni? Sajnos azt kellett megállapítanom, hogy ezzel komoly problémák vannak (nem kimondottan ebből a jegyzőkönyvből)!
    – működhet-e úgy egy állami újraelosztó rendszer pl. az oktatási ágazatban, hogy egy intézmény azért fejlődik, mert jó az érdekérvényesítő képessége, a másik pedig azért elmaradott, mert nem tudja érdekeit érvényesíteni?

    S jól tudjuk, hogy ezt még tovább sújtja az ország települései között megmutatkozó gazdasági szempontú egyenlőtlenség.

    Elkezdtem vizionálni:
    – mindenhol szuper érdekérvényesítés lenne: fejlődne az ország, vagy mindenkinek egyformán jutna a kevésből? A pénz kevés, az éhes száj sok. Igaz: nem lennének paloták és viskók.
    De ekkor eszembe jutott: mi lenne a "tehetségesekkel" (a jó érdekérvényesítő képességgel rendelkező emberekkel). Nem sokáig, mert rámszólt Mikszáth és Móricz Zsigmond emléke is. Csak a tehetségen múlik a fejlődés valahol, valamilyen intézményben, városban, kistérségben?

    Az adófizetőktől befolyó állami újraelosztás, ami az éves költségvetési törvényekben mutatkozik meg, érdekes kapcsolatba került a pályázati úton megszerezhető uniós forrásokkal:
    – az éves költségvetési törvénynek a biztonságos, alapműködést szolgáló, kiszámítható rendszer- finanszírozás célját kellene szolgálnia
    – a pályázati forrásoknak azokat a plusz-célokat, amelyek az előbbieken felül vannak.

    De jó lenne ezeket így különválasztani: a biztonságos, kiszámítható működtetésen túl, a mindenki "tehetsége, és munkája" – befektetett energiája, szellemi tőkéje- által megszerzett pályázati pénzek…..

    Majd felébredtem, s elindultam az Észak-alföldi, s az Észak- magyarországi régió kistelepüléseire (Borsod, Nógrád,Szabolcs,stb.): panasz panasz hátán, szegénység szegénység hátán, leépülés leépülés hátán. Persze találtam néhány virágzást is: vagy saját erőből (mert nekik még volt saját erejük, másoknak az sincs), vagy a jó érdekérvényesítésből.

    De az országban mehettem volna másfelé is.

    – Vannak olyan emberek, akik csak a palotát látják meg, a viskóból a remélt "hasznot".
    – Vannak olyanok, akik csak a viskót látják, s zavarja őket a paloták fényessége
    – S vannak akik mindkettőt, s ez így, együtt nagyon zavaró látvány.
    – S vannak olyanok, akiket semmi nem zavar (vagy minden)

    Sokat gondolkodtam, hogy én mit látok? De egy biztos: a látvány összességében nekem is zavaró.

  2. Szekszárdi Juli szerint:

    Kedves Mátyás!
    Köszönöm a válaszát. Az idézett jegyzőkönyvben tettenérhető (törvénnyel legitimizált) lobbizással nekem is komoly, etikai természetű problémáim vannak. Tökéletesen egyetértek magával: ez a jelenség is hozzájárul ahhoz, hogy a mikszáthi, móriczi világ olyan jelenidejűnek tűnik. A Terepmunkás blogján –http://hevesy.blogter.hu/ –, található egy ezt is bizonyító bejegyzés Esélytelenség címmel. Ide másolom egy részletét: "Hallgatom Bajnai Gordont. Járom – ha úgy tetszik hivatalból azokat a településeket, ahol nagy a baj. Ahol sok és még több a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek száma. A leszakadó, szegregálódó településeket. Azokat ahol nagyon-nagyon kellene a segítség. Pályázzatok legények, itt a kánaán. Kiknek is?"
    Ezen a vonalon akár tovább is haladhatunk. Javaslom azonban, hogy a vitát a kongresszus legfrissebb: A kudarc érintése című oldalán folytassuk.

  3. Achs szerint:

    Kedves Géza!

    Azt mondod, hogy ennek a tételemnek szinte minden elemével kapcsolatban kétségeid vannak: „Egyedül az van, hogy a tanárok ZÖME eszeveszett erőfeszítésekkel próbál ragaszkodni valamiféle értékadáshoz.”

    Azt hiszem, értem mit mondasz. Talán igazad is van. Ha szigorúan nézzük. Ha szigorúbban nézzük magunkat, mint másokat, mint a helyzetet, mint a világ összességét. (Hozzáteszem, számomra szimpatikus ez a mentalitás.)

    Viszont én – talán a szakmámat is védve – mást (is) látok. Például állandó frusztrációban élek: ez a kollégám mennyivel olvasottabb nálam, az mennyivel energikusabb, amaz hogy tud olyan jól elbeszélgetni a gyerekekkel, ő sokkal nőiesebb nálam (még szép… – de itt a finomságára, érzékenységére próbáltam utalni) stb. Ő miért kezd még századszor is vegyes kar szervezésébe, mikor a gyerekek olyan elképesztő módon viselkednek a próbákon, stb. stb.

    Meg aztán látom az elhasználódottságunkat is. Ott még nem tartunk, hogy az Egészséges erotika kitüntetés-cserélgető veteránjainak mintájára cserélgetnénk nyugtatóinkat, de azt nagyjából tudjuk, ki alszik Gerodormmal, ki Dormicummal, kinél nem vált be a Rudotel, kinél a Xanax.

    Naná, na persze, néha az ember fülébe jutnak rémségek is, valószínűleg magunk is csinálunk ilyeneket. Esetmegbeszélés intézménye nem lévén ezek tényleg ott erjedeznek a mélyben. És tényleg, ha belegondolok, emlékszem olyan esetekre, amikor valami iskolai ünnepségre egy hónapig naponta próbáltam, a tanári mégis attól volt hangos, ahogy egyik kollégám két héten keresztül kommentálta, hogy neki majd ötven csészét el kell hoznia a kölcsönzőből.

    Lehet azt is mondani, hogy az átadandó értékek avíttak. Olyan Pál utcai fiúsak. Az jutott eszembe, hogy a nyolcvanas évek elején az ITDK nyári egyetemén hallottam egy érdekes előadást. Hogy a mikroelektronika akkora változást okoz az emberiség életében, mint a fáról való lejövetel. Csak amíg arra évek százezrei voltak adva, erre lesz húsz év, ami még egy ember életében se olyan túl nagy táv. Úgyhogy az emberiség pszichológiailag egyáltalán nincs fölkészülve arra, hogy normálisan el tudja viselni az ekkora mértékű változást.
    Érdekes volt az előadás, azóta eltelt a két évtized. A mi pályánk különösen is érintett ebben: nemigen tudjuk megtalálni nyugodt kis szigeteinket. Úgy gondolom: ha egy tanár avíttnak tűnik, vagy az általa átadni gondolt értékek avíttnak tűnnek, abban nem feltétlenül az egyes tanár a hibás, lehet, hogy csak arról van szó, hogy egy fel nem készített emberiség olyan területén dolgozik, ahol hatványozottan csapódnak le a sietség negatívumai.

    Meg különben is: mi az, hogy avítt? Lehet, hogy egyetlen Szophoklész-tragédiában több és mélyebb tudás van, mint ezer "korszerű" hóbelevancban.

    Mindez nem jelenti azt, hogy ne lenne égető szükség a magyar tanári társadalom gyors és átható terápiájára, de akkor is állítom, hogy a magyar oktatásügyben még mindig a tanárság működik a legjobban, legalább is működik valahogy. Hogy egy általam már sokszor idézett Gazsó-mondásra is hivatkozzam, amit egy előadásában hallottam egy évtizede: „Az egész magyar oktatásügy egyedül a tanárok áldozathozatalára épül.”

    Szervusz, kedves Géza!
    A. K.

  4. Juli szerint:

    Drága Cskati! Ha nem utasítod el a személyes találkozásra lehetőséget adó „kocsmázást”, akkor elképzelhető, hogy ki-ki a saját lakóhelyén (környékén) elkezdi a kiscsoportos szervezkedést, és majd tavasszal csinálunk egy nagy közöset. Mit szólsz hozzá? Kezdjétek jól az újesztendőt Ti ott valamennyien!

  5. Takács Géza szerint:

    Struktúraváltást javasolok. Az egyes írásokhoz tartozó kommentárok jelentős része egyáltalán nem kapcsolódik az adott íráshoz, hanem felvet, hoz valamit, mást, újat, frisset. Ezeknek a felvetéseknek külön plenáris blokkot kellene nyitnunk. Hogy az is olvashassa, aki mondjuk egyáltalán nem kíváncsi az adott beszámolóhoz kapcsolódó beszélgetésre. S hogy a beszámoló szerzője pedig ne érezzen késztetést arra, hogy mindenbe belekotyogjon, csak azért, mert elvileg a hozzászólás hozzá szól. Ide kerülnének olyan írások, mint például az országgyűlés oktatási bizottsági vitájának részlete, Csirmaz Mátyás lelete, ami nagyon érdekes, jó is volna, ha minél többen olvasnák, de ezt ebben a szerkezetben nem érheti el. Beküldője éppúgy feszenghet, amikor kommentárként küldi el, mint én, aki kommentárként olvasnám.
    Kell egy fórum is, ahol bárki előállhat nagyobb terjedelmű szöveggel, hosszabb gondolatmenettel. Külön kommentárokra szerezve jogosultságot. Ide kellene kerülni Andor dolgozatának, ahogy ide kerülhetett volna Bessenyei Istvántól, Fóti Pétertől, akárkitől olyan szöveg, amelyet a kongresszusnak ír vagy a figyelmébe ajánl. Itt volna persze némi minőségi kontroll, és terjedelmi korlát.
    Aztán valóban a helyén működhetne akkor az olvasónapló is, ahova való például Publius Hungaricus*: A féltudású elit alternatívája című tanulmánya az Indexről. És jöhetnének sorra a további ajánlatok (épp látom a „virtuális tantestület” feltűnését, tanári blogok szemlézését).

    Nem jó, hogy a virtuális konferencia eddigi előadásait soroló lapon csak címek vannak, szerzők nélkül. Kellenének ott a szerzők nevei is.

    S végül a kongresszus bevezetője, nyitó lapja ki kellene egészüljön olyan információkkal, melyek az először belépőt elkalauzolják az előzményekben, ezt pl. én röviden összefoglaltam egy viszontválaszban, de erre csak véletlenül lehet rábukkanni. Így nem működik. És aztán tárgyszerűen jelezni kellene a változásokat, a történetet, akár egy folyamatos konferencia naplóval, még ha csak a legszűkebbre fogva is, hogy épp hol tartunk, kik kaptak eddig szót, kik, hányszor szóltak eddig hozzá, stb.
    Mindez azért volna halaszthatatlan, mert mondjuk, akinek az első írásomhoz volna mondanivalója, azt gondolhatja, ehhez el kell olvasnia 34 hozzászólást, és már el is megy a kedve, és inkább nem ír, pedig valójában legfeljebb hármat-négyet. És ez senkinek nem jó.
    Ha viszont a plenárisra kattint, akkor ott meg valóban azt az elevenséget kapná, ami épp kavarog bennünk, ráadásul elég lehet olykor a legfrissebb bejegyzést elolvasni, és ahhoz hozzászólni, akkor is működik az egész.
    Ha meg valami bujkál az olvasóban, amit végre megmutatna, megírna, akkor meg a fórumon jelentkezik. Inspirálva mások által.
    És ha ez az új szerkezet elfogadható, és működésbe lépne, akkor erről a változásról értesíteni kellene összes eddigi résztvevőnket.
    De ha nem, akkor is. Hogy valamiért nem fogunk változtatni. Noha kézenfekvő lenne.

    Ráadásul, érezve ezt az eredendő és vállalt tétovaságot, hiszen a kezdésben sem lehettünk biztosak, mindenki máshol, mindenki beleszakad a magáéba, hát hogy lehet ennek közös tere, így ami eddig van, az is olyan valószínűtlen, ezért hát akaratlanul, s lám, én itt, akarva, folyton terelgetősdit, noszogatósdit, vendéglátósdit játszunk, zavarunkban és örömünkben, olykor még a vendégek is.
    Így erre sem kényszerülnénk többé, minden önálló szerző bírna némi természeteses felhatalmazással a maga külön oldalán, Mészáros Jánosnak volna kisegítő szerepe a kommenteknél, Szekszárdi Julinak a kongresszusi bevezetőnél, a strukturális ügyekben és az olvasónaplónál, Földes Petrának meg az alapszövegeknél és a fórumban.
    Én meg a programunk (homályos, ámde nagyra törő) célja felől mérlegelve mondanám a magamét, ahogy tettem eddig is.
    (S teszem rögvest, ha eddig türelmesek voltak, kifizetődik, mert már majdnem a célnál vagyunk.)
    Mindez persze lehet, hogy nem izzítja majd fel a konferencia kazánját, hiszen nincs is neki, de azt a kis lángot, ami mintha égne, pislákolna, talán jobban óvná.

    Van egy más érvem is a változtatás mellett, az egyes beszámolók önállóbb élete mellett, az tudniillik, hogy örülnék, ha nemcsak Achs folytatná a mezőtúri tudósítását, hanem Petra is a veszprémit, meg Federmayer Kati is a fővárosit (épp rászánta magát), és remélhetőleg minden újabb nagy beszámoló után ugyanez az érzés fog majd el. Várakozás, kíváncsiság, ösztönzés, hogy mindannyian eljussanak maguk is a magukkal való párbeszédben valameddig. Vagy éppen vissza. Ez most mindegy, csak folytatódjék. Hogy ez a tanév alatti szellemi történet, ez a különös kis kongresszus sok önálló iskolai történet kincsét gyűjtse össze. Azok legyenek a fedezetei valaminek, talán csak egy szelíd javaslatnak, hisz végül majd csak kisül, kibontakozik, kirajzolódik ebből a virtuális konferenciából valami.
    Ha kitartunk nyárig, és semmi más nem történt, csak mondjuk tovább, akkor is lesz egy világlátta tanévünk. Akkor is bekalandozzuk addigra iskolai világunk tereit olyan módon, ahogy ez talán sosem volt szokásban.
    És talán azt mondja majd Szunyogh Szabolcs, kissé indignáltan, elrejtve mély megindultságát, hogy hát igen, igen, tessék, ez a virtuális izé a Köznevelés, és nem az, amit én szerkesztek.

    Én persze abban reménykedem, hogy júliusban, a Duna jegén tanügyi alkotmányozó nemzetgyűléssé nyilvánítjuk magunkat, megalapítjuk Csaba királyfi és Apáczai álmát, és nem utolsó sorban Fóti Péter tervét is, a boldog iskola, vagyis az iskolától mentes iskola Magyarországát. II. Rákóczi Györgyöt nem engedjük Lengyelországba, nem fogunk ágyúkat átvonszolni a hágókon, a fejedelem vagyona nem Erdély pusztulását szolgálja majd, hanem Erdély reneszánszát, és dinasztiája örökletessé teszi a tanulás, az iskola kultuszát. Apáczainak pedig meghalni sem lesz ideje, annyi lesz a tanítványa, stb.

    Ha ez nem megy rögtön, átvesszük a kormányzás terheit a rossz nevelést kapott mai kormánytagoktól, a kormányüléseket a Lengyel Gyula Szakközépiskola egyiptomi termében tartjuk, társbérletben magyarórákkal és szabadegyetemi előadásokkal, hogy folyamatos legyen az áthallás, másrészt, hogy meggyorsítsuk, leegyszerűsítsük a döntéseket. Az Országházat pedig átadjuk egy pedagógiai konferenciateremnek, az európai tanügyi gyűlésnek, a sok kis teremben sok kis kézműves műhellyel. Voltaképp az utolsó pillanatban, hiszen mindenütt nagy a baj, és az Unió is belátná, hogy az új világnak a maga jó iskoláinál jobbat úgysem ajánlhat. Kolumbusz Kristóf tehát tanárokat vinne magával Amerikába, hogy tanulmányozzák az indusok pedagógiáját, hátha felejtettünk már saját bennszülött korunk óta, stb.

Hozzászólás a(z) Juli bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2023.11.21.
A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21.
Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg...
(Forrás: Eduline)
--
2023.11.21.
Státusztörvény: nem taníthatnak óraadóként tovább a felmondó pedagógusok?
Szeptember 29-ig kellett nyilatkozniuk a pedagógusoknak, hogy elfogadják-e a státusztörvény alapján írt munkaszerződésüket. Rétvári Bence államtitkár úgy nyilatkozott, hogy 1205 pedagó...
(Forrás: Eduline)
--
2023.07.17.
Oszkó Péter: Nagyon nagy bajban vagyunk, ha saját pedagógusaink bérét sem tudjuk kifizetni
ZÁMOMRA A LEGBOSSZANTÓBB ÁLLÍTÁS, HOGY A SAJÁT OKTATÁSI RENDSZERÜNK FOLYAMATOS MŰKÖDÉSI KÖLTSÉGÉNEK FINANSZÍROZÁSÁHOZ UNIÓS ADÓFIZETŐK PÉNZÉRE VAN SZÜKSÉGÜNK, miközben vannak...
(Forrás: Index)
--
2023.07.15.
Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur...
(Forrás: Index)
--
2023.07.15.
„Egy mérhetetlenül szelektív törzsi társadalom öngyilkos reflexiója saját magára” – Lannert Judit oktatáskutató a státusztörvényről
Miért beszél mindenki tanárhiányról, amikor átlagosan tíz általános iskolás gyerek jut egy pedagógusra? Mi a tanárok és mi a megrendelő, a lakosság felelőssége a magyar oktatás szétes...
(Forrás: szabadeuropa.hu)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógia pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus ünnep