Kiket ültessünk az utolsó padba?

Meglehetősen kevesen gyűltünk össze az Utolsó Padban Egyesület szombati, december 1-jei, nyilvános konferencián az Erzsébetvárosi Közösségi Házban. Erről nem a szervezők tehettek, hiszen ők időben meghirdették a tanácskozást és színvonalas előadásokat ígértek olyan szakemberekkel, mint Hoffman Rózsa, Tatai-Tóth András országgyűlési képviselők, Vajda Zsuzsanna, a Miskolci Egyetem pszichológus tanára vagy Menyhért Ildikó tanító, cigány kisebbségi oktatási szakértő személyében. Pedig a téma megérdemelte volna a nagyobb résztvételt. Az „Esélynövelő programok a közoktatásban” címmel összehívott konferencia célja az volt, hogy közösen keressünk megoldásokat a hátrányos helyzetű, veszélyeztetett rétegek valós integrációjának, azon belül a roma kisebbség problémáinak megoldására.

A megnyitó beszéd után, melyet Dr. Szabó Zoltán országgyűlési képviselő tartott, Hoffman Rózsa a hátrányos helyzet, veszélyeztetettség fogalmának ismertetette, ezt követően pedig a cigányság múltját, jelenét és jövőjét taglalta. Egyetértettem vele abban, hogy a „cigányság és minden lemaradó réteg esetében elsősorban szociális úton kell a felemelésüket megtenni, az nem pedagógiai feladat”. Ehhez a következő lépéseket javasolta: munkahelyteremtés, képzés, lakásproblémák megoldása, kultúraközvetítés (olyan, mely nem kényszereket támaszt, hanem vonz), pénz és ellenőrzés. A többi előadó és a hozzászólók is kiemelték, hogy milyen fontos a rendelkezésre álló anyagi források felhasználásának ellenőrzése. Eddig is hatalmas pénzösszegek folytak be ugyanis a közoktatásba, ezek azonban nem feltétlenül oda kerültek, ahol a legnagyobb szükség volt rájuk.

A pedagógusok felelőssége abban áll – hangsúlyozta –, hogy megpróbálják behozni azt a legkevesebb két éves lemaradást, amellyel a cigánygyerekek az iskolába lépnek. Ennek a munkának döntő része a bölcsőde, óvoda időszakára kell, hogy essen, hiszen az első hat év meghatározó egy gyermek életében. Megkönnyítené, és hatékonyabbá tenné ezt a munkát, ha az óvodai ellátás ingyenes lenne, és a szülők segítését a védőnők, szociális munkások látnák el annak érdekében, hogy a gyerekek iskolaéretten kerülhessenek az oktatási rendszerbe.
Ezek után tért rá arra, ami engem a leginkább érdekelt: az integráció és a szegregáció kérdéseire. Több olyan témakört is érintett, melyekben magam is hasonló gondolatokra jutottam. Íme néhány ezek közül:

• Nem az iskolarendszer szelektív, hanem a társadalmi rendszerünk.
• A feltételek biztosítása nélkül (tehát a jelenlegi körülmények között) lehetetlen a hatékony integráció.
• Kis létszámú osztályokra van szükség, semmiképpen nem írhatják felül ezt a pedagógiai igényt az anyagi meggondolások.
• Az integrációt végző pedagógusok csak akkor tudják megfelelően végezni a rájuk bízott feladatot, ha rendelkeznek az ehhez szükséges szakmai kompetenciákkal.
• Azokban a körzetekben, amelyekben különösen magas a hátrányos helyzetű gyermekek aránya, kiemelt pedagógusi fizetéssel kellene elismerni az ott dolgozók munkáját.
• Itt az ideje annak, hogy nyílt, őszinte és konstruktív párbeszéd jöjjön létre az oktatásban dolgozók és a döntéshozók között!

Tatai-Tóth András (a nagy vihart kavart Döcög az oktatási tárca? című cikk írója) szavait idézve: „a mindennapi gyakorlat tapasztalatainak be kell épülniük a politikai döntéshozatalba”! A jelenlegi nagy létszámú osztályokban nem lehet mindenkit differenciáltan fejleszteni, ennek eredménye az lehet, hogy senki nem fejlődik megfelelően”. Saját gyakorlati tapasztalataim is ugyanezt igazolják. Pedagógusi hozzáértés, gyógypedagógus, asszisztens bevonása, valamint a szükséges eszközök nélkül nem számíthatunk eredményes integrációra. Milyen hatékonyság várható például egy olyan osztályban, ahol a korábbi 19 fős gyerekközösség 8 sajátos nevelési igényű tanulóval bővül, és a pedagógusnak sem speciális szakértelme, sem szakmai segítsége, sem megfelelő eszközrendszere nincs.

Nagyon vártam Vajda Zsuzsanna előadását, akinek A gyermek pszichológiai fejlődése című könyve, Az iskola, a társadalom és a társadalmi hátrányok című cikke nagy hatással volt rám. Sarkalatos igazságokat fogalmazott meg, ezúttal csak szemezgetek ezekből:

• A szülők feladatait, funkcióit nem vállalhatják át (nem pótolhatják) az intézmények.
• Kis létszámú felzárkóztató, iskola-előkészítő osztályokra van szükség a romáknak, hogy még 7-8 éves koruk előtt behozhassák az elmaradásukat.
• A pedagógia elmélete rousseau-i gyermekideált emleget. Tudomásul kellene végre venni, hogy ez a típusú gyerek ma már nem létezik!
• Az iskolai magatartási problémák körül nagy ködösítések vannak, „Nekem nincs bajom velük!”, nem valljuk be, hogy vannak problémák, pedig nem lehet „fejsimogatással” fegyelmezni és nevelni.

(Ezen a ponton vitatkoznék Vajda Zsuzsával. Ma már nyíltan bevallják a pedagógusok, hogy problémáik vannak a gyerekekkel, és úgy tapasztalom: egyre kevesebben simogatják a gyerekek fejét. Lehet, hogy néha azért még ma is sokat segítene a szeretetteljes odafordulás.)

• Azért vannak iskolai „kegyetlenkedések (utalva a minap nyilvánosságot kapott videó-felvétel botrányra: http://www.hirado.hu/cikk.php?id=246047), mert a pedagógusnak nincs eszköze a fegyelmezésre, mindent kivettek a kezéből.

(Ezen a ponton is kedvem támad vitatkozni. A legfőbb eszköz: a pedagógus személyisége még rendelkezésre áll, más kérdés, hogy ez egyre rozogább, a sok okból romló mentális állapot nagyban gátolja a hatékony nevelést.)

Végezetül az Utolsó Padban egyesület vezetője: Menyhért Ildikó beszélt. Szerinte a cigánygyerekek mentális szempontból is különböznek a többiektől. Ennek a fajta másságnak a kezelését kell megtanulniuk a pedagógusoknak. Szerinte „azok az iskolák szegregálnak, akik nem fogadnak be hátrányos helyzetű gyerekeket, nem pedig azok, amelyekben már vannak ilyenek”.

A rossz döntéshozói gyakorlat példájaként említette a Szondi telepi iskola megszűntetését Miskolcon. Ezúttal – éppen a szegregációra hivatkozva – olyan telepi iskolát számoltak fel, melynek valóban minden tanulója roma volt (ami, ugye nem is csoda egy cigánytelep kellős közepén?). Ugyanakkor az ott dolgozó pedagógusok évtizedek óta „tanulták” már ennek a rétegnek fejlesztését, név szerint ismerték a gyerekeket, családokat. Ráadásul olyan intézményről volt szó, ahol éppen azért ereszthettek gyökeret a reformpedagógiai megoldások, mert más módon nem lehetett hatékonyan működni.

A hozzászólásokban is akadt olyan érdekes felvetés, amelyen érdemes elgondolkodni. Az egyik iskolaigazgató jelezte, hogy amennyiben neki x évente meg kell pályáznia saját állását, bemutatva a szakmai programját, miért nem kell a pedagógusnak 2-3 évente hasonló módon a végiggondolnia saját munkáját. Úgy vélem, nagy igazsága van.

—

Mindent egybevetve hasznosnak találtam a tanácskozást, egy kérdésemre azonban itt sem kaptam választ. Valóban fel akar zárkózni valamennyi hátrányos helyzetű, ezen belül a cigánycsalád? Gyakorta ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalom. És ahol ez így van, ott hiábavalónak látszik mindenféle szakmai készség és szándék. Amíg például az óvónő kezet mosni tanítja a gyermeket, de ez csak az óvodában valósul meg, és másnapra a megerősítés hiányában elfelejtődik, addig kérdéses a kimenet. Persze a változáshoz nagy-nagy türelem szükséges, folyamatos együttműködés a családokkal, az érintett gyerekek és szüleik bizalmának és együttműködési készségének megnyerése…

Ugyanakkor teljesen egyetértek Takács Gézával, aki a honlapon zajló Virtuális kongresszuson közzétett levelében így ír: „… a roma vonatkozás nélkül Magyarországon nem lehet a közoktatás ügyeit megvitatni, …ma már úgy állunk, hogy akkor lesz jó közoktatásunk, ha a romák iskoláztatásának nagy kérdéseire is válaszolni tudunk.”

Leiner Károly (Zöld Béka tanár úr)