Szabadság az egyformaság?

Sokat gondolkodtam azon, hogy miről is írjak. Adódna sokféle téma, lehetne siránkozni, panaszkodni, lehetne csak pozitív dolgokról írni, de valahogy mindegyik megközelítés kevés és hamis lenne.

Ugyanakkor van néhány kedvenc „gumicsontom”, amin szeretek rágódni: ilyenek például az integráció–szegregáció, az esélyegyenlőség, a pedagógus megbecsülése, a PISA-mérés. Úgy érzem, hogy az összes témát keretbe foglalja az egyformaság és a szabadság kérdése. Ahhoz, hogy ezt a gondolatmenetet kifejtsük, először nézzük meg a mai oktatás képét.

Jelenleg válságban van az oktatás, a pedagógia, az iskola és úgy általában az egész közoktatásügy. Ez az állítás a külső sugallat, az oktatásirányítás véleménye, és lassan az átlagember véleménye is. Rossz iskolai tapasztalatot mindenki fel tud idézni, ha azt olvassa, látja, hallja sokfelől; ha az iskola csak a botrányok idején lesz téma (és botrány sajnos van, nem biztos, hogy több, mint azelőtt, csak akkoriban még nem volt ennek ekkora hírértéke), akkor bizony ez az élményanyag fog benne aktivizálódni. Ugyanakkor nem hallgathatjuk el, hogy valóban tapasztalható belső válság is: tartalmi, módszertani, értékrendbeli bajok nehezítik a dolgunkat.
Megpróbálok egy gyors és hangsúlyozottan szubjektív diagnózist felállítani.

1. Infrastruktúra

Az iskolaépületek zöme katasztrofális állapotban van: ez nemcsak esztétikai problémákat jelent, hanem alkalomadtán fűtési, vízellátási, higiéniás, energiatakarékossági, világítási gondokat is. Számos átgondolatlan, pazarló beruházást láttam már, mondjuk, használhatatlan konyhai főzőpultot, amit nem bírt el a hálózat, vagy kétszázezer forintért focikapunak kiásott két gödröt az iskolakertben, és még folytathatnám. Rengeteg pénz folyik el ilyesmik miatt, no és emellett a korrupció – például ismerősök cégének megbízása közpénzből – sem számít egyedi esetnek.

2. Pénz, költségvetés

A pénz mindig kevés. Az előző pontban említett átgondolatlanságok és visszaélések miatt a nincs azonban relatív. Sokkal több dologra jutna pénz, ha végiggondolt és szakmai szempontú döntések születnének az adott iskola valós és jogos szükségleteit is szem előtt tartva. Fontos törekvésnek tartom ugyan a digitális kultúra terjesztését, de az aktívtáblának és a digitális zsúrkocsinak a haszna azonnal megkérdőjeleződik, ha a tantermet közben néhány hatvanas izzó világítja meg, a WC állandóan eldugul, és vihar után a vezetőség tagjainak kell kilapátolniuk a vizet az irattárnak használt pincéből.

3. Pedagógusellátottság

Manapság már nem hiszem, hogy probléma lenne a törvényben előírt végzettségű pedagógusokkal ellátni a feladatokat, bár lokális problémák előfordulhatnak – erre nincs rálátásom. Akut gond viszont a pálya elnőiesedése. A magasabb presztízsű iskolákban még csak-csak találkozunk férfi kollégákkal, de a többiben csak elvétve. Még ennél is nagyobb probléma azonban, hogy egyre kevesebb fiatal választja a pedagóguspályát. A fiatalok pályaválasztási motivációi között fontos az előmenetel, a „karrier” lehetősége és annak materiális mérőszámai is. Pedagógusként azonban nem elsősorban a karrier, hanem a pályakezdő bérből való megélhetés, családalapítás, lakásszerzés lehetősége jelenti a fő gondot. Egyre kevesebb tanár házaspárt ismerek, a fiatalok között pedig már valóban csak elvétve vannak ilyenek. Elmondható, hogy ma többnyire az választja a tanári pályát, aki jól kereső házastársa mellett megengedheti magának a „hobbitevékenységet”. Ugyanakkor a helyzet fonákja is igaz: sok elkötelezett, tanítani szerető fiatalember nem vagy csak nagyon nehezen kap állást, hiszen nincs üresedés. De tapasztaljuk azt is, hogy sok eleve alkalmatlan, illetve az idők során kiégett és így alkalmatlanná vált oktató dolgozik az iskolákban. Az alkalmasság mérése mint a további alkalmazás feltétele nem működik. És mindeközben sem szakmai, sem pszichés segítségre nem számíthat a mai nevelő.

4. Módszertani kultúra

Gyakorta lehet olvasni, hogy a kollégák zöme a hagyományos frontális módszert használja, ugyanakkor rugalmatlan, nem hajlandó semmi újat elsajátítani és alkalmazni, ráadásul tartalmilag sem képes megújulni. Nem tudom eldönteni, hogy ez általában jellemző-e a pedagógusokra vagy sem, saját pályámon szerzett tapasztalataim azonban cáfolják ezt az állítást. Gyerekeim születése óta még nem kapcsolódtam vissza teljes intenzitással a továbbképzések rendszerébe, de már 2000 előtt számosan jelentkeztünk a képzésekre, sokan jártunk tanfolyamokra, különféle oktatásokra. Nem tűnik állóvíznek a szakma! Természetesen létezik egy rugalmatlanabb réteg, melyben kétségtelenül magasabb a nyugdíj közeli korban lévő kollégák aránya. Ők, mivel nemsokára nyugállományba vonulnak, általában kevéssé motiváltak a további tanulásra. Az ő munkájukban viszont értékelni kellene a tradíciót, a tapasztalatot. Óriási nevelőhatása lenne egy elöregedő társadalomban, ha a diákok megtapasztalhatnák, hogy az iskola, a szakma tiszteletben tartja, elismeri az évtizedeket a pályán töltő, sok maradandó értéket is hordozó kollégákat.

5. Tartalmi kérdések: mit is tanítsunk?

Szaktárgyanként óriási a szórás. A hagyományos tantárgyak esetén diákoktól gyakori panasz, hogy a tudomány (leg)frissebb eredményei nem kerülnek bele a tankönyvekbe, és az órákon sem hallanak ezekről. Ugyanakkor a felsőoktatásban elvárják, hogy a felvételiző ennek a tudásnak a birtokában legyen. Tanára válogatja, hogy ez a vád megalapozott-e vagy sem. Akadnak szép számmal kollégák, akik követik szaktárgyuk eseményeit, olvasnak, művelődnek, de persze olyanok is vannak, akik abból élnek, amit évtizedekkel azelőtt megtanultak az egyetemen. Önmagában az sem jó, ha valaki mindig a legfrissebb ismereteket átadására törekszik. Hiszen a diák nem tud megküzdeni még azzal, hogy tanulmányai tizenkét éve alatt ugyanazt a tananyagot többször újabb és újabb elméleti keretben kényszerül megtanulni. (Hogy döntse el egy középiskolás például azt, hogy az alany és az állítmány hozzárendelő, alárendelő, netán predikatív viszonyban áll-e egymással?)

—

A sort nyilván a végtelenségig lehetne folytatni, hiszen probléma akad bőséggel. De vajon megoldások születnek-e ezekre? Az oktatási kormányzat pénzelvonásban és programgyártásban egyaránt nagyon aktív. Évek óta különböző varázsszavak bűvkörében él a minisztérium és a sajtó egy része: esélyegyenlőség, PISA-felmérés, integráció, használható tudás, túlzott stressz az iskolákban, kétszintű érettségi, bolognai rendszer, kompetenciaalapú oktatás, digitalizálás. Ami program ezekből kikerekedik, az minden esetben szinte kötelező érvényű lesz (no persze centralizált oktatásirányítás esetén természetes az állam szabályozó szerepe).

Nincs szó választási szabadságról, a pedagógus szakmai döntéséről. Az egységes sugallat azt üzeni, hogy az iskola, a tanár nem ért hozzá, majd felülről megmondják, hogy mi a követendő metódus. Egy-egy új elem bevezetését nem előzi meg szakmai vita, konszenzuskeresés, ez szinte diktátumként jelenik meg a rendszerben. Legrosszabb esetben váratlan meglepetésként. Az iskola meg kapkod, igyekszik mindenfelé megfelelni. Az értekezleteken már évek óta alig esik szó a gyerekekről, a szakmáról, időnket befonják a szabályozók, rendeletek… és a bizonytalanság.

Emellett rendkívül nagy bajnak tartom, hogy – főleg a sajtómegjelenésekben – mindehhez komoly bűntudatkeltés is járul. (A helyzet a középgeneráció számára ismerős, hiszen még túl közeli az a korszak, amikor a bűnbakkeresés napi jelenség volt.)
Kikben is kell bűntudatnak ébrednie?

• Mindenért a szülők okolhatók, mert maradiak, és ők a szegregáció fenntartói.
• Az iskolákat kell elmarasztalni, mert össze-vissza pályáznak, és azután nem hajtják végre a vállalt feladatot.
• A szakma kárhoztatható, mert túlzottan ragaszkodik konzervatív értékekhez.
• A tanárok a hibásak, mert nem képzik magukat, nem képesek módszertanilag megújulni, nem követik a szakmai újdonságokat, nem használják a digitális eszközöket…

Néha az az érzésem, hogy a jelenlegi oktatásirányítás az egyforma elvek és módszerek szerint működő iskolák hálózatát vizionálja. Pedig az iskolák sosem lesznek egyformák, mint ahogy a bennük tanuló diákok is sokfélék, persze a tanárok is, és akkor még nem beszéltünk a helyi társadalom szociológiai összetevőiről, a fenntartó önkormányzat anyagi lehetőségeiről.

A sokféleség mintha kerülendő érték lenne. A mi generációnkat még frontálisan tanították meg tanítani, a mai fiatalokat meg kooperatív módszerekkel. Pedig mindkét eljárásrendszerre, sőt még az összes többire is szükség van, csak azt is tudnunk kellene hozzá, hogy milyen osztályösszetételhez, milyen szinten álló gyerekekhez és milyen tananyaghoz melyik módszer alkalmas.

És – nem utolsósorban – az iskoláknak is végig kellene gondolniuk, hogy a saját diákságukkal melyik módszerrel tudnak a legjobban előrejutni. De ez rengeteg hatásvizsgálatot, elemzést, szakmai munkát igényel. Ennek köszönhetően talán egymástól jó értelemben különböző iskolák jönnének létre, amelyek tudják, hogy mit miért tesznek. És akkor a konkrét feladatokhoz lehetne megfelelő tanárokat keresni…

A legfontosabb mégis az lenne, hogy nyugalom legyen végre az iskolák körül, legyen megbecsültségük a tanároknak, és az iskolahasználók egyike se ellenségként gondoljon rájuk.

Gyulai Zsuzsanna