Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2008. január 16. szerda, 6:33

Szabadság az egyformaság?

Gyulai Zsuzsanna


43 éves magyar–történelem–mentálhigiénia szakos tanár és egy óvodás meg egy kisiskolás fiú anyukája vagyok. Tizenkét év után távozva egy fővárosi külvárosi gimnáziumból, jelenleg egy jó és jónak mondott gimnáziumban dolgozom Budán. No és ne felejtsem el a munkám évek óta fontos részét képező esti gimnáziumi oktatást sem! És most némi mentegetődzés: tizennyolc éve fővárosi középiskolákban tanítok, ezért nézőpontom menthetetlenül budapesti és gimnáziumi szempontú. Én így látom a világot.

Sokat gondolkodtam azon, hogy miről is írjak. Adódna sokféle téma, lehetne siránkozni, panaszkodni, lehetne csak pozitív dolgokról írni, de valahogy mindegyik megközelítés kevés és hamis lenne.

Ugyanakkor van néhány kedvenc „gumicsontom”, amin szeretek rágódni: ilyenek például az integráció–szegregáció, az esélyegyenlőség, a pedagógus megbecsülése, a PISA-mérés. Úgy érzem, hogy az összes témát keretbe foglalja az egyformaság és a szabadság kérdése. Ahhoz, hogy ezt a gondolatmenetet kifejtsük, először nézzük meg a mai oktatás képét.

Jelenleg válságban van az oktatás, a pedagógia, az iskola és úgy általában az egész közoktatásügy. Ez az állítás a külső sugallat, az oktatásirányítás véleménye, és lassan az átlagember véleménye is. Rossz iskolai tapasztalatot mindenki fel tud idézni, ha azt olvassa, látja, hallja sokfelől; ha az iskola csak a botrányok idején lesz téma (és botrány sajnos van, nem biztos, hogy több, mint azelőtt, csak akkoriban még nem volt ennek ekkora hírértéke), akkor bizony ez az élményanyag fog benne aktivizálódni. Ugyanakkor nem hallgathatjuk el, hogy valóban tapasztalható belső válság is: tartalmi, módszertani, értékrendbeli bajok nehezítik a dolgunkat.
Megpróbálok egy gyors és hangsúlyozottan szubjektív diagnózist felállítani.

1. Infrastruktúra

Az iskolaépületek zöme katasztrofális állapotban van: ez nemcsak esztétikai problémákat jelent, hanem alkalomadtán fűtési, vízellátási, higiéniás, energiatakarékossági, világítási gondokat is. Számos átgondolatlan, pazarló beruházást láttam már, mondjuk, használhatatlan konyhai főzőpultot, amit nem bírt el a hálózat, vagy kétszázezer forintért focikapunak kiásott két gödröt az iskolakertben, és még folytathatnám. Rengeteg pénz folyik el ilyesmik miatt, no és emellett a korrupció – például ismerősök cégének megbízása közpénzből – sem számít egyedi esetnek.

2. Pénz, költségvetés

A pénz mindig kevés. Az előző pontban említett átgondolatlanságok és visszaélések miatt a nincs azonban relatív. Sokkal több dologra jutna pénz, ha végiggondolt és szakmai szempontú döntések születnének az adott iskola valós és jogos szükségleteit is szem előtt tartva. Fontos törekvésnek tartom ugyan a digitális kultúra terjesztését, de az aktívtáblának és a digitális zsúrkocsinak a haszna azonnal megkérdőjeleződik, ha a tantermet közben néhány hatvanas izzó világítja meg, a WC állandóan eldugul, és vihar után a vezetőség tagjainak kell kilapátolniuk a vizet az irattárnak használt pincéből.

3. Pedagógusellátottság

Manapság már nem hiszem, hogy probléma lenne a törvényben előírt végzettségű pedagógusokkal ellátni a feladatokat, bár lokális problémák előfordulhatnak – erre nincs rálátásom. Akut gond viszont a pálya elnőiesedése. A magasabb presztízsű iskolákban még csak-csak találkozunk férfi kollégákkal, de a többiben csak elvétve. Még ennél is nagyobb probléma azonban, hogy egyre kevesebb fiatal választja a pedagóguspályát. A fiatalok pályaválasztási motivációi között fontos az előmenetel, a „karrier” lehetősége és annak materiális mérőszámai is. Pedagógusként azonban nem elsősorban a karrier, hanem a pályakezdő bérből való megélhetés, családalapítás, lakásszerzés lehetősége jelenti a fő gondot. Egyre kevesebb tanár házaspárt ismerek, a fiatalok között pedig már valóban csak elvétve vannak ilyenek. Elmondható, hogy ma többnyire az választja a tanári pályát, aki jól kereső házastársa mellett megengedheti magának a „hobbitevékenységet”. Ugyanakkor a helyzet fonákja is igaz: sok elkötelezett, tanítani szerető fiatalember nem vagy csak nagyon nehezen kap állást, hiszen nincs üresedés. De tapasztaljuk azt is, hogy sok eleve alkalmatlan, illetve az idők során kiégett és így alkalmatlanná vált oktató dolgozik az iskolákban. Az alkalmasság mérése mint a további alkalmazás feltétele nem működik. És mindeközben sem szakmai, sem pszichés segítségre nem számíthat a mai nevelő.

4. Módszertani kultúra

Gyakorta lehet olvasni, hogy a kollégák zöme a hagyományos frontális módszert használja, ugyanakkor rugalmatlan, nem hajlandó semmi újat elsajátítani és alkalmazni, ráadásul tartalmilag sem képes megújulni. Nem tudom eldönteni, hogy ez általában jellemző-e a pedagógusokra vagy sem, saját pályámon szerzett tapasztalataim azonban cáfolják ezt az állítást. Gyerekeim születése óta még nem kapcsolódtam vissza teljes intenzitással a továbbképzések rendszerébe, de már 2000 előtt számosan jelentkeztünk a képzésekre, sokan jártunk tanfolyamokra, különféle oktatásokra. Nem tűnik állóvíznek a szakma! Természetesen létezik egy rugalmatlanabb réteg, melyben kétségtelenül magasabb a nyugdíj közeli korban lévő kollégák aránya. Ők, mivel nemsokára nyugállományba vonulnak, általában kevéssé motiváltak a további tanulásra. Az ő munkájukban viszont értékelni kellene a tradíciót, a tapasztalatot. Óriási nevelőhatása lenne egy elöregedő társadalomban, ha a diákok megtapasztalhatnák, hogy az iskola, a szakma tiszteletben tartja, elismeri az évtizedeket a pályán töltő, sok maradandó értéket is hordozó kollégákat.

5. Tartalmi kérdések: mit is tanítsunk?

Szaktárgyanként óriási a szórás. A hagyományos tantárgyak esetén diákoktól gyakori panasz, hogy a tudomány (leg)frissebb eredményei nem kerülnek bele a tankönyvekbe, és az órákon sem hallanak ezekről. Ugyanakkor a felsőoktatásban elvárják, hogy a felvételiző ennek a tudásnak a birtokában legyen. Tanára válogatja, hogy ez a vád megalapozott-e vagy sem. Akadnak szép számmal kollégák, akik követik szaktárgyuk eseményeit, olvasnak, művelődnek, de persze olyanok is vannak, akik abból élnek, amit évtizedekkel azelőtt megtanultak az egyetemen. Önmagában az sem jó, ha valaki mindig a legfrissebb ismereteket átadására törekszik. Hiszen a diák nem tud megküzdeni még azzal, hogy tanulmányai tizenkét éve alatt ugyanazt a tananyagot többször újabb és újabb elméleti keretben kényszerül megtanulni. (Hogy döntse el egy középiskolás például azt, hogy az alany és az állítmány hozzárendelő, alárendelő, netán predikatív viszonyban áll-e egymással?)

A sort nyilván a végtelenségig lehetne folytatni, hiszen probléma akad bőséggel. De vajon megoldások születnek-e ezekre? Az oktatási kormányzat pénzelvonásban és programgyártásban egyaránt nagyon aktív. Évek óta különböző varázsszavak bűvkörében él a minisztérium és a sajtó egy része: esélyegyenlőség, PISA-felmérés, integráció, használható tudás, túlzott stressz az iskolákban, kétszintű érettségi, bolognai rendszer, kompetenciaalapú oktatás, digitalizálás. Ami program ezekből kikerekedik, az minden esetben szinte kötelező érvényű lesz (no persze centralizált oktatásirányítás esetén természetes az állam szabályozó szerepe).

Nincs szó választási szabadságról, a pedagógus szakmai döntéséről. Az egységes sugallat azt üzeni, hogy az iskola, a tanár nem ért hozzá, majd felülről megmondják, hogy mi a követendő metódus. Egy-egy új elem bevezetését nem előzi meg szakmai vita, konszenzuskeresés, ez szinte diktátumként jelenik meg a rendszerben. Legrosszabb esetben váratlan meglepetésként. Az iskola meg kapkod, igyekszik mindenfelé megfelelni. Az értekezleteken már évek óta alig esik szó a gyerekekről, a szakmáról, időnket befonják a szabályozók, rendeletek… és a bizonytalanság.

Emellett rendkívül nagy bajnak tartom, hogy – főleg a sajtómegjelenésekben – mindehhez komoly bűntudatkeltés is járul. (A helyzet a középgeneráció számára ismerős, hiszen még túl közeli az a korszak, amikor a bűnbakkeresés napi jelenség volt.)
Kikben is kell bűntudatnak ébrednie?

  • Mindenért a szülők okolhatók, mert maradiak, és ők a szegregáció fenntartói.
  • Az iskolákat kell elmarasztalni, mert össze-vissza pályáznak, és azután nem hajtják végre a vállalt feladatot.
  • A szakma kárhoztatható, mert túlzottan ragaszkodik konzervatív értékekhez.
  • A tanárok a hibásak, mert nem képzik magukat, nem képesek módszertanilag megújulni, nem követik a szakmai újdonságokat, nem használják a digitális eszközöket…

Néha az az érzésem, hogy a jelenlegi oktatásirányítás az egyforma elvek és módszerek szerint működő iskolák hálózatát vizionálja. Pedig az iskolák sosem lesznek egyformák, mint ahogy a bennük tanuló diákok is sokfélék, persze a tanárok is, és akkor még nem beszéltünk a helyi társadalom szociológiai összetevőiről, a fenntartó önkormányzat anyagi lehetőségeiről.

A sokféleség mintha kerülendő érték lenne. A mi generációnkat még frontálisan tanították meg tanítani, a mai fiatalokat meg kooperatív módszerekkel. Pedig mindkét eljárásrendszerre, sőt még az összes többire is szükség van, csak azt is tudnunk kellene hozzá, hogy milyen osztályösszetételhez, milyen szinten álló gyerekekhez és milyen tananyaghoz melyik módszer alkalmas.

És – nem utolsósorban – az iskoláknak is végig kellene gondolniuk, hogy a saját diákságukkal melyik módszerrel tudnak a legjobban előrejutni. De ez rengeteg hatásvizsgálatot, elemzést, szakmai munkát igényel. Ennek köszönhetően talán egymástól jó értelemben különböző iskolák jönnének létre, amelyek tudják, hogy mit miért tesznek. És akkor a konkrét feladatokhoz lehetne megfelelő tanárokat keresni…

A legfontosabb mégis az lenne, hogy nyugalom legyen végre az iskolák körül, legyen megbecsültségük a tanároknak, és az iskolahasználók egyike se ellenségként gondoljon rájuk.

Gyulai Zsuzsanna

4 üzenet

  1. Szekszárdi Juli szerint:

    Gyulai Zsuzsa kulturált, fegyelmezett, józan hangvételű írásában első olvasásra szinte fel sem tűnnek azok a súlyos ellentmondások , amelyek ma már annyira természetesen vannak jelen körülöttünk, hogy kimondásuk szinte banálisnak tűnik. Nem szorul bizonyításra például az, hogy az iskolaügyben egymás mellett létezik a pazarlás és a szűkölködés, hogy az aktív tábla megjelenése első sorban azért szül ellenérzést, mert sok esetben lepusztult környezetbe érkezik, hogy ezt a gyönyörű (régóta elnőiesedett) pályát egyre kevesebb fiatal választja, s hogy a közös felelősség vállalása helyett általános lett az egymásra mutogatás.
    Legkésőbb a második olvasásra azonban mégis előbukkan a sorok mögül a mély megbántottság. A szerző azok közé a pedagógusok közé tartozik, akin nem múlott a reformok sikere. Tőle akár az az a bizonyos “paradigmaváltás” is bekövetkezhetett volna az iskolaügyben, amit Andor Mihály írásaiban – teljes joggal – hiányol.
    Érdemes az érintetteknek elgondolkodni azon, hogy a felkészült, diákokkal bánni tudó, hivatásszerető tanárok vajon miért élik meg diktátumként a közoktatáspolitika intézkedéseit. Még azokat is, amelyekkel a kiindulást, a koncepciót tekintve akár egyet is lehetne érteni. Hol tűnik el menetközben a közoktatási törvény által deklarált szakmai szabadság? Mert az biztos, hogy az egyes iskolákhoz, pedagógusokhoz csak elvétve jut el. Miért kényszerül a pályát alkotó értelmiségként megélni szándékozó pedagógus arra, hogy engedelmes közhivatalnokként működjön. Éppen ideje lenne erről is beszélni!

  2. Achs szerint:

    Csak egy: nemcsak a szakmai szabadság tűnik el, hanem mindenféle szabadság! Főleg a gyerekeké. Kínomban már néha derülök rajta, hogy micsoda abszurditások vannak. A "ha beledöglesz is, szabad leszel!" parancs korában, a "minden lélegzetvételedet jogilag védjük" korában, az ezer hasonló jelszó korában kicsit mulatságos (tragikus), hogy a megnövekedett szabadságfokkal egyenes arányban szaporodnak a beléptető rendszerek, az iskolai térfigyelő kamerák, a folyosókat elzáró rácsok, a fegyveres biztonsági őrök. Márpedig milyen szabadság az, ha minden mozdulatomat figyelik? Milyen szabadsága van egy gyereknek akkor, ha mi, velük foglalkozó tanárok azt érezzük, hogy exponenciálisan nőnek a munkánkat, szókincsünket, gesztusainkat, hangsúlyainkat, betűtípusainkat, gondolkozásmódunkat, tantervírásunkat, samponmárkáinkat, minőségünket, módszereinket, jelentési kötelezettségeinket, nappalainkat, éjjeleinket, életünket, halálunkat beszabályozó előírások stb. Ahogy az összes súlyos probléma (szegregáció, integráció, paradigmaváltás, "használható tudás" – javaslom még ehhez a fogalomhoz: "egyszer használatos tudás", "használat után eldobható tudás"… – stb. stb.) tankönyvszerű, lózungszerű erőltetése pont a visszájára fordul, a szabadságot is valamiféle belső építkezéssel kellene kezdeni, nem eszeveszett jelszavakkal. Nem véletlen, hogy Jarrytól Dürrenmattig, József Attilától Bunuelig a XX. század erősen küszködött a szabadság fogalmának megértésével.
    Igen. Épp ideje lenne a megoldásról beszélni.

  3. Gyulai Zsuzsa szerint:

    Én általában úrinő vagyok. Egészen addig, amíg egynémely államtitkárok nem beszélnek cinikus baromságokat. MOndjuk Magyar Bálint szössz az egy hónapig tanítandó Antigonéról (mintha nem tudna az érettségi követelményeiről), vagy Arató Gergely, aki szerint a 22 óra nem kell együttjárjon színvonalcsökkenéssel, mert az a felkészült és motivált tanár személyiségén múlik. Majd maga közölte, hogy jelenleg a minőségi bérezésben nincs sok pénz. Na ilyenkor nem vagyok úrinő, és nyílik a bicska a zsebemben.
    Részletek a http://www.iskola.freeblog.hu -n.

  4. trenyo szerint:

    A szabadságról csak annyit, hogy egy nagyvárosban készült interjús kutatás 90 megkérdezett iskolása közül 20-at már ütött meg tanára, tanítója, óvónője…Mit kezdjünk e ténnyel?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.09.27.
Rétvári Bence a magyar oktatáspolitikáról dicsekedett, csak pár dolgot elfelejtett megemlíteni
Rétvári egy fontos dolgot elmulasztott megemlíteni: Magyarországon még így is igen keveset költ az állam az oktatásra. Ugyanebből az anyagból kiderül például, hogy az egy tanuló teljes (á...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.09.26.
MIT TEHETSZ, HA A MUNKAHELYED NEM BIZTONSÁGOS?
Sajnos a kormány és a felelős minisztérium magukra hagyta a munkavállalóit. Csak abban bízhatunk, hogy a nagy focimeccs végeztével talán hajlandóak lesznek szembe nézni a valósággal, és...
(Forrás: Ne dolgozz ingyen!)
--
2020.09.26.
Vajda Zsuzsanna: Az erő kultusza: gumibotos rendfenntartók az iskolában
Más országokban, ahol alacsonyabb a büntethetőségi korhatár (például Svájcban vagy Hollandiában) megfelelő infrastruktúra, a gyerekek és fiatalok korrekciós nevelését szolgáló intézetek...
(Forrás: mérce)
--
2020.09.26.
Ami az iskolákban történik, sokkal inkább emberkísérlet, mint a szuperkupadöntő
Mivel nem jelent meg egységes, minden iskolára kötelező előírás, zavaros helyzet alakult ki az oktatási intézményekben. Mindezt Totyik Tamás, a Pedagógusok Szakszervezetének alelnöke egy...
(Forrás: 24.hu)
--
2020.09.26.
Fellépnek a homoszexuális Hamupipőke ellen
Petíciót kezdeményezett a CitizenGO érdekvédelmi szervezet a Meseország mindenkié címmel a Labrisz Leszbikus Egyesület kiadásában megjelent mesekönyv terjesztése ellen. Alig két nap alatt...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2020.09.26.
Meggyógyultak, mégsem engedik vissza őket az iskolába
Miközben a kormány, az operatív törzs, illetve a népegészségügyi központ is többször hivatkozott arra, hogy a járvány kezelésénél a WHO protokoll szerint járnak el, a lapunk által megismert...
(Forrás: Népszava)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep