A szolidaritás (kis)iskolája

—

Számtalanszor ígértem már diákjaimnak, hogy nem nyomasztom őket unos-untalan a polgári felháborodás és szolidaritás rosszkedvű felelősségével, hogy igyekszem jó és biztató jövőképet vázolni számukra. De hát mi jót lehet mondani egy lelakatolt iskolaépület előtt? Az egyik oldalon a Szebb és Optimista Jövő ígéretétől hangos a média: a Jövő Magyarországa, Erős Magyarország. A Nemzeti Fejlesztési Terv oktatáspolitikai célkitűzései pedig egyenesen szédítőek: A 21. századi intelligens iskola a „helyi közösségi élet szervezésének központja”. „A halmozottan hátrányos településeken, kistérségekben komplex iskolarehabilitációs program valósulna meg.” A másik oldalon pedig a Csúf és Szomorú Jelen: agóniára vagy éppen vegetálásra ítéltetett közösségek, a munkaerőpiacról kiszoruló, esélytelennek nyilvánított emberek tömegei; illetve a túlélés érdekében „trükköző-mutyizó”, összevonásokkal és normatívákkal ügyeskedő, maradék önbecsülésüket fáradtan elhagyó önkormányzatok, intézményvezetők, tanárok. A kettő közötti távolság – (magán)emberi léptékkel – reménytelenül nagy.

Még akkor is nehéz hinni ebben a szebb jövőben, ha el tudjuk felejteni a korábbi rossz emlékű ígérgetéseket, illetve ha tudjuk, hogy az ún. „felzárkózás”, a modernizáció szükségképpen áldozatokkal, veszteségekkel jár. Pedig szeretnénk hinni! Szeretnénk már megszabadulni a középkortól: a szegénységtől, a teljesítmény nélküli úri harácsolástól, a rendi összefonódásoktól, az öncélú törzsi jellegű harcoktól, amelyek fő célja, hogy a politikai tehetetlenséget pótcselekvésekkel leplezze. (Ha már kevés a kenyér, legalább cirkusz legyen.) Ugyanakkor azonban a mindezt lebontó „új isten”, a Gazdasági Hatékonyság sem igazán szimpatikus Úr. Ha ugyanis elhatalmasodik, akkor a mindenkori erősebb győzelmének szociáldarwinista gyakorlata szerint elpusztít mindent – közösségeket, értékeket –, amit korábban fontosnak tekintettünk. Hogyan tehető föl ebben a helyzetben a társadalmi szolidaritás kérdése? Valóban meg kell-e menteni azokat a falusi kisiskolákat, amelyekben húsz-harminc gyerek „lődörög”? Nem lenne-e hasznosabb a közjó számára is, ha – a modernizáció oltárán hozott – szükséges veszteségként élnénk meg a hátrányos helyzetű térségek, illetve hátrányos helyzetű emberek lemaradását?

Már megint moralizálsz! – mondaná történész barátom. Ezek az értelmezési keretek nem segítenek eligazodni. Hasonló korszakot élünk, mint az Aranybulla időszakában. Most dől el – lehet, hogy több száz évre –, ki tartozik majd az elitbe, s ki süllyed le a szegénységbe, a reménytelenségbe. Iszonyatos létharc ez, amelyben az új vezetőréteg és a hozzájuk kapcsolódó klientúra minden eszközt fölhasznál előnyös helyzetének fenntartására, miközben a társadalom lesüllyedő része – az elit mintáit utánozva – küzd a fennmaradásért. Az ilyen kiélezett szituációk nem a társadalmi szolidaritásról nevezetesek. Ilyenkor a haladás, a modernizáció egyetemes elvei relativizálódnak, ideológiává válnak: az új államosztály – pártállástól függetlenül – ezekkel az elvekkel legitimálja hatalmát, ezekkel erősíti hűbéri rendszerét. Így végül már csak értelmezés kérdése, hogy a sokat hangoztatott reform kifejezést ókori-középkori értelemben (re-formo – visszaad, visszajuttat egy korábbi állapotba) használjuk, vagy újkori értelmében (átalakít, módosít – a jelennél vélhetően jobb állapotot hoz létre).

Hasonló véleményen van az Egyesült Államokban élő szociológus barátom is, aki minden magyarországi problémára kapásból vágja a dél-amerikai párhuzamokat. „Ezek nem magyar sajátosságok – mondja –, hanem minden premodern (középkorból kijövő) társadalom általános jellemzői. Az aktuális gazdaságszerkezetnek valójában nincsen szüksége magas szintű általános iskolarendszerre. A tényleges társadalmi folyamatok a következők:

a) kialakult egy szűk körű elitképzés – a gazdasági-politikai elit „megcsinálta” a maga színvonalas iskolarendszerét, ami a társadalmi mobilitás határait is meghúzza (vagy külföldön taníttatja gyermekeit);
b) pénzt pumpáltak az oktatási rendszer azon ágazataiba (nyelvtanítás, számítástechnika stb.), amelyekre az aktuális gazdaságszerkezetnek közvetlenül is szüksége van;
c) az oktatásügy egyéb területei rövid távon „nem igazán versenyképesek”.

Tudomásul kell venni, hogy az oktatás alárendelődött az aktuális munkaerő-piaci igényeknek és az új elit érdekeinek. Már csak néhány elszánt főben létezik a hivatásrendi értelmiségi tudásközvetítés imperatívusza. A magyar iskolarendszer még egy ideig magasabb színvonalon lehet, mint ami a GDP-ből következik, mégpedig azért, mert a pedagógusok többlet erőfeszítései magasabban tartják. Ez azonban már nem tart sokáig. Sem az elszegényedő állam, sem az aktuális gazdasági viszonyok nem érdekeltek az általános színvonal megtartásában – legfeljebb a társadalom biztonságát már közvetlenül is veszélyeztető reménytelenül leszakadók arányát igyekeznek csökkenteni esélyegyenlőség címén; az erőtlen civil szféra pedig nem képes tevőlegesen befolyásolni ezeket a folyamatokat. A többi mind porhintés meg műbalhé, aminek az a funkciója, hogy elterelje a figyelmet a valóságos társadalmi folyamatokról, illetve a hosszú távon jelentkező oktatási problémákról. Ezek a súlyos problémák:

• a demográfiai válság, amelyet az elkövetkezendő évtizedekben majd csak több millió külföldi bevándorlóval lehet orvosolni;
• a magyar munkaerő folyamatos leértékelődése, amely hosszú távon a távol-keleti munkaerőszint alá viszi a lakosságunk jelentős részét;
• a roma népesség társadalmi integrációjának megoldatlansága.

Az amúgy is szűklátókörű és eredeti tőkéjének felhalmozásával elfoglalt gazdasági és politikai elit aktuálisan tehát nem igazán érdekelt a hosszú távú problémák kezelésében, de – tényleges társadalmi támogatás híján – valószínűleg nem is képes erre. Így aztán sokkal egyszerűbb olyan modernizációs fejlesztési feladatokat kitűzni, amelyek az alapvető reálfolyamatokkal, illetve problémákkal kevésbé érintkeznek. Így kerül a fejlesztések középpontjába az oktatástechnikai korszerűsítés, a tantárgyi struktúrától eltérő tananyagfejlesztés, a mérési rendszer kidolgozása stb. A gazdasági-politikai elit számára mindez egyrészt azért előnyös, mert ily módon nem kell megoldhatatlannak látszó feladatokkal, társadalmi egyeztetéssel kínlódnia; másrészt azért, mert így könnyebben tudja magához vonzani a modernizációs forrásokat.

—

Hogyan tehetőek tehát föl ebben a helyzetben a társadalmi szolidaritás kérdései? Úgy gondolom, érdemes visszatérni a társadalmi szolidaritás elemi szintjeihez és gesztusaihoz. Az egyén szintjén természetes, hogy ha mellettem valaki elesik, és nem tud fölállni, akkor segítek neki. Azt is tudjuk, hogy egy családon belül mindig a legkisebb gyermek helyzete, jól-léte mutatja meg, hogy mennyire működik jól a család. Az is nyilvánvaló, hogy nem lehet hosszú távon versenyképes egy olyan társadalom, amelynek elitje „esztelenül rohan előre”, magával cipelve-rángatva több millió honfitársát, akiket „leértékelt áruként” tart számon a globális munkaerőpiac. Az elszegényedő és közfeladataiban elbizonytalanodó állam már nem képes, a még csak embrionális állapotban lévő civil társadalom pedig még nem tud gondoskodni a legkisebbekről és legkiszolgáltatottabbakról. Ebben a helyzetben rövid távú gazdasági megoldás nincsen. A különböző kampányok – a téli madáretetéshez hasonlóan – legfeljebb arra jók, hogy ideig-óráig fenntartsák a virulensebb közösségeket. Meg, hogy felhívják a figyelmet a HIÁNYra, a bizalom és szolidaritás HIÁNYára, amely a posztszocialista társadalmak legfőbb jellemzője.

Jakab György