Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2008. február 27. szerda, 12:00

A szolidaritás (kis)iskolája

Jakab György

„Főúr!
Levesem, fúvom keverem, évtizedek óta!
Mégse’ múlik a forró róla!”
(Pass Lajos: Bejegyzések Meseország vendéglőjének panaszkönyvébe)

Siratják a semmit, a másét,
– A gróf tán épp agarász –
(Ady: A grófi szérűn)

Számtalanszor ígértem már diákjaimnak, hogy nem nyomasztom őket unos-untalan a polgári felháborodás és szolidaritás rosszkedvű felelősségével, hogy igyekszem jó és biztató jövőképet vázolni számukra. De hát mi jót lehet mondani egy lelakatolt iskolaépület előtt? Az egyik oldalon a Szebb és Optimista Jövő ígéretétől hangos a média: a Jövő Magyarországa, Erős Magyarország. A Nemzeti Fejlesztési Terv oktatáspolitikai célkitűzései pedig egyenesen szédítőek: A 21. századi intelligens iskola a „helyi közösségi élet szervezésének központja”. „A halmozottan hátrányos településeken, kistérségekben komplex iskolarehabilitációs program valósulna meg.” A másik oldalon pedig a Csúf és Szomorú Jelen: agóniára vagy éppen vegetálásra ítéltetett közösségek, a munkaerőpiacról kiszoruló, esélytelennek nyilvánított emberek tömegei; illetve a túlélés érdekében „trükköző-mutyizó”, összevonásokkal és normatívákkal ügyeskedő, maradék önbecsülésüket fáradtan elhagyó önkormányzatok, intézményvezetők, tanárok. A kettő közötti távolság – (magán)emberi léptékkel – reménytelenül nagy.

Még akkor is nehéz hinni ebben a szebb jövőben, ha el tudjuk felejteni a korábbi rossz emlékű ígérgetéseket, illetve ha tudjuk, hogy az ún. „felzárkózás”, a modernizáció szükségképpen áldozatokkal, veszteségekkel jár. Pedig szeretnénk hinni! Szeretnénk már megszabadulni a középkortól: a szegénységtől, a teljesítmény nélküli úri harácsolástól, a rendi összefonódásoktól, az öncélú törzsi jellegű harcoktól, amelyek fő célja, hogy a politikai tehetetlenséget pótcselekvésekkel leplezze. (Ha már kevés a kenyér, legalább cirkusz legyen.) Ugyanakkor azonban a mindezt lebontó „új isten”, a Gazdasági Hatékonyság sem igazán szimpatikus Úr. Ha ugyanis elhatalmasodik, akkor a mindenkori erősebb győzelmének szociáldarwinista gyakorlata szerint elpusztít mindent – közösségeket, értékeket –, amit korábban fontosnak tekintettünk. Hogyan tehető föl ebben a helyzetben a társadalmi szolidaritás kérdése? Valóban meg kell-e menteni azokat a falusi kisiskolákat, amelyekben húsz-harminc gyerek „lődörög”? Nem lenne-e hasznosabb a közjó számára is, ha – a modernizáció oltárán hozott – szükséges veszteségként élnénk meg a hátrányos helyzetű térségek, illetve hátrányos helyzetű emberek lemaradását?

Már megint moralizálsz! – mondaná történész barátom. Ezek az értelmezési keretek nem segítenek eligazodni. Hasonló korszakot élünk, mint az Aranybulla időszakában. Most dől el – lehet, hogy több száz évre –, ki tartozik majd az elitbe, s ki süllyed le a szegénységbe, a reménytelenségbe. Iszonyatos létharc ez, amelyben az új vezetőréteg és a hozzájuk kapcsolódó klientúra minden eszközt fölhasznál előnyös helyzetének fenntartására, miközben a társadalom lesüllyedő része – az elit mintáit utánozva – küzd a fennmaradásért. Az ilyen kiélezett szituációk nem a társadalmi szolidaritásról nevezetesek. Ilyenkor a haladás, a modernizáció egyetemes elvei relativizálódnak, ideológiává válnak: az új államosztály – pártállástól függetlenül – ezekkel az elvekkel legitimálja hatalmát, ezekkel erősíti hűbéri rendszerét. Így végül már csak értelmezés kérdése, hogy a sokat hangoztatott reform kifejezést ókori-középkori értelemben (re-formo – visszaad, visszajuttat egy korábbi állapotba) használjuk, vagy újkori értelmében (átalakít, módosít – a jelennél vélhetően jobb állapotot hoz létre).

Hasonló véleményen van az Egyesült Államokban élő szociológus barátom is, aki minden magyarországi problémára kapásból vágja a dél-amerikai párhuzamokat. „Ezek nem magyar sajátosságok – mondja –, hanem minden premodern (középkorból kijövő) társadalom általános jellemzői. Az aktuális gazdaságszerkezetnek valójában nincsen szüksége magas szintű általános iskolarendszerre. A tényleges társadalmi folyamatok a következők:

a) kialakult egy szűk körű elitképzés – a gazdasági-politikai elit „megcsinálta” a maga színvonalas iskolarendszerét, ami a társadalmi mobilitás határait is meghúzza (vagy külföldön taníttatja gyermekeit);
b) pénzt pumpáltak az oktatási rendszer azon ágazataiba (nyelvtanítás, számítástechnika stb.), amelyekre az aktuális gazdaságszerkezetnek közvetlenül is szüksége van;
c) az oktatásügy egyéb területei rövid távon „nem igazán versenyképesek”.

Tudomásul kell venni, hogy az oktatás alárendelődött az aktuális munkaerő-piaci igényeknek és az új elit érdekeinek. Már csak néhány elszánt főben létezik a hivatásrendi értelmiségi tudásközvetítés imperatívusza. A magyar iskolarendszer még egy ideig magasabb színvonalon lehet, mint ami a GDP-ből következik, mégpedig azért, mert a pedagógusok többlet erőfeszítései magasabban tartják. Ez azonban már nem tart sokáig. Sem az elszegényedő állam, sem az aktuális gazdasági viszonyok nem érdekeltek az általános színvonal megtartásában – legfeljebb a társadalom biztonságát már közvetlenül is veszélyeztető reménytelenül leszakadók arányát igyekeznek csökkenteni esélyegyenlőség címén; az erőtlen civil szféra pedig nem képes tevőlegesen befolyásolni ezeket a folyamatokat. A többi mind porhintés meg műbalhé, aminek az a funkciója, hogy elterelje a figyelmet a valóságos társadalmi folyamatokról, illetve a hosszú távon jelentkező oktatási problémákról. Ezek a súlyos problémák:

  • a demográfiai válság, amelyet az elkövetkezendő évtizedekben majd csak több millió külföldi bevándorlóval lehet orvosolni;
  • a magyar munkaerő folyamatos leértékelődése, amely hosszú távon a távol-keleti munkaerőszint alá viszi a lakosságunk jelentős részét;
  • a roma népesség társadalmi integrációjának megoldatlansága.

Az amúgy is szűklátókörű és eredeti tőkéjének felhalmozásával elfoglalt gazdasági és politikai elit aktuálisan tehát nem igazán érdekelt a hosszú távú problémák kezelésében, de – tényleges társadalmi támogatás híján – valószínűleg nem is képes erre. Így aztán sokkal egyszerűbb olyan modernizációs fejlesztési feladatokat kitűzni, amelyek az alapvető reálfolyamatokkal, illetve problémákkal kevésbé érintkeznek. Így kerül a fejlesztések középpontjába az oktatástechnikai korszerűsítés, a tantárgyi struktúrától eltérő tananyagfejlesztés, a mérési rendszer kidolgozása stb. A gazdasági-politikai elit számára mindez egyrészt azért előnyös, mert ily módon nem kell megoldhatatlannak látszó feladatokkal, társadalmi egyeztetéssel kínlódnia; másrészt azért, mert így könnyebben tudja magához vonzani a modernizációs forrásokat.

Hogyan tehetőek tehát föl ebben a helyzetben a társadalmi szolidaritás kérdései? Úgy gondolom, érdemes visszatérni a társadalmi szolidaritás elemi szintjeihez és gesztusaihoz. Az egyén szintjén természetes, hogy ha mellettem valaki elesik, és nem tud fölállni, akkor segítek neki. Azt is tudjuk, hogy egy családon belül mindig a legkisebb gyermek helyzete, jól-léte mutatja meg, hogy mennyire működik jól a család. Az is nyilvánvaló, hogy nem lehet hosszú távon versenyképes egy olyan társadalom, amelynek elitje „esztelenül rohan előre”, magával cipelve-rángatva több millió honfitársát, akiket „leértékelt áruként” tart számon a globális munkaerőpiac. Az elszegényedő és közfeladataiban elbizonytalanodó állam már nem képes, a még csak embrionális állapotban lévő civil társadalom pedig még nem tud gondoskodni a legkisebbekről és legkiszolgáltatottabbakról. Ebben a helyzetben rövid távú gazdasági megoldás nincsen. A különböző kampányok – a téli madáretetéshez hasonlóan – legfeljebb arra jók, hogy ideig-óráig fenntartsák a virulensebb közösségeket. Meg, hogy felhívják a figyelmet a HIÁNYra, a bizalom és szolidaritás HIÁNYára, amely a posztszocialista társadalmak legfőbb jellemzője.

Jakab György

2 üzenet

  1. jan szerint:

    Gyuri! Lenyűgözött a soraidból áradó optimizmus 🙁
    Azért – ha lehet – szeretném egy kicsit sötétebbre színezni a képet. Nem érzem gyengének a civil társadalmat. Inkább azt gondolom, hogy a oktatás környékén tevékenykedő civil szervezetek zöme ugyanazon logika szerint működik (rosszul), ahogyan azt a társadalomról leírtad. Ugyanott foltozgatnak, ahol az állam. Kvázi vállalkozásként elvégzik az állami feladatok egy részét (persze azzal az illúzióval, hogy majd ennek a bevételéből fedezik az igazi civil tevékenységüket — amire viszont már nem marad energiájuk). Esetleg dacolnak (helyesen), aminek azonban az a veszélye, hogy keblére öleli őket a politika, és nem ereszti. A lényeg, hogy valamilyen módon elsodrónak onnan, ahol lehetőségük lenne autonóm módon cselekedni. Így csak a meglévőt színesítik (színesít = nem kell komolyan venni).
    Ja, természetesen tisztelet a kivételnek. Minden civil érezze magát kivételnek, aki életképes alternatívákat dolgoz ki, elmélyült szakmai tevékenységet folytat stb. stb. Ha az derülne ki, hogy mindenki kivétel… Nem is folytatom.

  2. Szekszárdi Juli szerint:

    A hazai civil világ sajnos valóban erőtlen. Erről már esett szó korábban is, idézzük csak vissza a Galambos Rita lendületes szavaira érkező keserű reflexiókat – többek között – a megélhetési civilségről. Bizony nehéz ma Magyarországon civilnek lenni! Hogy személyes legyek: én soha sem készültem arra, hogy egy civil szervezetet (mozgalmat? ) elnököljek. Miért teszem mégis? Mert az állam, aminek feladata lenne „ejtette” azt az „ügyet”, jelesül a nevelés ügyét a maga gyakorlati valójában. Tehát ez a botcsinálta civil szervezet (az „OFOE”) azért működik, mert a hozzá kapcsolódó közfeladatot más meg sem próbálja ellátni, miközben érzékelhetően van rá igény. Tehát János kategóriarendszerét használva bizony mi is csak foltozgatjuk a növekvő szakadásokat meglehetősen rossz minőségű cérnával, mert drágábbra nem igen telik. És így bizony nehéz sodró lendületűnek lenni! De azért reméljük, hogy sikerül elég rikitó színű foltokat varrnunk a szakadt gúnyára, hogy legalább észrevétessük magunkat. Szeretném hinni, hogy sokan vagyunk, és figyelünk egymásra. Tehát, hogy nem halt ki belőlünk a Gyuri által joggal hiányolt társadalmi szolidaritás. Sokan kellenénk ugyanis ahhoz, hogy megmozdítsuk végre – Földes Petra metafórájával élve – a „közoktatás hatalmas dinoszauruszát”. Mert így azért mégse maradhatnak a dolgok!

Hozzászólás a(z) jan bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2023.11.21.
A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21.
Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg...
(Forrás: Eduline)
--
2023.11.21.
Státusztörvény: nem taníthatnak óraadóként tovább a felmondó pedagógusok?
Szeptember 29-ig kellett nyilatkozniuk a pedagógusoknak, hogy elfogadják-e a státusztörvény alapján írt munkaszerződésüket. Rétvári Bence államtitkár úgy nyilatkozott, hogy 1205 pedagó...
(Forrás: Eduline)
--
2023.07.17.
Oszkó Péter: Nagyon nagy bajban vagyunk, ha saját pedagógusaink bérét sem tudjuk kifizetni
ZÁMOMRA A LEGBOSSZANTÓBB ÁLLÍTÁS, HOGY A SAJÁT OKTATÁSI RENDSZERÜNK FOLYAMATOS MŰKÖDÉSI KÖLTSÉGÉNEK FINANSZÍROZÁSÁHOZ UNIÓS ADÓFIZETŐK PÉNZÉRE VAN SZÜKSÉGÜNK, miközben vannak...
(Forrás: Index)
--
2023.07.15.
Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur...
(Forrás: Index)
--
2023.07.15.
„Egy mérhetetlenül szelektív törzsi társadalom öngyilkos reflexiója saját magára” – Lannert Judit oktatáskutató a státusztörvényről
Miért beszél mindenki tanárhiányról, amikor átlagosan tíz általános iskolás gyerek jut egy pedagógusra? Mi a tanárok és mi a megrendelő, a lakosság felelőssége a magyar oktatás szétes...
(Forrás: szabadeuropa.hu)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógia pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus ünnep