Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2008. március 28. péntek, 6:33

„Külföldön fogok élni”

Domokos Zsuzsa

Az a generáció, amelyhez tartozni van szerencsém, 1968-ban, a nagy diáklázadások
idején volt egyetemista… Talán ezért is őriztük meg hitünket nyugdíjas korunkig, hogy a világ igenis fejlődik, mert mi igenis képesek vagyunk megváltoztatni, jó
irányba terelgetni azt. Magam is így gondolkodtam. Ezért lettem pedagógus. Szintén ez a naiv optimizmus adta kezembe a tollat a rendszerváltáskor, amikor teljes
szívvel vetettem bele magam abba a vitába, miként lehetne történelemoktatásunkat 21. századivá tenni. Tréfásan szoktam magamról mondogatni, hogy nem véletlenül
vagyok az iker csillagkép szülötte, ugyanis van egy hivatásom: a pedagógia, és egy hobbim: az írás. Még mindig remélem, valaki, valamikor folytatja majd, amit én
2006-ban, nyugdíjazásomkor félbehagyni kényszerültem.

Tíz éve éppen tizenhét éveseim voltak. Mindig meg szoktam íratni a harmadikos gimnazistákkal osztályfőnöki órán azt a többnyire sztereotípiákat tartalmazó dolgozatot, miszerint: Hogyan fogok élni tíz év múlva? Aztán persze nagyon jót lehetett beszélgetni arról, hogy csak az lehet sikeres és boldog, aki ismeri önmagát is, a lehetőségeket (a „nagyvilágot”) is, és ezért reális célokat tűz ki maga elé.

Nevetségesen hat ma már a régi osztályfőnöki mentalitás, tudom. Ma már én is tudok mosolyogni egykori önmagamon. Ezért is jó, hogy diákjaim önvallomásait máig őrzöm. Hihetetlen, mennyit változtam a négy évtizedes pedagógusi pályámon! Mindezt diákjaim dolgozatai híven megőrizték. Én meg (nyugdíjasként) boldogan olvasgatom, hogy mennyit változtam az évtizedek során. Boldogság felfedeznem, hogy nem ragaszkodtam görcsösen fiatalkori hitemhez, hogy tanítványaim is neveltek engem, nemcsak én őket… Megnyugtató kinyitni tehát iratszekrényemet, és rácsodálkozni fiatalkori tévedéseimre. A pedagógus is – mint minden igazán autentikus személyiség – egész életében küzd saját tévedései, előítéletei ellen. Ha rendes ember. Ha hiteles tanár akar maradni mindvégig.

Butaságom történetét nevetséges lehet közreadom. Mégis megteszem. Hátha mond vagy legalább sugall valamit a 21. századi osztályfőnököknek a régi tanárok hite, optimizmusa. Olyan időket élünk ugyanis, amikor – állítólag – csak a nagyon buta emberek optimisták. Mi meg, hajdan, a hatvanas években, nem sokkal a forradalom leverése után, azt tanultuk pszichológiából az egyetemeken, hogy „a pedagógus soha nem sugallhat a gyerekek felé pesszimista életfilozófiát, mert ez a serdülőkre egyenesen veszélyes lehet”.

Meglehet, ezt a mentalitást vette észre rajtam – az ötvenes éveit taposó tanáron – életem legtehetségesebb osztálya, akiket 1997 táján volt szerencsém felkészíteni az érettségire magyarból és történelemből, sőt osztályfőnökük is lehettem egy elit fővárosi gimnáziumban. A „gyerekeimben” akkora volt az ambíció, hogy nem győztem minden szülői értekezleten köszönni a szülőknek, hogy tanulni szerető gyermekeket adtak az iskolánknak. Ugyanakkor oly kevés volt az önbizalom, hogy amikor az első osztályfőnöki órán szokásomhoz híven mindenkivel kezet fogtam, megdöbbentett sutaságuk, puha kézfogásuk… A szülőknek meg is fogalmaztam osztályfőnöki nevelési programomat, miszerint: négy év alatt magabiztos, erős kézfogású embereket kell nevelni e harminchat nyelvi tagozatos gimnazistából! Mert a siker alapja (ebben ma is hiszek!) nem annyira a tehetség és a tudás, mint inkább a kikezdhetetlen önbizalom… Régen is így volt ez, az állampárti időkben. A rendszerváltás után meg, hogy piacgazdaságban, versenytársadalomban élünk, még inkább így lesz – gondoltam és hirdettem akkoriban.

Nos, miként tervezték az életüket ezek a roppant szorgalmas, harmadikos korukra már több nyugat-európai turnén részt vevő tanulók, akiknek a szülei három kivételével tehetős vállalkozók, sikeres értelmiségiek voltak?

A dolgozatban az anyagi javak említése dominál: családi házban fog lakni három kivételével mindenki, jól fizető állása lesz kétharmaduknak, és harmaduk említi, hogy „külföldön fogok élni”.

A gyerekek ábrándoznak, még a fiúk is. Egyikük így képzeli a közeli (csak tíz év, amelynek felében még a szerencsésebb is diák lesz, egyetemista!) a jövőt: „Mindenünk meglesz, a holland ülőgarnitúrától a perzsaszőnyegig.” Nagyon sokan említik, főleg a lányok, hogy két kocsijuk lesz, mert nem akarnak a férjüktől függeni, és többnyire meg is nevezik az autómárkát, amelyre áhítoznak. Megdöbbentett, milyen tájékozottak e téren: Honda, Ford Puma, Ford Focus, Corvette, Seat Cordoba, Old Timer, Toyota a legtöbbet említett autómárkák.

Egyetlen fiú, egyik mérnöknek készülő „fiam” említette csak, hogy „Remélem, még mindenki túlélte az éghajlatváltozást.” (Ma mérnök, megnősült, egy kisfia van.) Szintén mérnöknek készülő fiunk említette az energiatakarékos életvitelt, jellemző, miképpen: „A vásárlásaimat a neten keresztül fogom lebonyolítani, és csak a munkához való beutazáshoz vagy nagybevásárláshoz fogom használni a kocsit.” (Ma egy multicégnél dolgozik, a fővárosban él, a szülői házban lakik.) A tipikusabb fiúmentalitás a következő mondat: „Járok majd fogadásokra, jótékonysági rendezvényekre, és segíteni fogok embertársaimon, ha úgy látom, hogy megérdemlik” – írja egyikük, aki külföldön képzeli el az életét, nevezetesen mint monacói üzletkötő. (Azóta főiskolát végzett, sikeres kisvállalkozó itthon.)

A lányok mintha kissé reálisabban terveznék a jövőt. Sokan szeretnék 1997-ben, ha huszonhét évesen már két gyermekük lenne, és sokat időznek azon, hogy mi legyen a neve az „egy fiú és egy leány”-nak, és milyen legyen a férj személyisége, társadalmi státusa. A karrierépítés számukra másodlagos szempont. Ez kissé meglepett, mivel az én generációm (az 1947-es „nagy generáció” tagja vagyok!) még világosan leszögezte annak idején, hogy emancipált nők leszünk, első a pálya, második a párkeresés.

Rengetegen tartják ugyanakkor természetesnek, hogy a pályát külföldön kezdik majd, ha elvégezték az egyetemet. A divatos szakmák, amelytől sikert remélnek, főleg anyagi téren, persze: üzletkötő, médiamunkás, PR-menedzser, cégvezető, ügyvéd, idegenvezető, üzletvezető. Hárman említik csupán, hogy a sikert nemcsak anyagiakkal mérik. „Számomra a siker nem csak szakmai karriert jelent, hanem azt is, hogy elégedett vagyok a sorsommal, és békében élek magammal és a világgal.” (A legjobb tanuló lány volt, ma Nagy-Britanniában egy multicégnél dolgozik két éve, saját honlapja van.) „Fontos, hogy olyan munkahelyen helyezkedjem el, amit szívvel-lélekkel csinálhatok, de ne vegye el az időt a családomtól” – írja az a kislány, akinek a szülei azért jöttek haza külföldi kiküldetésükből, hogy gyermekeik jó gimnáziumban érettségizhessenek. Az osztályunk leggazdagabb családjának leánya így ír: „Gyermekeinket kicsi koruktól kezdve színházba, moziba, külföldi utakra vinnénk, hogy értelmes, világlátott felnőtt lehessen belőlük.” (Ma gyesen két egyetemet végez párhuzamosan.)

A reálisabb észjárású lányok meghatóan őszintén töprengtek azon, hogy mi lesz, ha nem vonzódtak az akkoriban divatos üzleti élethez, közgazdasági, vagy jogi karrierhez. Érdemes ezekből is idézni, mert jellemző a századfordulós értelmiségi közhangulat szempontjából is:
„Tíz év múlva konkrét szakmát még nem sikerült találnom, mivel a filozófia és a pszichológia, a történelem és a művészettörténet érdekel” – jövendöli magának egy bölcsészkart épp most befejező lány. Egy másik lány, akinek titkos vágya, hogy iparművész lehessen, így összegez: „Ha tényleg ilyen művészi pályára lépnék, mint amit említettem, valószínűleg egy kisebb lakásban laknék tíz év múlva is, mert ebből nem lehet meggazdagodni egyhamar.” Másik tréfásan említi: „ha túlélem a kémiatanulást, gyermekorvos leszek, de lehetőleg vidéken, mert három gyermeket szeretnék és ott könnyebb segítséget találni ehhez”. A legábrándosabb lányom musical-énekesnek készült, volt olyan is, aki remélte, hogy addigra végigjárja majd a honfoglalók útját lóháton.

Kulturális javak gyűjtését (könyv, CD) azonban csak ketten említették meg az egész osztályból, és nagyon kevesen vélték úgy, hogy huszonhét évesen még sportolni fognak valahol, valamit. Azt, hogy „mindennap e-mailezni fogok a barátaimmal”, jellemző módon az emelte ki, akinek akkor nem volt otthon internete! (Ez a tény akkoriban először kezdte tematizálni az osztálybeli vélekedéseket, későbbi évfolyamoknál már egyértelműen csoportalakító tényezővé vált! Státusszimbólum volt – mint a fajkutya vagy a márkás cipő, hogy kinek áll rendelkezésére otthon is a „háló”.)

Az egész pályám alatt sokat beszélgettem a tanítványokkal arról, milyen értékekhez érdemes ragaszkodni felnőttként. Kezdetektől fogva (1971) domináns, hangadó vélemény minden osztályomban az anyagi javak megkaparintásának vágya volt. Csak a színvonal, a célpont változott az évtizedek alatt. Szimbolikusan szólva: már nem a Trabant és a saját panellakás volt a célkitűzés lényege, mint a fentebb idézett önvallomásokból látható, hanem nyugati autó és kertes ház.

Ami megnyugtató, hogy legutolsó osztályom tagjai – talán azért is, mert akkor még várományosai voltunk csupán az uniós tagságnak – sokkal jobban igényelték, hogy külföldön dolgozhassanak, nyaralhassanak, és mindig maradjanak kapcsolatban külföldi ismerőseikkel, akiket a gimnáziumi cserekapcsolatok során szereztek. El sem tudnák képzelni a mai huszonévesek, hogy csak háromévente léphetik át hazájuk határait!

Szomorú vagyok viszont amiatt, hogy harminchét év alatt semmi sem változott abban a vonatkozásban, hogy a kitűnő és tehetséges tanítványaim közül senki sem akart a nyomomba lépni, tanár lenni. Bárkinek ajánlottam, hogy felkészítem a felvételire, ha tanár akar lenni, ingyen is, úgy reagált, hogy ő nem akar „nyomorogni”, ne haragudjak… Mindig csak azok jelentkeztek főiskolákra, akik nálam, a legendásan sok javítási lehetőséget adó, enyhén szigorú tanárnál közepesek voltak magyarból. Mint legutolsó osztályom egyik legjobb és legnépszerűbb lánytanulója megfogalmazta: „Ha és amennyiben javulnának a közalkalmazotti bérek, szívesen lennék nyelvtanár.”
Mondanom sem kell, multicég ügyintézője, tanári diplomáját sutba dobta.

Kudarcom története tehát röviden ez: noha évtizedig voltam osztályfőnök, sőt ötödévesek vezetőtanára is, nem volt kinek átadnom a stafétabotot két éve, amikor nyugalomba vonultam. Pedig mennyi csodálatosan szuggesztív, okos gyermeket volt szerencsém tanítani! A legeredményesebbek egykor benzinkutasnak, maszek péknek álltak, manapság szerencsére beszippantotta őket a jogi és közgazdasági egyetem.

Egyik lányom sorai azonban most, hogy újraolvastam tíz éve írt dolgozataikat, meg is vigasztalt, el is keserített: „Egyébként ezt a kérdést kicsit fölöslegesnek tartom, mert az, hogy miként élek majd tíz év múlva, úgyis a körülményektől függ, nem tőlem.” A későbbi kozmetikusnak egy dologban biztos igaza volt: a tanári pálya megbecsülése, a körülmények mit sem változtak a rendszerváltás óta!
Ráadásul az ő generációja, vagyis az a generáció, amely a „glasznoszty” és a „peresztrojka” táján született, már nem hitt, nem hisz abban, hogy ő formálhatja a körülményeket. Talán nem véletlen, hogy noha kétharmadukat elsőre felvették a kiválasztott egyetemre, senki sem készült sem tanári, sem politikai pályára, mert általános volt a szüleiktől átvett vélekedés, hogy „tanárnak csak az menjen, akinek van egy eltartója, politikusnak meg az áll, aki nem boldogul a szakmájával…”

De mi lesz velünk, ha senki sem vállalja, hogy a körülményeket is formálja, ne csak a saját karrierjét építgesse?

Domokos Zsuzsa

16 üzenet

  1. Domokos Zsuzsa szerint:

    Egyébként nem gondolom, hogy magamnál hordom a bölcsek kövét…csak talán más élmények értek mint téged, és pont ez a jó a diskurzusban. Tanuljunk egymástól – avagy vidítsuk, s keserítsük egymást! A második leveled sziven ütött, mert rádöbbentem: EZ A LÉNYEG.
    Viszontüdvüözlésemet -Neked! Zsuzsa

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.09.19.
Az alsósok szülei is bemehetnek gyerekükkel a lázmérésre
Az érdekképviselet vezetője megkésettnek látja a hőmérőzést. A Pedagógusok Szakszervezetének (PSZ) elnöke, Szabó Zsuzsa nemrég azt nyilatkozta lapunknak, nemhogy iskolaorvosokból, még...
(Forrás: Népszava)
--
2020.09.19.
ásler: Kizárt, hogy minden osztályban megjelenjen a koronavírus
Az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője hozzátette, számoltak azzal, hogy a vírus megjelenik az iskolákban, azt azonban kizárta, hogy mindegyik osztályban feltűnik a koronavírus....
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.09.19.
Több helyen az iskolaőrök lettek a maszkfelelősök, portások
Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy pozitívan fogadták a tanárok és a diákok a szeptember elsején munkába állt iskolaőröket, igaz, a jelenlétük nem mindenkinek tetszik – tudta meg...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.09.18.
A tanári elköteleződésről. Fontos-e, és mitől függ? Gönczöl Enikő írása
Aki ismeri az iskolák világát, az tudja, hogy az oktatásban semmilyen külső szándék nem válik valóra az ott dolgozók elköteleződése nélkül. Ezt akár szerencsének is tekinthetjük, amikor...
(Forrás: tani-tani online)
--
2020.09.18.
„Bőgtem az első tanítási napon” – Halácsy Péter az Indexnek
A gyerekeit szerette volna egy újragondolt iskolai struktúrában taníttatni Halácsy Péter, a Prezi társalapítója, de miután nem találta a neki legjobban tetsző iskolát, a barátaival sajá...
(Forrás: index)
--
2020.09.18.
Nem fizet az állam Iványiéknak, de a tartozást azért behajtaná
Iványi Gábor, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség vezető lelkésze lapunknak elmondta, hogy a MÁV-telepi iskolájukból a Nemzeti Közművek emberei már elvitték a gázórát, és...
(Forrás: Népszava)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep