Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2008. április 16. szerda, 6:30

Az idegen

Találkozásom cigány gyerekekkel

Peer Krisztina


Peer Krisztina vagyok. Nem tanár egy iskolában. Pedig gyerekkoromban annak készültem, még azután, hogy a zöldséges pályáról letettem.
Egy általános iskolában dolgozom, ahol a három éve bevezetett magatartásmódosító modellprogram szakmai koordinációját végzem. Fiatal vagyok, és nő. Ez most nem válik előnyömre, de próbálkozom.

Közel érzem magamhoz a cigány kultúrát. Valami olyat közvetít, amiben otthonosan érzem magam. Idővel azt vettem észre, valahogy mindig a cigánysággal foglalkozom: az egyetemi dolgozataimban, az utcán, a médiában és a munkámban is. Szeretek közöttük lenni.

„Koszos pohárból inni, de mindig elfogadni valamit”

Nem is tudom, mikor volt először, hogy megérintett valami, mert még a gyerekkori cigány szomszédaimmal sem töltöttem olyan sok időt. Ráadásul egyszer úgy pofon vágott egy fiú kislány koromban, hogy eleredt az orrom vére, egyszerre sírtam és nevettem. Aztán máskor, még valláspróbálgatós időszakomban, a templomba menet leszállítottak a bicajomról, és a fülbevalómat követelték. Rövid hajam miatt fiúnak néztek, ezért elengedtek, de segített a hazugság is, hogy bizsu az ékszerem. Ez lenne a cigány „rafkóság”? Mert ha igen, akkor tetszik. Akkor tetszett.

A főiskolán aztán találkoztam egy cigány fiúval, akivel barátságot kötöttem. Ő sokat segített nekem megérteni szokásaikat, életüket. Toborzott nekem kísérleti alanyokat a vizsgálataimhoz (általános pszichológiai műhelymunka: fájdalomtűrés és fájdalomkifejezés, személyiségpszichológiai műhelymunka: Lépésről lépésre iskolai program bemutatása), többször elhívtam aktuális munkahelyemre beszélgetni a cigányságról, a cigány családokról és az általunk felállított „problematikájukról”. Számított, hogy értelmiségi.

A főiskola után több helyen dolgoztam: családot gondoztam gyerekjóléti szolgálatban, ahol a cigány családok nálam kötöttek ki, azaz egy nagy klán, mindenki mindenkinek a rokona alapon. Szerettem hozzájuk járni, bepillantani a világukba, együtt enni velük. Ez nagyon fontos volt, még akkor is, ha a szörnyű lakáskörülmények miatt olyan kosz volt, hogy a táskám sem szívesen tettem le. Koszos pohárból inni, de mindig elfogadni valamit. És ez nemcsak nekik volt fontos! Minden látogatáskor az egész család megjelent, körülvett, részt vett… Ha a rendszer elvárásait nézem, nem is voltam „jó gyermekvédő”.

Aztán egy alapítványnál három évig csoportokat vezettem iskolákban, ahol szintén többször találkoztam cigány gyerekekkel. Így ismertem meg az iskolát, ahol két évig dolgoztam családi kapcsolattartóként, ettől a tanévtől pedig programkoordinátorként.

Újratanítás

Sok a cigány gyerek, de ezt papírra nem szívesen írjuk le, nem is szabad, hiszen akkor az már szegregáció. De hát mi tettük azzá! Mindenhonnan kicsapott, kudarcok sorozatát átélt gyerekek ők, akik már a negyedik-ötödik iskolájukat tapossák, bőven „ellátva” magatartási, érzelmi és tanulási zavarokkal.

De ki mondja, hogy ezek valóban léteznek, és nemcsak mi címkézünk, gyártunk papírokat, mert így sokkal könnyebb elviselni őket, eltávolítani, ha már csak a bajt okozzák? Ha mi, pedagógusok, tehetetlenek vagyunk? Sajnos léteznek még ilyen „gyűjtőhelyek”.

Ezért vezettünk be egy amerikai modellprogramot, amely érzelmi és viselkedészavaros, magatartásproblémás gyermekeknek segít szociális készségeik újratanításában (re-edukáció). A filozófiája, hogy a viselkedés tanult, így meg is lehet azt változtatni. Néhány év eltelte után a gyerekek lehetőség szerint visszatérnek a „normál oktatási rendszerbe”. Sajnálom, hogy erre egyáltalán szükség van. De van.

Szóval velük töltöm a napjaim egy részét, órákat látogatok, szabadidős programot szervezek, egyéni és csoportos foglalkozásokat (élménypedagógia) tartok.

Amikor idekerültem dolgozni, alig volt olyan gyerek, aki ne próbálkozott volna a határfeszegetéssel: a tegezéssel a fiatal korom miatt, a külsőmre tett megjegyzésekkel, hogy zavarba hozzanak, a cigány-magyar kérdés boncolgatásával. Mint nőnek, különösen nehéz helyzetem volt/van, naponta kell a családi normák ellenében tiszteletet elérnem náluk. Sokszor megizzasztottak és hoztak zavarba, de ezt soha nem lepleztem. Nem titkoltam, hogy ez kellemetlen, bánt, s hogy adott esetben mit gondolok egyes helyzetekről.

Szeretem, ha egy gyerek egyenrangúnak érzi magát mellettem. Ez okoz is némi konfliktust akkor, amikor tanórákat látogatok… Azt tapasztalom, hogy még mindig nehezen fogadjuk el, ha egy gyereknek igaza van. Nem mindig vesszük észre, mennyire tudjuk őket bántani megjegyzéseinkkel. Talán éppen ezért élem ismételten identitáskrízisem: pszichológusnak lenni pedagógusok között (úgy, hogy elengedhetetlen, kicsit tanár is legyek). És hogyan is vethetném össze ezt azzal, milyen lehet cigánynak lenni nem cigányok között…

Nem feledkezem el azokról a gyerekekről sem az iskolában, akik pusztán azért, mert nem cigányok, állandó harcot vívnak a túlélésért. Hiszen itt ők a kisebbség. Így ez a természetes.
Emellett minden tiszteletem azoké a pedagógusoké, akik nap mint nap türelemmel és szeretettel fordulnak a diákok felé, értik őket és beszélnek a nyelvükön. Azt tudják nyújtani, amit korábban nem tapasztaltak. Mikor jut eszünkbe csak azért felhívni egy szülőt, hogy elmeséljük: a gyermeke ma szépen teljesített, ma már az ötből három órán dolgozott, ma nem bántott senkit… A legapróbb (látszólag jelentéktelen) pozitív visszajelzés is segíti a családot abban, hogy tegyen egy lépést azon a hídon, ami köztük és az iskola között van.

Fontos az őszinteség és a nyitottság, ez mentőöv lehet a kellemetlen helyzetekben. Még akkor is, ha én csak az a „magyar” maradok, aki elnyerte bizalmukat; a „vörös hajú Kriszta néni”.

És van még egy út a cigány gyerekek felé, ez pedig a humor. Nagyon szeretik a vicceket, értékelik, és jó együtt nevetni velük.

Látni azt, hogy azok a fiatalok, akik sok kudarccal érkeztek hozzánk, s negatív tapasztalatokkal az iskolákról és tanárokról, jól tudják érezni magukat egy iskolában. Csak meg kell találni bennük azt, ami érték. És ez számomra nem a klasszikus értelemben vett teljesítmény, amit egy iskola megkövetel. Ebben ők nem jók, kevéssé motiválja őket a tanulás. Nem hiszik el, hogy sikerülhet nekik, csak a ma a fontos, hogy holnap mi lesz, nem számít. Talán azért, mert a családban sem érték, talán azért, mert nem is hagyjuk nekik. Lehessen büszkének lenni a bizonyítványon túl másra is!

Vagy mégsem ennyire egyszerű…? Amikor egy srácot sikerült bejuttatni egy első osztályú futballklubba, ahol egyedüli cigányként azonnal elfogadták, mert tehetséges volt, mert akarta, azt éreztem, minden sikerülhet. De amikor a tagdíjból inkább motort vett, elkeseredtem. Aztán rájöttem: miért is bízna abban, hogy focista lesz belőle? A motor pedig ott volt, meg tudta érinteni; még akkor is többet jelentett, ha gyorsan lába kélt…

Szeretnék abban segíteni, hogy megtalálják saját válaszaikat, és mi ne hátráltassuk ebben őket. Tudjanak úgy dönteni, hogy rendelkeznek az ehhez szükséges tudással.

A tavalyi év elején megkérdeztem tanulóinkat, milyen céljaik vannak az életben. Bevallom, a válasz engem is meglepett. Azt gondoltam, hogy a többéves túlkorosság mellett jelentős nehézséget jelent az is, hogy a tanulók többségének nincs elképzelése a jövőjéről. Ezt megcáfolták a kérdőívre adott válaszaik, amelyben a gyerekeknek az alábbi kategóriák közül kellett megjelölniük, milyen céljaik is vannak az életben.

A feltett kérdés: Mik a céljaid?

A tanulók 80%-a megjelölte a továbbtanulást, második helyezést kapott a sok pénz, csak harmadik helyen szerepelt a munka. A továbbtanulás megjelölése mellett több gyereknél is megjelentek a „nagyon szeretnék”, „kérem, segítsenek benne” mondatok, amiből arra lehet következtetni, hogy számukra eddigi sikertelenségük következtében a továbbtanulás csak álom, ami akkor létezik, ha lecsukjuk a szemünket.

A felmérés azt mutatja, hogy a tanulóknak vannak céljaik, csak ezeket nem mindig tudják összekapcsolni azzal, hogy a célok eléréséhez mit kell tenniük. És ebben van a mi szerepünk: utat mutatni nekik, lehetőséget teremteni arra, hogy megtapasztalják a sikert.

Tudom, ehhez nagyon kell a család, nélkülük nem megy. Olyan családok, akik szeretik a gyerekeiket, akik együtt nevelik egymás unokáját, keresztlányát, unokatestvérét és még annak a testvérét is. Akik szívesen veszik a családlátogatást (mindig van meleg leves és kóla), akik kezdenek bízni az iskolában, akik mindig egy lépéssel közelebb merészkednek. Akik egyre inkább részt vesznek az iskolai programokon, büszkén nézik gyerekeik kiállításait, szerepléseiket, akik jelzik, ha a gyerek beteg (még igazolást is küldenek), akik most már előbb felhívnak, mielőtt kérdezés nélkül asztalt borogatnának. Legyenek szereplői az iskola életének!

A szép és a szomorú

Megmutatni azt, hogy igenis vannak diplomás cigány művészek, irodalmárok, médiaszakemberek, kultúraantropológusok, szociológusok… Az én fejemben is sokáig csak a zene és a tánc jelent meg, amikor a cigány művészetre vagy az értelmiségi rétegre gondoltam. Élnünk kell a sokszínű cigány értelmiség minél több tagjának bemutatásával.

A cigány képzőművészet alkotásaival való találkozásom a szépet és a szomorút hozta össze bennem és valami elfelejtetett.

Ráczné Kalányosi Gyöngyi festőművész rövid írását idézem:
„1965. szeptember 27-én születtem Komlón. A Kossuth aknán laktunk a cigánytelepen. Már óvodás koromban ismerkedtem a festészettel, amikor nagynéném, Orsós Teréz, elvitt az iskolájába, ahol éppen rajzóra volt. Én is kaptam rajzlapot, festéket, ecsetet, és elkezdtem festeni. Kilenc éves voltam, negyedik osztályos tanuló, amikor a komlói Fürst Sándor Általános Iskolában megismerkedtem Pongrácz Éva rajztanárnővel. Ettől a naptól éjjel-nappal festettem. Reggel mentem az iskolába és csak este mentem haza. Legtöbbször egy nap csak egyszer ettem. Amikor elkezdtem festeni, élénk színeket használtam. Virító kéket, világos rózsaszínt és narancssárgát. Madarakat, szárnyas embereket, a nyarat, a telet, a cigánytelepet, cigány gyerekeket és a papától meséket festettem le. Nyolc éves koromtól négy testvéremre kellett vigyázni, főzni, takarítani. Szüleim elvárták tőlem, hogy úgy gondozzam testvéreimet, mint egy felnőtt. Az iskolában nem ment a tanulás, hisz nem volt senki, aki segítsen nekem. A festészet azonban egyre több örömöt adott. Szabadnak éreztem magam ilyenkor, és azért festettem szárnyas embereket és kétfejű nőket. A tanulás nem ment olyan jól, mint kellett volna, ezért tanáraim csúfoltak.”

Ráczné Kalányosi Gyöngyi alkotása

Ráczné Kalányosi Gyöngyi alkotása

„Az a vágyam, hogy festményeimmel nagyon sok embernek szerezzek örömet, és ne érjen a korábbihoz hasonló több csalódás az emberekben. Ma már gyerekeknek szakkört vezetek az öt saját gyerekem mellett. Pécsett egy összevont, külvárosi intézményben, a Csokonai Vitéz Mihály Általános Iskolában és Szakiskolába pedagógus asszisztensként dolgozom. Szakképesítésem megszerzése érdekében középiskolát kell végeznem. Remélem, kitartásom elég lesz ehhez a nagy tervhez. Munkahelyem nagyon biztat, segít a lehetőségekhez képest célom elérésében. Jelenleg is nagyon rossz anyagi körülmények között élünk öt gyermekemmel és férjemmel, aki szívbeteg. Ennek ellenére még most is rengeteget festek saját, és remélhetőleg mások kedvére, nagy-nagy örömmel.”

A kiszámítható keretek biztonsága

Már második éve működik nálunk a Roma Mentor Projekt (Farkas Róbert, Kovács Antal és Jutasi Tamás jóvoltából), ahol kétheti rendszerességgel cigány művészek, zenészek dolgoznak együtt a fiatalokkal.

A csoportfoglalkozások központi témája a cigány kultúra mélyebb megismerése. Erre nagyon nagy szükség van, mert diákjaink ismeretei a roma kultúráról igen hiányosak, nagy részük egyáltalán nem vagy csak részben gyakorolja a szokásokat, tartja a hagyományokat. Mindemellett nem beszélik a cigány nyelvet, bár szavakat vagy kifejezéseket ismernek és olykor használnak is. Zenekultúrájuk beszűkült, szegényes, a cigány művészekről, művészetről keveset tudnak.

Hiszek abban, hogy megértéssel párosuló bizalom a kiindulópontja egy új tanulási élménynek. Egy olyan tapasztalatnak, mely segít a gyerek számára felismerni, hogy igenis használhat egy felnőttet arra, hogy megtanuljon dolgokat: olvasni, szeretetet kifejezni, zenélni vagy egyszerűen csak önmaga lenni. Ebben nagyon fontos szerepe lehet a mentoroknak és a programot segítő szakembernek: kiszámíthatónak, következetesnek kell lenniük, akik felelősséggel végzik munkájukat.

A kétheti rendszeres találkozó biztonságot és állandóságot nyújtott a fiataloknak, kiszámíthatóvá tette az életüknek ezt a szeletét. Tudták, mire számíthatnak, és a mentorok soha nem hagyták őket cserben. Tartoztak egy csoporthoz, ami az övék volt. Azáltal, hogy megtapasztalták, bízhatnak valakikben, könnyebben bíznak meg a többi emberben. Ezt segíti, hogy az iskola pedagógusa is jelen van ezeken a foglalkozásokon, együttműködik a mentorokkal, így a kapcsolatot tovább építheti az iskolában. Rugalmasan alkalmazkodtunk a gyerekek igényeihez és aktuális állapotukhoz. Ha szerettek volna megosztani valamit életükből, meghallgattuk őket, ha ettől elzárkóztak, akkor engedtük, hogy csak jelen legyenek.
A gyerekek egy része a program befejezése után is rendszeresen tartotta a mentorokkal a kapcsolatot, elmentek a fellépéseikre, elmesélték, mi történt velük.

A kiszámítható keretek a biztonság legfőbb forrásai egy olyan gyermek számára, aki most fedezi fel a világ és önmaga dimenzióit. Az a felnőtt, aki biztonságos kereteket teremt, elnyeri bizalmát.

***

Az öröm mellett sok nehézséget rejt magában a munka, amit végzek. Nap mint nap ütközöm egy kultúrába, egy „társadalommal” a hátam mögött. Elvárásokba, amit nem tartok fontosnak, mégis ott vannak. De ebben az írásban örülni szerettem volna, mert szükségünk van rá. Hogy meglássuk a saját sikereinket. Apró talpakkal csak picit lehet lépni, de akkor is haladunk. És hogy ki siratja inkább a cigány kultúrát, ők vagy mi, tényleg nem tudom…

Peer Krisztina

74 üzenet

  1. Szávai szerint:

    Könyörgöm! Ígérem utoljára! Rita! Nem mindenki előítéletes. Te sem vagy az. Kulturális hátteredből adódóan érzékeny vagy bizonyos dolgokra! Mivel hússzor tapasztaltál valamit, négyszer meg nem, ezért hasonló helyzetben természetes módon elevenednek meg negatív emléknyomaid! Történjék meg csak egyszer, hogy valahol sós vizet kapsz inni, egy darabig minden pohár vízbe gyanakodva kortyolsz.
    Ilyenek vagyunk.
    Ha látok egy jól öltözött, jókedvű roma családot vonulni valahová, nyilván örömmel nézem őket, eszembe sem jut, hogy lopni mennek.
    Ha ugyanők rosszul öltözöttek, sajnálom őket.
    Ha nem jókedvűek, ordítoznak egymással, fájdalmat érzek.
    Ha néhány roma fiú randalírozik az utcán, kb. ugyanazt érzem, mintha nem romák lennének, dühöt, ezt-azt. Persze tudom, hogy romák, de itt, a városban nem kell attól tartanom, hogy rendre utasításuknak mindenféle nem kívánt következménye lesz majd ( bevert ablak, stb.) Ha falun élnék, zárt közösségben, nyilván másfajta indulataim támadnának.
    De ezt ne nevezzük előítéletességnek!

  2. L. Ritók Nóra szerint:

    Kedves István! Nem gondolom, hogy így van. Persze van igazság abban, amit írsz, de talán azt kellene pontosan definiálni, mi az az előítéletesség. Mivel ez is egy viszonylagos fogalom, az a nehéz benne, hogy meghúzzuk a határvonalat, mi a rossz élményű gyanakvás, és mi az előítélet. És ezt a nehéz. Én sokat gondolkodtam rajta, mit érzek, hogyan tudom az általad is írt negatív élményektől függetleníteni magam a munkában, vagy a magánéletben. De túl sok képmutatást is látok ezzel az egésszel kapcsolatban: pedagógusokat, akik olyan szűzanyai tekintettel, mosolyogva állnak a plénum elé, hogy íme ők, akik a becsületesek, nem előítéletesek, akik csak a jót látják, és még kenyérrel sem dobnak vissza….. De ez képmutatás, szerintem.Nem egyszer tapasztaltam magánemberként ugyanezen személyeknél a "magunk közt vagyunk" szituációkban a rasszizmus határát súroló megjegyzéseket. Na, ezért én inkább azt mondom: én az vagyok. De tudok evvel együtt élni, dolgozni.Neked nincsenek előítéleteid? Ja, és Nóri vagyok (nem Rita)! A Ritók a vezetéknevem.

  3. Szávai szerint:

    Bocs, nem tudom mi van velem mostanában, már harmadik eset, hogy nevet keverek. Folyton összeszavakat a keverem.
    Majd figyelek.
    Én előítéletességnek azt tartom, ha már akkor kész az ítéletem valakiről, mielőtt megismertem volna.
    Épp egy órával ezelőtt hallgattam végig az autószalonban egy roma fiatalember és a kereskedő beszélgetését ( 15 perc), és pontosan be tudtam mérni abból a szempontból, hogy üzletileg mit várhatnék tőle, de arról csak sejtéseim vannak, milyen szeretettel nevelheti a gyerekét. Ez a sejtés természetesen előzetes élményeimből, tapasztalataimból táplálkozik, előítéletes akkor lennék, ha ezt komolyan venném.

    Előítéletes az a rendőr, aki látva a J. néni ablakán véres baltával a kezében kiugró Laci nevű falurosszát, hallva belülről:
    – Megölt Laci…
    gumibottal tarkón vágja a delikvenset, ahelyett, hogy elmorfondírozna, hátha Laci ott találta a nénit, látta az alakon kiugró gyilkost, felkapta a baltát, hogy utána menjen, a néni meg voltaképp azt akarta mondani, hogy megölt Laci a Józsi?

    Azzal nincs semmi problémám, hogy az ájtatos álszenteket előítéletesnek nevezed. Ismerük mindannyian a megélhetési ( vagy farizeus) emberszeretőket.

    Csak azzal van, ha az írmagját is ki akarja valaki gyomlálni a mindennapi tapasztalataim bizonyos általánosításának, előítéletesség címén.

  4. Szávai szerint:

    Na, de hogy valami konstruktívat is mondjak, elég komoly probléma lehet a kultúraazonos kommunikáció bizonyos roma gyerekekkel, hogy ne legyél sem nagy fehér ember, se a vajda majmolója, tudj átvenni kedves játékosságal bizonyos beszédmódokat, hogy az ne tűnjön csúfolódásnak…
    Persze ez sem kizárólagos roma probléma, hiszen a lecsúszott magyar gyerekeknél is van hasonló gond.

  5. L. Ritók Nóra szerint:

    Nem vagyok még mindig meggyőzve az én nem eőítéletességemről, lehet, hogy én nem vagyok olyan jó ember…. Majd még gondolkodom magamon.Ez a kultúraazonos kommunikáció nekem még nem okozott gondot. Tegnap pl. remekül elbeszélgettünk egyik kedvenc cigány tanítványommal, őszintén, nagyon komoly dolgokról. 17 éves fiú, és most halt meg az édesanyja. Azt akarom ezzel mondani, hogy bizalmas beszélgetés volt, a temetés részleteiről, meg az átalakuló életükről, mindkettőnknek fontos volt, de nem kellett másképp csinálnom semmit, mint ahogy szoktam. Nem éreztem magma sem nagy fehérnek, sem másnak. Viszont ez a dolog érdekes a vizuális kommunkició szempontjából. Ugye, én, nap, mint nap kultúraazonos kommunikációt folytathatnék velük, a cigánygiccs megjelenhetne a suliban, vagy rásegíthetnék, nem lenne nagy erőfeszítés, felbukkan néha, de nem vesszük fel a fonalat. Mert érdekes ez is. Lehet "cigányosan" festeni, csak meg kell nézni egy roma gyűjteményt… És most nem a néhány nagy, elimert roma festő és naiv festő munkájáról beszélek. Hanem ami volt és van mellette. Elmennék egészen a győzikeség fogalmáig. Persze tudom, ez a díszcigányság nem kultúraazonosság, de mégi sokan ezzel azonosítják, beszédben, mentalitásban, képi kommunikációban. Ez ugye, nekünk vicces. Hát így vagyok valahogy a kultúraazonos kommunikációval is.

  6. Szávai szerint:

    Pontatlan voltam. Az első találkozásokkor gond ez inkább.

    Nem beszéltünk még a vándorélet, a cigánymódra élés romantikájáról, Lorca cigánylányait, ( Zöld szeretlek, zöld imádlak) Utassy, Nagy László sorokat is lehetne itt idézni, vagy Bari Károly Ritszosz verséből, Osztojkán Bélát…amik persze bizonyos értelemben mesevilágba visznek, de ezt se hagyjuk említés nélkül.

    Rossz emberek lennénk, csak mert úgy szeretjük felebarátunkat, mint önmagunkat? Vagyishogy velük is van annyi bajunk mint magunkkal?

  7. L. Ritók Nóra szerint:

    De lehet, hogy addig jó, amíg magunkkal is bajunk van. Talán az a baj, hogy egy csomó ember nem tipródik ezen annyit, mint mi. (Egy csomó pedagógus sem.) Talán az, hogy mi annyit tipródunk. Mi biztosan jobban élnénk, ha nem tipródnánk, de akinek ez a lételeme, leke rajta. Nekem az. Szerintem neked is.És még sokunknak. Addig jó…

  8. sandi szerint:

    nagyon fontosnak tartom megjegyezni:amennyiben akkor fogadhatóak el a cigányok ha integrálódtak, úgy nem elfogadottak. mert pl. ha az integrált cigány akár egy percre is kilép az elöirt szerepéből, büdös cigány lesz.tehát ha olyan kontextusba akarjuk látni a cigányt amiben számunkra megfelelő, akkor integrálás nélkül is tudni kell elfogadni (amit itt látok is több hozzászólónál). és a magam példáján is azt látom, h. a környezetemben lévő magyarok (minthogy döntő többséggel magyarok az ismerőseim)elfogadtak, és így már nem is látnak rajtam annyi integrálni valót. viszont azt a cigányt akit beidomitani akarnak és utána elfogadni, az csak egy probléma halmazt jelent. ami pedig nyilvánvaló, hogy szakadék van a cigányok és a magyar társadalom közt. és valóban a cigányságnak kell idomulnia a társadalom tőbbségéhez de a többség részéről a leghatékonyabb eszköz az elfogadás lehet. ha valakit elfogadok, könnyebben kitalálom, miféle segítséget nyújthatok neki, mintha egy általunk elútasított személyt akarnánk a felfogott érdekeinknek megfelelően, együttélésre kiképezni.

  9. Szekszárdi Juli szerint:

    Kedves „Mazsu”! Mivel május 12-én közzé tett soraid nagy hatást keltettek, amit az is igazol, hogy több blogon is idézik őket, meg szeretném tudni, hogy saját „mű”-e, vagy Te is találtad valahol. A forrástól függetlenül köszönjük a közlését, hiszen gyönyörű és igaz gondolatokat taralmaz, nem véletlen, hogy többünkre olyan erős hatást gyakorolt.

  10. L. Ritók Nóra szerint:

    Kedves Mazsu! Az asszimilációt, a beolvasztást, (amit szellemesen beidomításnak írsz),el kell különítenünk az integrálástól, mert az a mássággal együtt történő elfogadást, az önazonnosság melletti betagozódást jelenti. Én is azt gondolom, a többség az asszimilációt akarja a cigánysággal kapcsolatban. Az integráció első lépése az elfogadás, az asszimilációé a nem elfogadás. Nem az integáció fogalmával van a baj, hanem az értelmezésével.

  11. L. Ritók Nóra szerint:

    Bocs, elnéztem, kihez szólok. Helyesen: Kedves "Sandi" (A Mazsu szövegének forrása engem is érdekelne…)

  12. sandi szerint:

    kedves nóra. az integráció szóban, egy olyan
    csengést vélek felfedezni, ami (esetünkben) egy előírt ember típust "tenyészt".
    úgy érzem az integráció nem veszi figyelembe az
    ember személyiségét. így a cél érdekében
    feláldozható az ember lelke. a sikertelen integrálás pedig a pácienst látja elfogadhatatlannak.
    aztán lehet, hogy én értem félre a szót.
    bevallom nem néztem utána.
    de ami fontosabb, hogy hasonlóan látjuk a kérdésre adandó válasz első lépését.

  13. Lakatos szerint:

    Kedves Krisztina!Jövőre fogok diplomázni tudnál segíteni nekem egy dokumentum film elkészítésében címe:A kiemelkedés útja

  14. pável szerint:

    Kedves Sandi!
    Azért úgy gondolom, ezt az egész ügyet az alapoknál kellene kezdeni! Magyarországon, az Alkotmány szerint minden ember egyenlő, és magyar! Lehet valaki német, tót, sváb, örmény, ruszi, avagy roma. Minden állampolgár magyar, és ez az alap. Minden állampolgárnak vannak jogai, és KÖTELESSÉGEI! Az, hogy valamely népcsoport ápolni akarja a saját hagyományait, kulturáját természetes dolog. Az, ha ebben még segit az állam is, ha az a teher nem túlságosan nagy, helyénvaló. Innentől a lényeg: elfogadhatlannak tartom azt a magatartást, hogy a többség alkalmazkodó képességét, toleranciáját, segitségét elvárják úgy, hogy a kisebbség nagyobbik része nem fogadja el az alapnormákat. Úgy tekintik, mintha rájuk csak a jogok követelése az amit el kell fogadni, de a kötelességekből az alkalmazkodásból semmit sem kell betartani. Addig, amig ahogy ön is fogalmaz, a kialakult roma elit, roma vezetés is csak a jogokat ismertetik a népcsoporttal, nem tudatosítják, nem követelnek elvárásokat is a romákól, addig nem is lesz más csak elutasítás. Mondhatjuk integrációnak, asszimilációnak, vagy aminek akarjuk, ez mind maszlag. Azt lehet, és kell segiteni,aki tenni is akar. Az nem igazán jó megoldás, hogy a többségtől elvárjuk azt, aminek a töredékét sem a kisebbség egy jelentős részétől.
    Tanitsák meg a romáknak a kötelezettségeiket is párhuzamosan a jogaikkal, és talánkönnyebb lesz a helyzet. Helytelen gyakorlatnak tartom, hogy ha valaki azt mondja a romának, hogy roma, az a válasz, hogy ő nem roma, hanem magyar! Ugyanez az ember, ha valami olyat tesz, ami ellentétes az alapvető emberi, társadalmi normákkal, azonnal romaügy, rasszizmus lesz az egészből!

Hozzászólás a(z) sandi bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2023.11.21.
A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21.
Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg...
(Forrás: Eduline)
--
2023.11.21.
Státusztörvény: nem taníthatnak óraadóként tovább a felmondó pedagógusok?
Szeptember 29-ig kellett nyilatkozniuk a pedagógusoknak, hogy elfogadják-e a státusztörvény alapján írt munkaszerződésüket. Rétvári Bence államtitkár úgy nyilatkozott, hogy 1205 pedagó...
(Forrás: Eduline)
--
2023.07.17.
Oszkó Péter: Nagyon nagy bajban vagyunk, ha saját pedagógusaink bérét sem tudjuk kifizetni
ZÁMOMRA A LEGBOSSZANTÓBB ÁLLÍTÁS, HOGY A SAJÁT OKTATÁSI RENDSZERÜNK FOLYAMATOS MŰKÖDÉSI KÖLTSÉGÉNEK FINANSZÍROZÁSÁHOZ UNIÓS ADÓFIZETŐK PÉNZÉRE VAN SZÜKSÉGÜNK, miközben vannak...
(Forrás: Index)
--
2023.07.15.
Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur...
(Forrás: Index)
--
2023.07.15.
„Egy mérhetetlenül szelektív törzsi társadalom öngyilkos reflexiója saját magára” – Lannert Judit oktatáskutató a státusztörvényről
Miért beszél mindenki tanárhiányról, amikor átlagosan tíz általános iskolás gyerek jut egy pedagógusra? Mi a tanárok és mi a megrendelő, a lakosság felelőssége a magyar oktatás szétes...
(Forrás: szabadeuropa.hu)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógia pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus ünnep