Zsebpénz

„Csak a zsebpénz lenne több”

(részlet – Vasárnapi Hírek, 2008. április 20. szerző: Vasvári)

Az osztályfőnöki órán és a hetedikesek etikaóráin is szó esik olykor a zsebpénzről, ami inkább elkülönítő tényező. A gyerekek nagyobbik része nálunk lakótelepi, a többiek lakóparkiak vagy családi házas övezetben élnek. S ez „vízválasztó”. A szünetben, a büfében derül ki, hogy kit mennyivel engednek el. Van, aki minden szünetben a büfében vásárol, úgy napi ezer forintnak hág a nyakára, és van, aki még reggelit, uzsonnát sem hoz, ingyenes ebédet kap a menzán, s a büfé közelébe se merészkedik. 1A gyerekek pontosan tudják egymásról, hogy ki mennyit költhet.

Amikor etikaórán arról beszéltünk, hogy a pénz milyen szerepet tölt be az életükben, akkor ők fogalmazták meg – ha nem is ezzel szóval –, hogy a zsebpénz náluk persztízsmérő. A kamaszok életében is lényeges, hogy mennyit költhetnek, mit tudnak vagy nem tudnak megvenni. Ahogyan egy menedzsernek fontos az, hogy milyen autóval jelenik meg, nekik meg az, hogy például az osztálykirándulásra mennyi költőpénzzel engedik el őket. Bizony van, aki alig két fagyira elegendő ötszáz forinttal jön, más meg tízezerrel.

Hál’ isten a barátságok nem ennek alapján szövődnek, de tény: nagyobb a „holdudvara” annak a gyereknek, akinek több van a zsebében. Igaz: olykor csalóka a dolog. Volt egy tanítványom, aki épp ennek révén próbált társaságot gyűjteni maga köré, ám rendre kihasználták; kölcsön kértek tőle, és soha nem adták meg… A pénz nem teremt igazi érzelmi kapcsolatokat.

A másik lényeges gond az, hogy a gyerekek zömének a szülők nem is kifejezetten zsebpénzt adnak, hanem inkább „reggelire”, „büfére” szánt napi summát. Ezért a fiatalok nem tanulnak meg takarékoskodni, gazdálkodni, beosztással élni, otthon nem is ellenőrzik a pénzköltésüket. Így még a havi 25-30 ezer forinttal enni küldött csemete is inkább azzal „flancol”, hogy napi négy-öt 250 forintos robbanós cukorba mártható nyalókát vesz, ahelyett, hogy valamire gyűjtene. Pedig megtehetné, mert a büfében van a nyalókánál olcsóbb, egészségesebb alma, sárgarépa, müzli is.

S ha gyűjtenének, mire költenék? Ruhára, játékra, könyvre nem. Azt ebben a korban még a szüleik vesznek nekik. A fiúk tán CD-lemezt, a lányok meg pipere-holmit, körömlakkot, szemfestéket, hajpántot, kis fülbevalót vásárolnak – látom az illatszerboltban. S meglepő: minden évben van nálunk ásványkiállítás és -vásár, és bár nem olcsók, sokan vesznek ott féldrágakőből csiszolt ékszert.
A nyílt irigykedés nálunk nem jellemző, s aki kérkedik a pénzével, azt nagyon hamar lehurrogják. A tolvajlás ritkán, de ezért elő-előfordul – olykor pénznek vagy más holminak kel lába –, a lopás azonban ebben az életkorban még nagyon könnyen lelepleződik. A múltkor például az egyik gyerek elemelt egy mobiltelefont. Fölhívtuk a számot, és fölvette, így rögtön kiderült, ki a szarka.
Persze a szülők is gyakran jóhiszeműek. Gondolkodás nélkül adnak a gyereküknek pénzt, ha azzal érvel, hogy amire kéri, az már mindenkinek van. Én is megfizettem a szülői tanulópénzt, amikor a lányom elhitette velem, hogy óvodában már csak neki nincsen Barbi babája. Megkapta, pedig nem volt igaz, hogy mindenkinek lett volna. A gyerekek kisírják, amit akarnak, és sikerrel, mert anyu, apu többnyire azt hiszi, hogy az már nevelés, ha olykor erőn fölül költekezve ellátja divatos tárgyakkal a csemetéjét. Ebből az attitűdből ad mintát.

Pedig az igazi, akár szolid zsebpénzzel is jobbat tenne neki, mert akkor módja lenni megtanulni a pénz szerepét, értékét.

—

Török Ildikó a budapesti Laborcz Ferenc Általános Iskolában magyart, történelmet és etikát tanít, az osztályfőnöki munkaközösség vezetője.