2008. május 21. szerda, 14:16
Aktív állampolgárok
L. Ritók Nóra
Berettyóújfaluban születtem, itt élek a családommal, és itt dolgozom az alapítványi művészeti iskolámban. Eredetileg általános iskolai tanárként indultam. Tíz éve leginkább a művészeti nevelés és az esélyegyenlőség kérdése izgat. És minden, ami ehhez kapcsolódik. Vagyis az oktatásunk teljes egészében. Meg a kultúra. És a társadalom. Meg akarom érteni a problémákat.
Szeretnék elmesélni egy történetet. Az egyik kis faluban, az egyik telephelyünkön volt órám, másodikosokkal. Emberábrázolás volt a témánk, szerettem volna sok, különféle mozdulatot végző embert rajzoltatni velük. Március 15-e nemrég volt, beszélgettünk, tudják-e mi az a felvonulás. Nem tudták. Meséltem nekik a nemzeti ünnepről, megértették, kitaláltuk a rajzot, vonul az egész falu, ünnepel, zászlók stb. Csillogott a szemük, rajzoltak, izgatottan, elmélyülten. Nézegettem a készülő munkákat. Az egyik fiúcska remek rajzot kezdett, már messziről láttam, sok figura, nagy alakok, örültem. „Még ne gyere ide! – mondta. – Majd szólok.” Aztán szólt, és mentem, néztem. Tényleg jó volt a rajz, közelebb hajoltam: a figurák táblákat visznek, néztem, mit írt a táblákra. „Gyurcsány takarodj!” „Miért írtad ezt?” – kérdeztem. Ártatlanul kérdezett vissza: „Hát nem így szokták a felvonulásokon? Láttam a tévében…”
Na, ez az a helyzet, amikor az embernek vennie kell egy nagy levegőt. Szóval, akkor mit rontottam el? Egyáltalán, én, a pedagógus rontottam el?
A történet nemrég jutott újra eszembe, amikor lehetőségem volt egy konferencián részt venni. Az aktív állampolgárságra nevelés volt a témája, ami az Európai Unióban már sor országban sikeresen fut, és ugyebár nálunk is szükség lenne foglalkozni vele, hiszen itt (is) gondok vannak a fiatalokkal. Nem foglalkoznak a politikával, nincs közéleti tevékenységük, gyakran kapcsolódnak szélsőséges csoportokhoz, nincs környezettudatos magatartásuk, nem értik a múlt és a jelen összefüggéseit, nem toleránsak, stb, stb. Rengeteg kulcsfogalom hangzott el az előadásban, ami nálunk nincs, vagy nem elégséges, de, ha hinni lehet az angliai előadónak, aki a programot képviseli, megfelelő oktatással megoldható. Máshol állítólag már sikerült. Nem új tantárgyként, hanem áthatva az oktatást, az iskolai életet, beépülve a kompetenciafejlesztésbe, a tanárok által közvetített értékrendszerbe, mindenbe. Elgondolkodtam, és próbáltam a napi pedagógiai tapasztalataimmal, a gyakorlattal kapcsolatba hozni a hallottakat.
Persze, világos: a helyes állampolgári magatartást az iskolának is közvetíteni, tanítania kell. Ezt nem vitatom. De egy sor kérdés jut az eszembe:
- Képes-e a mai átlag magyar iskola munkarendjével, szellemiségével ebben utat mutatni?
- Tud az iskola a mai időbeosztás mellett koncentrálni még erre a feladatra is? Mikor szakít erre időt a pedagógus? Megérti-e, hogy megéri? Értékeli-e a mai rendszer, ha megteszi?
- Felkészültek-e a pedagógusok arra, szaktól függetlenül, hogy átadják, közvetítsék ezeket az ismereteket?
- Ha egy pedagógus nem aktív állampolgár, képes-e közvetíteni ehhez kötődő tartalmakat? És egyáltalán, mi az, hogy aktív állampolgár? A Magyar Gárda masírozó tagja is aktív, csak az irány más. Nem az irányokat, célokat kellene meghatározni inkább? De ki határozza meg azt ebben az összezavarodott, értékzavaros világban?
- Alapelv, hogy a pedagógus az iskolában nem politizálhat. De aki elkötelezett, aktív állampolgár, tudja-e magát függetleníteni tőle? Elzárjuk a politikát a gyerekektől, vagy próbáljuk megértetni velük? Fel tudjuk-e venni a harcot a családok politikai meggyőződése ellen, ha az már szélsőségesen tükröződik a gyerekekben? Van jogunk hozzá? (Hallottam már egymással nem játszó óvodásokról is, akiknek szülei más pártnak az elkötelezett tagjai…)
- Egyáltalán, ki mondja meg ma, ki a jó magyar állampolgár?
Nehéz dolog: az iskolába ugye nem engedhető be a politika, ugyanakkor próbáljunk olyan magatartásformát, értékeket közvetíteni, hogy a gyerekek eligazodjanak a mai politikai viszonyok között is. De hogy igazodnának el, mikor a felnőttek sem tudnak?
Másik történettel zárok:
Még mindig március 15. Ez évi, ugye emlékszünk, a népszavazás utáni. Ünnepség, városi. Sokan vannak, jó az idő. Fúvószenekar, miegymás. Műsort adnak a középiskolások. Petőfi, Nemzeti dal. Szép műsor. Helyénvaló. Utána ünnepi beszéd. Nagy ember tartja, politikus.
Első két mondata: „Ez a nap a magyarság ünnepe! Nincs helye a megosztásnak!”
Fellélegeztem. Hátha… De nem, a két mondatot tizennégy perc politikai mocskolódás követi. A másik pártra. De mindegy. Másik faluban másik párti ünnepi beszéd. Az is mocskolódó. Oda-vissza megy a labda. A gyerek nem érti. Már középiskolás, és nem hülye. Kérdez… Mit is kellene mondanom? Neki már nem mondhatom, hogy a bácsi nem úgy gondolta… Most akkor ki is az aktív állampolgár? Én nem. Mert szólnom kellett volna, hangosan, ordítva, hogy ez a magyarok ünnepe, ne vigyenek bele politikát. Pláne ne ezt. De nem szóltam. Nem volt érdemes. Itt már nem. Sok ok miatt.
Tehát, talán én sem vagyok aktív állampolgár. Azt hiszem, néha már nem is akarok az lenni… Normális vagyok egy abnormális világban? Vagy fordítva igaz?
Azt gondolom, hogy vannak értékek, melyek függetlenek a politikától, eszmények, erkölcsiség (hazafiság, körny.tud.magatartás stb) melyeket közvetítenünk kell és vannak, melyek lelkiismeretünkre vannak bízva. Ránk, és nem dönthet senki helyettünk, mert mi állunk a gyerekek előtt. Persze olyan kérdések fejtörést okoznak nekem is, hogy őszinte véleményt mondhatok-e például a mai magyar demokráciáról? Meddig képviselhetem a magam álláspontját? Ebben nehéz középutat találni. Mert ez nem politika és mégis azzá válhat, ha nem lehet objektív válaszokat adni a feltett kérdésekre. Szerintem ez a legnehezebb..
Bármilyen abnormális a világ (bizony az!) a pedagógusnak dolga és felelőssége, hogy a gyerekeket segítse eligazodni benne. Ez pedig pokoli nehéz.
Nem az iskola viszi a politikát pl. a március 15-i ünnepbe, már évtizedek óta képtelenek vagyunk ezt a jeles napot politikamentesen és méltóan ünnepelni. Ezzel a szinte mindenki által elfogadott és megbecsült alkalommal évtizedek óta élnek vissza e különböző politikai erők. Elég szomorú, de így van.
Szerintem nem tehetünk egyebet, mint hogy hitelesen reagálunk, nem kesergünk, nem háborgunk, hanem megkísérlünk legalább mi normálisak maradni, és lehetőséget teremteni egy folyamatos nyitott, odafigyelő dialógusra a gyerekekkel. Odafigyelni mit mondanak, mit dalolnak, mit rajzolnak, milyen véleményeknek adnak hangot, és őszintén, felelősséggel (persze az életkorhoz, érettséghez alkalmazkodva) beszélgetni mindenről, ami csak felmerül. Nem tudok más kiutat.
Nem lep meg igazán, hogy ennél a témánál csend van, nem támad vitakedv, pedig akár támadhatna is. Az a nevelői feladat, hogy a gyerekeket segíteni kell eligazodni a mai világban, a felnőttek egyre nehezebben vállalható felelőssége.
A kaposvári gimnazista halála és kapcsolata a „hagyományőrzők” csapatával nyilvánvaló összefüggést mutat. Ha valaki nem hallott volna még az aktuális szörnyű „szenzációról” ezen az internetcímen olvashat róla: http://www.nol.hu/cikk/493068/. Ha mi szülők és pedagógusok nem adunk valami fogódzót, nem segítünk feldolgozni a tapasztalatokat abban az életkorban, amikor a gyerek odafigyel még ránk, akkor a serdülő, a fiatal könnyen válik befolyásolhatóvá, és sodródik előre nem látható akár életveszélyes helyzetekbe.Vegyük tudomásul, hogy ebben a felelősségben osztoznunk kell a szülőkkel, akiknek csak egy viszonylag szűk rétege tudja némileg ellensúlyozni a külső hatásokat. Mint ahogyan nem tudták ezt a kaposvári gimnazista szülei sem, aki egy hagyományőrző egyesület tagjaként vesztette életét . Hiába kérte a szülő, hogy ne menjen fegyvereket kipróbálni az erdőbe.
Ez a konkrét eset alkalom arra, hogy Nóra vitaindítójához kapcsolódva újra felvessem azt a rendkívül súlyos pedagógiai problémát, amiről már korábban is szóltunk a honlapunkon: a hiteles és értékek, eszmék nélkül hagyott fiatalok bármerre sodródhatnak, és keresve az utat könnyen válnak manipulálhatóvá, a legkülönbözőbb, gyakran szélsőséges eszmék rabjaivá (Ld.: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=167) Az a kisfiú, akiről Nóra ír, akit (feltételezhetően a szüleivel együtt) csak a média szocializál, jó eséllyel válik majd kiszolgáltatottá mindenféle szélsőséges eszmének, sodródik teljesen kiszámíthatatlan helyzetekbe. Legjobb esetben „csak” a fogyasztói világ ejti rabul.
Lenne itt miről beszélni…
Kedves Juli!
Azért ez őrült könnyelmű dolog,
hogy te csak így, az első újságcikket olvasva kijelented, hogy
„ a gimnazista halála és kapcsolata a hagyományőrzők csapatával nyilvánvaló összefüggést mutat”.
Ezzel az erővel azt is mondhatnánk, hogy az sem véletlen,
hogy az egyik gyanúsított egy nyugalmazott rendőr(tiszt?) gyermeke…
de nem mondjuk, hogy is mondhatnánk!!
mert semmit nem tudunk.
Vagy legalábbis nagyon keveset!
Itt van az elmúlt 10 esztendő immáron nem első, nem második – gyermekek/fiatalkorúak által elkövetett – gyilkossága, és a döbbenet, a felelősségérzet, a frusztráltság ilyen szerencsétlen mondatot írat le veled.
Gondolj már bele anno, ifjúkorunkban -úttörőként/kisztagként – állandóan kaszabolnunk kellett volna egymást??- hisz a honvédelmi napokon komolyan kispuskáztunk, rendszeresek voltak a kötelező laktanyalátogatások, az akadályversenyek hadijátékként funkcionáltak, aktív sportterep volt az MHSZ ( a fiatalok kedvéért: magyar honvédelmi sportszövetség).
(Ez az analógia ne okozzon félreértést, pacifista volnék. Ám fájlalom, hogy a "hagyományőrző" jelző, ebben a történetben is, automatikusan kétes értéket takar, netán szélsőséges gondolatkörrel párosul, azt sejteti, ami persze nem kizárt..)
Nagyon sajnálom, hogy ez az elsietett, korai következtetés épp itt, ezen a szépreményű,a pedagógia kevésbé ismert vizeire kibátorkodó, onnan hírt hozó hajósainak fórumán történt.
N i n cs h o v á sietni.
Rohanni, meg végképp. Senki nem fogja kárhoztatni a virtuális kongresszust, ha nincs ott a népszabadság cikk megjelenése után perceken belül a „következő bejegyzés”; ellenben sokakat elkedvetleníthet, ha elveszti a fejét.
misleyjudit
Kedves Judit!
Hidd el, a célom nem az adott újságcikkre való reflektálás volt. Igazad van, nem biztos, hogy a médiahírek hitelesek. A jelenség, amiről írtam, azonban létezik, számomra ez volt Nóra vitaindító írásának a legfontosabb üzenete. Függetlenül attól, hogy aktuálisan mi történt Kaposváron, gyerekek egy áttekinthetetlen világban szocializálódnak, és ha nem adunk nekik kapaszkodót, ha nem fogjuk meg a kezüket, nem őrizzük meg a bizalmukat, ha nem figyelünk arra, hogy miként élik meg a világot, ha nem próbálunk reflektálni a gondolataikra, problémáikra, ha nem törekszünk folyamatos dialógusra velük, könnyen lehetnek akaratlanul is ön- és közveszélyesek.
A mondanivalóm lényege szempontjából az említett eset és újságcikk csupán – elfogadom, nem igazán szerencsés – szemléltető anyag.
Ha már közös múltunkat idézed, a honvédelmi napokat jobb elfelejteni, valójában igencsak militáns üzenetet hordoztak, de úgy emlékszem, az ideológiai üzenetet nem vettük komolyan, és a kapcsolódó harci tevékenységtől többségünkben nem csupán idegenkedtünk, hanem egyenesen viszolyogtunk. Legalábbis én diákként és tanárként megélve így tapasztaltam. Eszünkbe sem jutott ennek az „élménynek” a hatására egymást kaszabolni.
Nem általában van bajom a hagyományőrzéssel. Sőt, bizonyos formáit szeretem, pártolom, szorgalmazom! De tudvalévő, hogy egyes jelenleg létező, magukat hagyományőrzőknek nevező csoportoknál lényegesen nagyobb az érzelmi azonosulás valamifajta, gyakran zavaros, esetleg szélsőséges eszmével, és ebből bizony számos veszély fakad. Nem szeretném azonban erre a mellékösvényre terelni a beszélgetést, bár ez a téma is érdemes lenne a vitára.
Én sajnos az évvégi roham miatt hallgatok, nálunk ez kissé előrébb jön, a tanévzáró kiállítás miatt. ( Még egy hét!)Valóban nagyon fontos téma.
1. Veled örülünk a Teleki díjnak.
2. Hallottalak ma a rádióban, öröm volt.
3. Szerintem, mint fent, aktív és jó állampolgár vagy. Valószínűleg nem "tantervi modullban kell tanítanunk a jó "állampolgárságot" – hanem megélt, megélni méltó mintaadással. Mint a Te műhelyed.
Kösz, kedves tőled. A rádiót sajnos nem hallottam, volt egy kiskonferenciánk, a Holokausztoktatásról, gondolom arról szólt a riport. Tudod, ez is összefügg a témával, amiről a bevezetőt írtam.Szóval, én már régen tudom, hogy ezzel is foglakozni kell. Nem csak a zsidóság miatt, akik a mi városunkat azzá tették, ami ma is, megadták a gazdasági fejlődés lehetőségét, hanem azért is, mert a gyűlölet a másik iránt megvan ma is, legyen az zsidó, vagy cigány. És az oktatásnak ez ellen tennie kell. Az állampolgári magatartásról csak annyit, hogy a meghívók és a hírverés ellenére nem jött el a városvezetéstől senki, a középiskolás történelemtanárok sem, akik a legtöbbet tehetnék. Csak néhány egyházi képviselő és lelkes lokálpatrióta, aki éppen nem antiszemita. Sokat törtem a fejem, mi lehetett az oka. Remek előadók voltak,az, hogy a hitközségek képviselték magukat, a határ mindkét oldaláról,külön öröm volt. A kiállításaink szerintem érdekesek,voltak, ott volt a dunatv, a rádió. Miért nem jöttek el a pedagógusok? Talán, mert a városvezetés antiszemita érzületű? Vagy mert a Trianon Társaság előadásai érdekesebbek? Igaz, nemrég a város napján a kitüntetettek leginkább a szélsőjobbos érzületűek közül kerültek ki..Talán féltek, és azt gondolták, jobb ettől távolmaradni? Vagy egyszerűen csak közönyösek? Dehát egy pedagógus lehet az? Egyszerűen nem értem. Persze nem volt rossz érzésem, mert akik ott voltunk, tudtunk együtt gondolkodni, és talán két(!) ember kapcsolódik a településünkről is hozzánk, és ez is eredmény. Ez egy kis lépés volt. Csak én szerettem volna kicsit nagyobbat lépni….
Drága Nóra! Én is szívből gratulálok. Vannak, lesznek még nekünk közös ügyeink. Annyira jó kis csapat verődött össze itt a virtuális térben, hogy magunk is meglepődtünk, és szándékaink szerint visszük tovább a közös ügyet a jövőben is. Örülünk Neked, és nagyon számítunk Rád a továbbiakban is, hiszen rengeteg közös, kibeszéletlen gond, megoldásra váró probléma feszít valamennyiünket.
Nagyon köszönöm. Jó hozzátok tartozni, szeretem ezt a fórumot. Néha az ember, az őt körülvevő világ miatt hajlamos befelé fordulni, és azt hinni, a környezetében ő a hülye egyedül, és mindenki más normális… De veletek úgy érzem, ez a ketrec, amiben vagyok, sokkal nagyobb, és a társaimmal vagyok benne, nem egyedül. És ez visszadja a hitemet a mindennapokban, a jövőben.Szeretném még ezt a hitet tovább megtartani magamban, a ti megerősítésetekkel.