Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2008. május 28. szerda, 5:20

A pedagógusok dolga lenne tanítani a demokráciát?

Vatai Éva


Már vagy tíz éve voltam magyar-francia szakos tanár, amikor úgy éreztem, hogy sürgősen valami hasznosat kellene csinálnom, mert óhatatlanul belefásulok a negyvenöt perces intervallumokba: drámapedagógiát kezdtem tanulni, majd tanítani.

Nagy örömöm telt – és telik – benne, de egy idő óta az sem volt elég: lelkes kis tanárcsapattal megalapítottuk a pécsi Leőwey Gimnázium falain belül a magyar-francia két tanítási nyelvű tagozatot, ahol az általam ideálisnak mondható közegben minden együtt volt az alkotómunkához: (relatív) szakmai szabadság, francia nyelv, színház és dráma, csiszolható szellemű fiatalok.
Aztán ez is kevésnek bizonyult, s lelkes híve lettem az Arany János Programnak.

Emellett otthon is felneveltem négy saját gyereket. Szerencsés vagyok, mert van munkám, van hitem, hajt a lelkesedés – néha a feneketlen düh vagy épp a rajongás.
Van úgy, hogy halál biztos vagyok abban, hogy jól csinálom, néha elkap a sűrű fekete kétség – törékeny intellektus vagyok, mint oly sokan.
De minden órámra azzal a szent meggyőződéssel megyek be: biztosan most is fogok valami újat tanulni a tanítványaimtól – legalább magamról.

Néha döbbenten állok a tény előtt: fiataljaink nem tudják, mi a különbség munkanélküliség és sztrájk, tüntetés és felvonulás között, mire szolgálnak a demonstrációk. Nem ismerik a Diákjogi Chartát, a közoktatási törvényeket. A szabad véleménynyilvánítás jogát összekeverik a személyeskedő pocskondiázással, a jogot meg a kötelességgel.
Rövid reflexió után aztán persze megértőbb leszek: honnan a francból is tudnák megtanulni?

Otthonról sokan a „ne szólj szám, nem fáj fejem” kényelmes és óvatos szlogenjét hozzák magukkal, a társadalomból a „bármit csinálhatok, úgysem vonhatnak felelősségre” elborzasztó mintáját. Nap mint nap újabb és újabb kellemetlen jogi helyzetbe keveredünk: miért nem kódokkal tettük ki a félévi vizsga eredményeit? Ki kötelezheti őt a havi osztálypénztári befizetésre? A csereút egyesek számára már azt jelenti: elmegyek, befogadnak, eszem-iszom, de vissza nem fogadok, mert nincs kedvem, túl sok kényelmetlenséggel jár.

Ebben a kesze-kusza társadalmi stádiumban, amelyben már jó ideje leledzünk, s amelynek állampolgárokként vagyunk statisztái, egyre biztosabb vagyok abban, hogy a demokráciát is nekünk, tanároknak kell megtanítanunk.

Büszkén mesélek el egy példát. Két napja történt Pécsett: az egyik középiskola tüntetést rendezett, mert a város több hónapos kapkodása – előterjesztése, újabb kapkodása, felelőtlen nyilatkozata, annak cáfolata… stb. (nem sorolom tovább, mert nagyon jól ismerjük már az ehhez hasonló történéseket) – után a szülők és a diákok elvesztették a türelmüket.

Tervükről a sajtóból értesülhettünk. A szakszervezetek által írt, szolidaritásra hívó levelek nem jutottak el a többi iskola tanáraihoz. (Ezt nem kommentálom, csak egy halk kérdést teszek fel: mitől félnek feletteseink? Miért nem adják meg nekünk a döntés lehetőségét?)

Mi néhány kollegával úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a demonstrációra. Csak onnan a sarokból nézzük majd őket, felemelve egy táblát: támogatunk benneteket, mert a mi helyzetünk sem jobb. (Egyházi-állami-városi huzavona viharában hánykódik mintegy 1300 fős intézményünk: már élezik a fejünkre lecsapó pallost.)
Tanítványainknak magánbeszélgetések során említettük, mire készülünk. Kaptam szülői telefont is aznap. („Megtiltom!” „Feljelentem!”)

A mintegy négyszáz fős tömeg érkezését a főtérről néztük végig: félelmetes volt és gyomorszorító… Ahogy jöttek a főutca teljes szélességében fehérben, transzparensekkel, lufikkal, jelszavakat skandálva. Fiataljaink egyre izgatottabbak lettek: egyikük szájából kiszökkent egy „monnyon le!” – aztán találkozott a pillantásunk, s a következőt visszanyelte.

Döbbenten álltunk, néztünk, az agyunkkal fényképeztünk.

Integettünk, visszaintegettek, tapsoltunk. Figyeltünk, tapasztaltunk: lehet, hogy nekünk is így kell majd tennünk jövőre?

A tömeg elvonulása után összetéptük a transzparensünket: erre kellett, kiszolgálta az eseményt.
„Szolidaritottunk.” Csupán bátorító háttért szolgáltattunk egy fő cselekményhez, de ott valahogy mindannyian ugyanannak a sokszor patetikusnak ható szónak a jelentését értettük meg: méltóságteljesség.
Jó érzés volt.

… Nem más, mint egy kis lépés a demokrácia felé.

Vatai Éva

3 üzenet

  1. L. Ritók Nóra szerint:

    Hát igen, érdekes dolgok ezek. Tegnap beszéltem valakivel, aki panaszkodott, hogy talán kár volt annyira belebonyolódnia a Holokausztoktatás problémájába, mert a mostani fenntartó vezetés nem nézi jó szemmel a témát, és mivel intézményében igazgatóváltás lesz, és elbocsátásokat ígérnek, most mi lesz vele, visszacsinálni már nem tudja, stb.stb…. Eszembe jutott, hogy amikor 5-6 éve először vettem részt a jeruzsálemi továbbképzésen (most lehet újra pályázni, mindenkinek ajánlom!), és hazajöttem, lelkesen beszéltem a helyi tv-ben a programról, segítséget és szemléltető anyagot ajánlottam a történelemtanároknak a Holokauszt oktatásához, akkor itt, ahol én sosem vettem észre az antiszemitizmust, rögtön volt, aki a helyi lapban le zsidóbérencezett.Én nem írtam vissza, méltatlan lett volna hozzám, hogy felvegyem a kesztyűt, de a furcsa az volt, hogy a városban senki sem reagált, hogy valami rossz irányba megy… Aztán újabb cikk, akkor Konrád Györgyöt állította ugyanez a cikkíró negatív fénybe. Akkor bementem a polgármesterünkhöz ( ő a helyi újság felelős kiadója) és kértem, hagyják ezt abba, mert én nem akarok ott élni, ahol ilyen cikkek jelenhetnek meg. A válasz az volt, hogy túldramatizálom, és egy helyi újságnak semmi jelentősége nincs. A köztünk levő vita hatására végül is lecsendesedett a dolog, de bennem mély nyomot hagyott. A vita is, meg az is, hogy egy 17 ezres településen csak nekem szúrt szemet a dolog. És azóta is,apró jelekből érzem itt is az antiszemitizmus jeleit. A jövő héten szervezek egy konferenciát témában, kíváncsi leszek, milyen lesz a viszhangja. Szóval, igen, ezt is tanítani kell, itt is mi pedagógusok mutathatunk példát, amíg még van kinek.

  2. terepmunkás szerint:

    Igen, dolgunk.

  3. Galambos Rita szerint:

    Kedves Éva, bizony a demokráciát éppen úgy tanítani kell, mint a matekot és a franciát, csak az a vicces benne, hogy bármit is mondunk, a tetteink, a gesztsaink mindig sokkal erősebben fognak hatni. Akárcsak a ti csendes utcai szolidarításotok.
    Érdekesnek tartom, hogy 18 év állítólagos "demokrácia" után még mindig nincs komoly erőfeszítés arra, hogy fiataljaink tisztában legyenek azokkal a fogalmakkal, amikről beszélsz, és hogy tapasztalatokat szerezzenek arról, milyen az érdekérvényesíts, szolidarítás, egyáltalán a kritikus gondolkodás.
    Még mindig zsigeri, érzelmi alapú reakciók, állásfoglalások dominálnak a racionális megfontolt döntések helyett.
    Szóval igen, tanítani kell, de nem a demokrácia nevű tantárgy keretében, hanem minden mozdulatunkban, reakciónkban, állásfoglalásunkban, az iskola légkörében és azon túl is érvényesülni kellene a demokratikus értékeknek, attitűdöknek.
    A világban ezer módszer, tapasztalat, tananyag létezik, elérhető, adaptálható, de valahogy nekünk nem akaródzik…Pedig ideje lenne elkezdeni, mert szalad az idő, és ahogy mondod, generációk hagyták ki ezt a lehetőséget, és nekünk felnőtteknek, nevelőknek, szülőknek, civileknek nagyon nagy a felelősségünk.
    Érdemes lenne megnézned a http://www.i-dia.org és a http://www.kozod.hu honlapokat (bár ez nem a reklám helye, mégis büszke vagyok arra, hogy a DIA tudatosan vállalta azt a szerepet, hogy legalább nem-formális keretek közt lehetőséget ad a fiataloknak arra, hogy kicsiben és helyben megtapasztalják a saját lehetőségeiket, erejüket, korlátaikat, mozgási terüket ebben a magyar valóságban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.11.22.
Digitális oktatás – áram és eszköz nélkül
Az őszi iskolabezárás sokak szerint borítékolható volt. Különböző pedagógus-szakszervezetek rendszeresen kérték a kormányt, hogy minél előbb zárják be az oktatási intézményeket. A...
(Forrás: index)
--
2020.11.22.
Attól, hogy valami kényelmetlen, még nem trauma!
Valóban, változtatni a megszokott életformán kényelmeltlen: sok dolgot nem lehet rutinból csinálni, új szokásokat kell kialakítani, másféle kihívásokkal kell szembenézni. Kényelmetlen,...
(Forrás: alterkata)
--
2020.11.22.
Dacolunk a trenddel: maszkot erőltetnek a fogyatékkal élőkre is
Hiába sok esetben megoldhatatlan feladat számukra a kötelező maszkhasználat, az operatív törzs elutasította az autisták, illetve a súlyos értelmi fogyatékossággal élők hozzátartozóinak...
(Forrás: index)
--
2020.11.22.
Csapó Benő: Évekig tarthat behozni a diákok lemaradását, amit a távoktatás okoz
Csapó Benő, az SZTE Neveléstudományi Intézetének egyetemi tanára szerint a tavaszi távoktatás miatt Magyarországon is van lemaradás, és bár pontos eredményeket csak 2–3 éve múlva kapnak...
(Forrás: szeged.hu)
--
2020.11.21.
Tantermen kívüli digitális oktatás. Braun József írása
2020. március 12-én az a sajátos és – csak különféle katasztrófák idejéről ismerős – helyzet adódott, hogy egyik napról a másikra, péntekről hétfőre sutba kellett vágni szinte...
(Forrás: Tani-tani online)
--
2020.11.21.
A gyermekeknek joguk van a szeretetteljes élethez
Az ENSZ Közgyűlése 1959. november 20-án fogadta el a Gyermekek Jogairól szóló Nyilatkozatot. A dokumentum megfogalmazta többek között az állampolgársághoz, a névhez, vagy az oktatáshoz...
(Forrás: Magyar Nemzet)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep