Földes Petra

A letett cucc

Lehet, hogy ez a szerencsés műfaj? Lehet, hogy azoknak, akik szeretnének közelebb kerülni a drogos világ megértéséhez (és ki maradhat laikus a mai szülők generációjából?), egy jó dokumentarista, jó szociográfus attitűdjével kell(ene) a témához közelíteniük? Őszinte érdeklődés, elfogultságtól mentes érzékenység. Aki ezt tudja, annak megmutatja magát a világ. Akinek pedig megmutatja magát, az hatni tud a világra.

Ahogyan a szerző – Moldova Ágnes – interjúiban, riportjaiban, sőt önreflexiójában jelen van, az pontosan ilyen őszinte érdeklődésről tanúskodik. Ez a fajta érdeklődés nem azonos (a mai médiából oly jól ismert) bombasztikus felszíni ingerekkel kielégíthető kíváncsisággal, és nem azonos (a szintén jól ismert) kíméletlen, szenzációhajhász rámenősséggel sem. Aki érdeklődik, azt szeretné tudni, ami van; míg aki kíváncsi, azt szeretné hallani, ami őt kielégíti (kíváncsi vagyok arra, hogy…). Aki érdeklődik, nem félhet. Lehet, hogy olyasmit fog hallani, amire nincs felkészülve. Lehet, hogy nem tudja kivonni magát a hatás alól. Ezért aki érdeklődik, annak folyamatosan karban kell tartania magát, fel kell dolgoznia az őt ért ingereket. Mert képesnek kell lennie a megfelelő távolságban maradni. Ott, ahonnan az érdeklődés még elfogultságmentes, ahol a józanságot nem homályosítja el a bevonódás. Ahol egyszerre lehet jelen az objektív és a szubjektív működés…

Ezt a mezsgyét nem könnyű eltalálni, ám Moldova Ágnes kitűnő arányérzékről tanúskodó könyve bizonyítja, hogy lehetséges. Pontosan úgy ismerhetünk meg általa egy-egy terápiás helyet, terápiás gondolatot, ahogyan az életben magunktól is tennénk: először gondolatban ráhangolódunk, majd megérkezvén hagyjuk hatni magunkra a hely hangulatát. Ugyanígy kerülünk kapcsolatba beszélgetőpartnereinkkel is (és nem túlzás a többes szám első személy, mert a könyv valóban megteremti a jelenlét atmoszféráját). Érzékeny, árnyalt bemutatás előzi meg az interjúalanyok (terápiások és terapeuták) megszólalását, és a feloldódást követően lassan monológba forduló beszélgetés során mindvégig ott érezzük a riporter érdeklődő tekintetét. S a felgyülemlő érzésekkel, gondolatokkal a beszélgetés után sem maradunk egyedül, hiszen követhetjük a szerzőt, aki beszámol saját érzéseiről, reflexióiról, s úgy érezzük magunkat, mint ha a riport után még beültünk volna egy kávéra…

A kiváló szerkesztésből adódóan mindez nem csupán érzelmi elmozdulást eredményez: a riportokat baloldalt szürke alányomásos kiegészítő oldalak kísérik, ahol a szóban forgó irányzatokról szóló dokumentumokat, neves terapeuták műveiből vett idézeteket találunk. Ezekből érthetjük meg a drogterápia elméletének és gyakorlatának sajátos viszonyát: olyan közegben járunk, ahol az elmélet és a gyakorlat folyamatosan és kölcsönösen megtermékenyíti egymást. Ahol egy terápiás hely a maga tapasztalati tudásával iskolateremtővé válhat. Ahol a tapasztalatok végiggondolása, rendszerezése teremti a későbbi gyakorlat során hasznosítható elméletet. Olyan közelségbe – mondhatni fedésbe – kerül tehát a könyv két szemben álló oldalán az elmélet és a gyakorlat, ahogyan a hatékony drogterápiában is elengedhetetlenül lennie kell.

Nem véletlen, hogy a terápiás folyamatot a hitre és megérzésre épülő gyakorlat határozza meg, és nem véletlen az sem, hogy a sikeres terapeuták között gyakran találunk gyógyult (leállt) szenvedélybetegeket. Ehhez a témához is rendkívüli érzékenységgel nyúl a szerző, pontosan azzal, hogy nem nyúl hozzá semmiféle extra eszközzel. A segítők saját érintettsége éppúgy természetes téma, mint a családjukhoz vagy éppen a sporthoz, művészetekhez való viszonyulásuk… Mert nagyon is egészséges az, ha valaki képes megszelídíteni, a közösség javára fordítani a rá leselkedő lidérceket. Ebből a magatartásból, és általában a rehabilitáció során tapasztalt attitűdökből valamennyien sokat tanulhatnánk…

Mert elgondolkodható, hogy a Leo Amici Alapítvány drogrehabilitációs otthonába kell ellátogatnunk ahhoz, hogy megtapasztaljuk a hétköznapi normalitást: az egymásra figyelést, elfogadást, a közösség és önmagunk iránti elkötelezettséget; olyan értékeket, melyekkel mindnyájunknak és minden nap élni kellene. Hogy egy homoszexuális, AIDS beteg férfi történetéből kapjunk példát az igaz szerelemre, elköteleződésre, társadalom iránti felelősségvállalásra. Vajon miért kell extrém helyzetbe kerülni ahhoz, hogy a bennünk lévő pozitív késztetés, jóság, érzékenység teret nyerhessen? Vajon miért kell extrém helyzetbe kerülniük azoknak, akikben ott dolgozik a pozitív késztetés, az érzékenység, a jóság?

Talán Moldova Ágnes könyve is segíthet abban, hogy mindezeken elgondolkodva idejében észbe kapjunk. Hogy meghalljuk végre a könyvben megszólaló fiatalok cáfolhatatlan biztonsággal megfogalmazott mondatát: „úgysem veszik észre…”. Talán ez a könyv is segíthet abban, hogy megtanuljunk figyelni, ahogyan a szerző is figyel. És a könyvben itt-ott megjelenő kis etűdök, életképek tanúsága szerint nem csak dokumentumfilmes minőségében…

Be kell valljam, egyetlen hiányérzetem mégis maradt, de arról nem a könyv tehet. Illetve dehogynem… Nagy kedvem támadt ugyanis, hogy megismerjem Moldova Ágnes dokumentumfilmjeit…

(Gigi: A letett cucc. Homo Creatoris Bt. Budapest, 2004.)

(A cikk megjelent a Mentor 2004. májusi számában.)