Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2008. szeptember 30. kedd, 7:53

Osztrák hegyivadászként a nevelésügyi kongresszuson

Miért csak most jelenik meg ez az augusztusi írás? Jobb későn, mint soha. Achs Károly cikkéről lehetett volna vitatkozni, megingathatatlan érvekkel porrá zúzni, féligazságnak minősíteni, de lehetett volna helyeselni is. Ehhez arra lett volna szükség, hogy megjelenjen. Legyen ez a visszhangtalan Nevelésügyi kongresszus késői visszhangja. (A szerk. – akit annak idején nem osztrák, hanem olasz hegyivadászok gyötörtek…)

A hetvenes években többször is megsemmisítettük a ránk támadó osztrák hegyivadász egységet a Pó-síkságnak berendezett alföldi lőtéren. Mindezt persze egyetlen karcolás, egyetlen ember elvesztése nélkül. Úgy láttam, a hadműveletnek megvolt a tudománya, rendszere, teljesen megértettem, amikor J. törzsőrmester elvtárs magából kikelve ordibálta, hogy „Achs, hasaljon már le, hogy a… a süket fejét!” – mert ez is teljesen logikus volt. Mégis végtelenül groteszknek találtam azt, hogy egyedül az osztrák hegyivadászok hiányoznak a buliból. Elképzeltem: mi lenne, ha ott lennének, és nem akarnának megsemmisülni, még vissza is lőnének, mi megsebesülnénk, pánikba esnénk, futkosnánk összevissza. Vajon akkor is jó lenne vezéreink rendszere, stratégiája?

A közelmúltban rendezték meg a hetedik nevelésügyi kongresszust. Az oktatásügy fordított logikája (hogy a hierarchia legalján éppen a tanár és diák együttes munkája áll), az oktatásirányítás fölényeskedéssel leplezett hozzá nem értése sokunkat szkeptikussá tett. Féltünk, hogy a kongresszus elsősorban a csak a hadgyakorlatok logikai rendszerében jártas tiszti kar eseménye lesz. Márpedig az iskolában ott vannak az osztrák hegyivadászok is: gyerekek, szülők, tanárok, újabbnál újabb izgalmas vagy lehangoló problémák stb. – akik kissé belezavarnak a szép harmonikus stratégiákba… Féltünk, hogy fontosabb lesz az önmagában koherens gyönyörűségrendszer további cizellálgatása, mint a valósággal való könyörtelen szembenézés. Azt tapasztalva, hogy „A Szakma” és a szakma teljesen más koordinátarendszerben él, mozog, gondolkozik, segítséget próbáltunk adni: Takács Géza kezdeményezésére, az osztályfőnökök egyesülete segítségével még novemberben útra indítottuk virtuális kongresszusunkat. Az osztályfőnökök honlapjára hétről hétre felkerült egy-egy szöveg az oktatás legkülönbözőbb területeiről (a jó gimnáziumtól a tanárképzésen, művészeti iskolákon keresztül a halmozottan hátrányos helyzetű iskolákig). A szövegeket komoly hozzászólások kísérték. A kialakuló kép meglehetősen lehangoló: már nem arról van szó, hogy a közoktatás rövidesen összeomlik, hanem már régen összeomlott. Lehangoló volt a csönd is, amely körülvette akciónkat: az oktatásirányítás továbbra is a gagyog s ragyog szintjén beszélt az oktatásról, eszébe se jutott egyetlenegy felvetett kérdésre reagálni (most olvasom, hogy felmérést rendelt meg a tanárok terheléséről, hát jókor… meg minek?!). Lehangoló volt, hogy a hivatalos kongresszus egyik fő embere ahelyett, hogy gondolatébresztő óriási lehetőségnek látta volna az elkészült anyagot, személyes sértésnek fogta föl létezésünket – bár ő legalább megszólalt…

A kongresszus közeledtével újabb kételyek merültek fel. Takács Géza például azt kérdezte, hogy miféle kongresszus az, ahol a résztvevőket nem delegálta senki, az ment el, aki ki tudta fizetni a húszezer forintos beugrót. Furcsa volt, hogy a tanárok nagyon nagy százalékának fogalma sem volt a kongresszus létezéséről. Furcsa volt, hogy a kongresszus éppen arra a hétre esett, amikor a lehetséges érdeklődők nagy része már nem tudott elszabadulni iskolájából, mert pótvizsgáztatott, mert tanév-előkészítő fórumokra volt beosztva (ahol most éppen a kompetencia szó hangzott el percenként hússzor – ahogy régebben a tacs, a nat, a multiplikáció, a modul, az implementáció, az internet és még számtalan gyönyörű szó koronkénti leosztásban…). Azon a héten rendezték a kongresszust, amikor évnyitó értekezleteket tartottak az elmebeteg összevonások által kinyírt iskolákban. Kettőt: a nagy összevont értekezleten a nem szakrendszerű oktatás kiemelt fontosságáról, a tagiskolai kevésbé hivatalos megbeszélésen meg arról, hogy mit lehet tenni akkor, ha eltűnik a gyerek az ingyen ebéd után (esetleg még az uzsonnáért visszajön), ha a család már a második héten föltüzeli a tankönyveket. Ezen a héten szembesülhetett mondjuk a gyesről visszatérő tanárnő azzal, hogy egy olyan osztályban kell angolt tanítania, ahol több gyerek alig tud magyarul, a másikban meg van olyan kislány is, akit meg-megerőszakol az apja. Ezen a héten oktatták ki, hogy ha nem akar tetűt hazavinni, akkor egy méteren belül nem engedi magához az alsó tagozatos kisgyerekeket – na, ez a tanárnő se lehetett ott a kongresszuson.

Sólyom László udvarias megfogalmazásából arra következtetek, hogy például az elmúlt év egyik legjelentősebb akciója, a kisiskolák megmentésére irányuló akció kérdésköre nem kapott elegendő súlyt a tanácskozáson. Attól tartok, az általunk, illetve mások által felvetett valóságközeli problémák ugyanennyire súlytalanul jelentek meg a kongresszuson, ha egyáltalán megjelentek. Ha véletlenül elhangzottak is az előre elképzelt langyos megszólalásoktól eltérő szövegek is, arra megszülettek a hárító megjegyzések. Én például az agresszió a nevelésben témájú kerekasztal-beszélgetés résztvevőjeként bizony keményen, indulattal beszéltem az iskolaügyben található hazugságokról, a mellébeszélésről, a problémák elodázásáról, a témában megjelenő elemzések felszínes voltáról. Már a helyszínen éreztem, hogy iszonyú fagy vesz körül, éreztem, hogy teljesen más nyelvet beszélek, mint „A Szakma” egyik-másik képviselője. Zavart az is, hogy a másfél órácska semmire sem volt elég, hogy egyszerűen csak abbahagytuk ezt a nagyon fontos témát. Aztán az egyik résztvevőtől kaptam egy levelet, hogy a másnapi folyosói beszélgetéseken tizenöten emlegették azt a „panaszkodó, individualista, indulatos” tanárt… Bocsánat. Én egyszerűen komolyan vettem a felkérést, készültem a beszélgetésre, nem sajnáltam időt, útiköltséget, odautaztam és elmondtam a valóságot. Ezt le lehet rázni egy „panaszkodó” minősítéssel? Egy kongresszuson? Egy nevelésügyi kongresszuson, ahol én vagyok az egyetlen olyan résztvevője a beszélgetésnek, aki iskolából jött?

De vegyük sorra. Kivetítettem néhány képet. Látható volt, amint a szünetben a gyerekek vándorolnak az utcán az összevont két iskolarész között, látható volt az az iskolarész, ahová csak egy ótvaros fiúvécén keresztül tudnak belépni a lánytanulók is, ahol elérem a plafont a tanteremnek definiált odúban, ahol nincs kilincs a koszlott ajtón stb. Ez panaszkodás lenne? Dehogyis! Sőt! A gyerek pontosan érzi, hogy a koszlott ajtó nemcsak az ő társadalmi értékét jelöli ki, hanem az enyémet is, és kicsit máris cinkosai lettünk egymásnak! Ettől még méltatlan az ügy és van némi köze az agresszió kialakulásához. (Megdöbbentett viszont az egyik vitapartnerem, aki úgy reagált, hogy ő fővárosi, és nincs képben az én vidéki kisvárosom viszonyaival.)

A pedagógus és a belmagasság

Szóltam arról, hogy a rendszerváltáskor kifelejtődött annak megbeszélése, hogy mi az ember, mi a társadalom, mi a kettő viszonya. Így aztán ma általános a bizonytalanság és a bizalmatlanság, mindenki teher az állam nyakán: a mentőstől a vasutason, a gazdán keresztül a szülő-gyerek-pedagógus hármasig. Ne csodálkozzunk, ha nő az agresszió. Ez panaszkodás?

Beszéltem arról, hogy micsoda irtózatos távolságra vannak egymástól a boldogító elvek és a mindennapok kérdései (lásd a már említett „nem szakrendszerű oktatás” terminológiájának és a tankönyvvel történő begyújtásnak az esetét).

Természetesen felmerült a szegregáció-integráció kérdése. Fölvetettem, hogy egy kilencéves gyerek nyilván hadd tanuljon anyanyelvén, csakhogy ehhez kellenének anyanyelvű tanárok. Ha nincsenek, akkor a többségi tanárok közül kellene sokaknak megtanulnia a nyelvet. De az elképesztő, ha egy gyesről visszatérő tanár augusztus huszonötödikén tudja meg, hogy szeptember elsejétől olyan gyerekekkel kell dolgoznia, akikkel nincs közös nyelve!

És mi van akkor, ha spontán emberségből csak meg-megsimogatja a gyerekek fejét (meg fogja, ismerem…), és hazaviszi a tetűt saját lányaihoz: hát nem kellene egy komplex program, amelybe sok más mellett a népegészségügy is beletartozik?

És egyáltalán, miféle cinizmus az, amely egy nagyon-nagyon súlyos társadalmi kérdés megoldásának terhét egyes egyedül a kortárs (nyolc, tíz, tizenöt éves) gyerekek vállára rakja? Hogy lehet az integrációt úgy erőltetni, hogy közben más felzárkóztató programról hallani sem lehet? Munkahelyteremtés, falufejlesztés, gondozás, rendvédelem sehol, egyedül az iskolai integrációtól hangos a közélet. És ha már a kortárs gyerekek dolga lenne megoldani a kérdést, akkor nem érdemelnének meg különleges bánásmódot? Gyere integrált osztályba: tíz-tizenkét fős csoportban tanulhatsz a legjobban képzett pedagógusoktól. Az óráid zömét két pedagógus tartja. Gyere integrált iskolába: itt vannak a legvilágosabb, legbarátságosabb tantermek, gyönyörű sportpályák. És így tovább. Továbbra is a kérdés: ezen problémák felvetése panaszkodás?

Egyik vitapartnerem felhozta, hogy már az óvodai csoport is egy kicsi társadalom, ahol az óvónőnek föl kellene tárnia a viszonyokat, erősíteni a jó folyamatokat stb. Ezzel egyetértettem, de megjegyeztem: ha egy végzős osztályt odacsapnak egy másikhoz, és a velük csak osztályfőnöki órán találkozó új osztályfőnök minden adminisztrációs munkát elvégez a dupla osztállyal: igazolást, igazolatlan órák utáni kiértesítést szülőnek, jegyzőnek, érettségire, felvételire jelentkezést, szalagavatói, ballagási meghívók megrendelését és még ezer dolgot, ugyan honnan kellene erejének maradnia az osztályban kialakuló társadalom felmérésére? Bocsánat: én ott dolgoztam abban az osztályban, és látom, hogy egy ilyen összevonás emberiség elleni bűntett. Ha ezt elmondom egy kongresszuson – nem pártkongresszuson, hanem egy nevelésügyi kongresszuson –, akkor panaszkodom??

Ha elmondom (Beke Kata után negyed századdal újra), hogy a talpára kellene állítani az oktatásügyet, azaz oda kellene pénzt, figyelmet összpontosítani, ahol a tanár dolgozik a gyerekkel, akkor panaszkodom?

És amire nem volt idő, illetve amire egy mikrofonadogatós beszélgetés nem adott lehetőséget, de kedvem lett volna megkérdezni: mit tegyen az a pedagógus, aki meglátja, hogy a harmadikos fiú húszcentis késsel hadonászik a másik gyerek előtt? Ugorjon oda, csavarja ki a kezéből a kést? Egyrészt ennek köze sincs a korszerű pedagógiához, másrészt egy százötven centis, negyven kilós tanítónőnél még veszélyes is lehet (nem beszélve a család bosszújának lehetőségéről). Tegyen úgy, mintha nem venné észre, induljon vissza a tanáriban felejtett macibábuért, amellyel színessé, érdekfeszítővé tudja majd tenni az óráját? Nem hiszem, hogy működne. Töltsön magába néhány Korczak-idézetet? Kicsit lekésik a megoldásról. Telefonáljon a rendőrségre? Kinevetik. Nézzen mélyen a kisfiú szemébe, vágjon gondterhelt arcot, és kérdezze meg: „Azon tűnődöm, hogy neked most biztosan jól esne megszurkálni Kevinkét.” A pontosság kedvéért: a lehetőségek mérlegelésére, a megfelelő módszer megtalálására kb. egyszázad másodperce van! Ha lett volna lehetőségem megszavaztatni a résztvevőket, hogy melyik megoldást választják, akkor panaszkodtam volna?

Az osztrák hegyivadászok a beszélgetés legvégén jutottak eszembe. Az egyik beszélgetőpartnerem felvetette, hogy csökkentené az agressziót, ha minél több olyan helyzetet teremtenénk, amelyben a gyerekek felelőssége érvényesülhet. Ez nekem is régi vesszőparipám, így helyeseltem, csak kiegészítettem: ez csak akkor képzelhető el, ha a tanár is felelős helyzetbe kerül, amin azt értem, hogy kap némi szabadságot a munkájában, ha nincs minden szava, lépése előírva, agyonszabályozva, agyonellenőrizve, ha nem érezné a fölülről felé áradó bizalmatlanságot stb. Partnerem visszakérte a mikrofont. Közölte: nem ért egyet velem, mert az, hogy az iskolák maguk fogalmazhatják meg pedagógiai programjukat, sosem látott méretű szabadságot ad a tanároknak. Itt adtam föl. Olyan emberrel ülök a vitában, aki más világban él. Aki olyan logikával gondolkozik, amely önmagában talán működőképes, akár még koherens is, csak éppen kifelejti, hogy a rendszerben szereplők is vannak. Üres lőtéren gyakorlatozik. Úgy semmisíti meg a hegyivadász zászlóaljat, hogy azok nincsenek is ott.

Nem mondok véleményt az egész kongresszusról. Egyrészt nem voltam a többi rendezvényen. Nem tudom, hogy máshol milyen arányban jelenhettek meg a saját szempontjaikat kifejtő hegyivadászok. Különben is: a hadászat tudományát akkor is fejleszteni kell, ha éppen üres a lőtér túlsó fele, de tudni kellene, hogy az éles helyzet azért más. Végül is lehet értelmes, előrevivő gondolatokat megfogalmazni úgy is, ha a folyamat legfőbb szereplői, a gyerekekkel együtt lélegző, együtt örülő, esetenként együtt szenvedő pedagógusok alig kapnak szót…

Csak úgy mellékesen: a magyar iskolaügy halott. Így aztán az ország is az lesz egykettőre. Hiábavaló volt az erőlködés, ahogy a táborfalvi lőtéren megóvtuk hazánkat.

(Ezt a szöveget már augusztus végén megírtam. Több helyen is próbálkoztam, legutóbb hirtelen ötlettel éppen a Köznevelésnél. Annyit se mondtak, hogy bikkmakk. Nem nagyon bíztam benne, hogy megjelenik, de legalább megírták volna: „Hazudsz.” „Rosszul fogalmazol.” „Túl hosszú.” Vagy: „Mi úgy segítünk az iskolán, hogy csupa-csupa pozitív példát mutatunk be.” Vagy: „Igazat írsz ugyan, de rosszul esne a Miniszter Úrnak.” Vagy bármit.)

Achs Károly

37 üzenet

  1. hanger szerint:

    Zöldbéka nagyon érthetően beszél. kicsi faluban senki sem mer ugrálni. és talán jól is teszi, hogy nem mer ugrálni. nem csoda. csakhogy ha már dícsérték oktatászsociológusainkat, had jegyezzem meg: a tanárok nem csak akkor tanítanak, amikor órát tartanak, hanem akkor is, amikor részt vesznek a társadalomban akármilyen formában. azok a tanárok, akik eltűrik a jelenlegi helyzetet és fülüket farkukat behúzva próbálnak túlélni, olyan generációt nevelnek, akik ugyanezt a "megküzdési módot" tanulják meg. ez az igazán nagy baj szerintem. hibáztatni éppen nincs kit, mindenki a saját kis játékelméleti optimuma mentén dönt. csakhogy a végeredmény elég szomorú.

  2. sulifon szerint:

    Az igazi nagy probléma az, amiről Hanger beszél. Ezért azon kellene törni a fejünket, hogy hogyan lehetne bátrabb kiállásra ösztönözni hallgatag kollégáinkat úgy,hogy megőrizhessék biztonságérzetüket (már amennyi van még belőle).

  3. Szekszárdi Juli szerint:

    Végre érkezett egy reflexió a Nevelésügyi Kongresszus honlapján is erre a hegyivadászos cikkre Csirmaz Mátyás kollégánktól, amelyet most ide másolok. Ha a dolog nem lenne ennyire szomorú, akár mulathatnánk rajta. (“Nézd legott komédiának…”)

    2023: Achs Károly nyugdíjas osztrák hegyivadász a VIII. Nevelésügyi Kongresszuson felolvassa a VII. Nevelésügyi Kongresszuson ismertetett írását, amelyre azóta sem reagált senki.

    Amikor felolvasásában ahhoz a mondatához ért, hogy “a magyar iskolaügy halott”, a digitális közönség hangos billentyűtapsban tört ki.
    2038-ban a IX. Nevelésügyi Kongresszusra kifejlesztették a süketek, a némák és a vakok párbeszéd- szoftverét, melyet a konferencia végén ajánlás formájában tettek közzé. Megvalósulása az ezt követő években rendszertani problémák miatt sajnos kudarcba fulladt.

    Várjuk az áttörést jelentő X. Nevelésügyi Kongresszust.

  4. Csilla szerint:

    Az oktatásügy szemléletformálásához!
    Ülök a Debreceni Egyetem egyik előadó termében délután egy órakor kezdődő közgazdaságtan óráján. Meséli az előadó, általam rövid idő alatt is nagyon tisztelt pedagógus, hogy nappali tagozaton van egy 300 fős csoportja!, amelynek nincs megfelelő nagycságú befogadó előadóterme, így két turnusban kell órát adnia, de számára csak egy előadást számolnak el. Vizsgaidőszakban csak teszttel tudja majd őket levizsgáztatni, de hogy mikor javít ki ennyi tesztet, minőségileg is, karácsony és januári időpontok között nem tudja. Ugyanő mondja, két szak óraszámát összevonták az alacsony létszám miatt, így számukra meg ugyanakkor tart órát ( ezek mi vagyunk) így nyilván erre is egy órát számolnak el. Meddig alázzuk még azokat a szereplőket, melyek valamelyik oldalról ( tanuló, hallgató, tanár, előadó) az oktatás bármelyik szintjén bekapcsolódnak. Köszönet Magyar Bálintnak az oktatás expanziójáért! ez minőség! Egy oktatónak reggel fél nyolctól délután 6-ig órái, szemináriumai vannak, ráadásul közel 3-4 km távolságot kell legyőznie hallgatónak, előadőnak 15 perces szünetek között. Köszönjük!! Ez tényleg hatalmas reform!? De lehet, hogy ez egy elszigetelt egyedi eset. Ne általánosítsak, de Ax Karcsi középfokú iskolája is azt mutatja, hogy: nem!

  5. ax szerint:

    És még mindig csend.

    Lassan két hete, hogy írtam egy cikk elutasításáról. Aztán 6-án kaptam egy levelet, hogy a jövő héten mégis megjelenik az említett írás (kicsit rövidítve, már kész korrektúrával). Vártam a mai napot: arra gondoltam, rábeszéllek Benneteket, hogy Ti is küldjétek el ezeket az eseteket a szerkesztőségbe, Csilla az ő falusi óvodájáét meg a mostani munkájának tapasztalatait, Nóra a másikat, Sulufon, meseszép a harmadikat, negyediket, és még húszan: konkrétumokkal alátámasztott helyzetleírással (három-négyezer leütésben) bombázmni a szerkesztőséget.

    de sajnos a mai lapszámot hiába lapoztam előlről hátra, hátulról előre, sehol sem találtam meg az ígért megjelenést.
    nyilván ilyen periférikus kérdés, mint az iskola meg a gyerekeink háttérbe szorulhatnak az igazán fontos problémák miatt…

    Jó éjszakát!! Holnap meló.

  6. Szekszárdi Juli szerint:

    Az illető lap a Köznevelés lenne? Ha volt már korrektúra, akkor lehet, hogy csak csúszik. Persze, írjatok minél többet. Mi is tervezgetjük az OFOÉ-n a hogyan tovább?-ot.

  7. ax szerint:

    Nem, ez egy közéleti és irodalmi hetilap. Hátha itt is csak csúszásról van szó.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.09.24.
Átadták a civil szektor szakmai díjait
A NIOK Alapítvány idén ötödik alkalommal adta ki a Civil Díjakat, kilenc kategóriában díjazták 2019 legsikeresebb kezdeményezéseit a szűk körben, szabadtéren, a budapesti Hunyadi téren...
(Forrás: nonprofit.hu)
--
2020.09.24.
„Nóri nélkül? Az Igazgyöngy? Nem tudom elképzelni!”
A berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítvány által működtetett Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola húsz évvel ezelőtt 60 diákkal indult, jelenleg hat településen 650 gyereket tanítanak,...
(Forrás: 24.hu)
--
2020.09.24.
Több mint 3 milliárdból épül-szépül tovább a Nemzeti Közszolgálati Egyetem
Ismét pénzeső hull a miniszterelnök kedvenc oktatási intézményére. Mint az a Magyar Közlönyben megjelent kormányhatározatból kiderül, az idei évben több, mint 1,5 milliárdot, és a 2021...
(Forrás: Népszava)
--
2020.09.23.
Kásler múlt héten teljes táppénzt ígért a tanároknak, nem lett belőle semmi
A miniszter szavaival szemben a valóság az, hogy csak abban az esetben kapják meg a tanárok a teljes összeget, ha a tankerület vagy intézményvezető is úgy akarja. A Pedagógusok Demokratikus...
(Forrás: 444.hu)
--
2020.09.23.
Teljesen megbénítja a házi gyermekorvosok munkáját az iskolákban bevezetett járványügyi szabályozás
Két egyszerű mondat a köznevelési intézményekre vonatkozó járványügyi eljárásrendből, aminek következményeként lehetetlen helyzet alakult ki a háziorvosi rendszerben. A nevelési-oktat...
(Forrás: 444.hu)
--
2020.09.23.
Tanítás nélküli munkanapok is lehetnek az őszi érettségi idején
A szokásosnál több lesz az emelt szintű érettségi, és most vizsgáznak azok is, akik előre hozott érettségit akartak tenni tavasszal, de akkor nem lehetett azokat megtartani. A nagy vizsgáz...
(Forrás: Infostart)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep