„Mintha áthoztak volna valamit”

Beszélgetés Dátán Attilával[1] a 2019/2020. tanév karanténidőszakának tanulságairól (részlet)

Olvasónapló

Veszprémi Attila interjúja az Új Pedagógiai Szemle 2020. 9-10. számában jelent meg, tehát a két karanténidőszak között. Itt most a  diákokra , az osztályközösségre vonatkozó részletet emeljük ki. 

Sokan, akik a „normális”, iskolába járós időszakban semmit sem csináltak, nem érdekelte őket semmi – a karanténidőszakban kifejezetten jól teljesítettek! Majd amikor szeptemberben visszatértünk a keretekbe szorított tanórai rendszerhez – a többségük visszaesett a régi állapotba. Ennek a jelenségnek egy különös vetülete, hogy szintén sokan vannak, akik a karanténban mintha a puszta békén hagyástól táltosodtak volna meg – és ezek azok, akik előtte az osztályközösségben nemigen találták a helyüket. Én arra következtettem, hogy ők mindannyian a közösség, illetve mondjuk ki: a kortárs hatás miatt frusztrálódnak, és nem merik kimondani a saját gondolatukat, véleményüket – a tanárnak sem –, mert tartanak az osztálytársak reakciójától. A kialakult új helyzetben azonban elkezdtek őszintén kommunikálni – legalábbis velünk. És ez már látni engedte, hogy nagyon sok minden van egy-egy gyerekben, amit ő egyébként palástol vagy titkol. Amit nem enged megnyilvánulni.

Azt mondod, az iskolai kortárs közösség a lelkesedését nyomja el?

Igen. Akiknek ebben az önálló munkát igénylő Covid-időszakban jól ment, azok általában sokkal kevésbé sikeresek akkor, amikor iskolában, közösségben dolgozunk. Az iskolai értelemben vett, objektívebben megítélhető eredményekre is gondolok, és a lelkiállapotukra is.

Például van egy érdekes osztály, egy sajnálatosan polarizálódott társaság. A gyerekek egyik fele láthatóan azért nem nyilvánul meg, mert a többiek reakcióját – például a negatív beszólásokat – nehezen viseli. Sokan vannak ilyenek. Amikor viszont nem a többiek, nem a kortársak előtt kell megnyilvánulni, akkor nincs fennakadás.

Ez a kortárshatás-kritika nagyon kétarcú dolog. Tapasztaltad a mondottak ellenkezőjét is? Volt, hogy hiányzott a gyerekeknek a többiek jelenléte, véleménye? Volt, akit ennek hiánya tett kevésbé lelkessé?

Nem. Akárhogy gondolkodom most, nem látszott, hogy van ilyen. Olyan gyerek volt, aki azelőtt sem és ekkor sem mutatott aktivitást, és volt, aki azelőtt nem, de a karantén alatt igen. Közülük többen még azt is elmesélték nekem, hogy a feladatokat hogyan oldották meg, vagy hogy a testvérükkel együtt nézték a filmet stb. Én ennek rettenetesen örültem, ez nagyon jó dolog… De olyan, aki előtte szárnyalt, és a karanténban nem – olyan nem rémlik.

Olyan társaság viszont van, akik mintha áthoztak volna valamit magukkal ebből az időszakból az új, bejárós tanévre is. Egy másik osztályról van szó. Ők úgy jöttek vissza most szeptemberben az iskolába, hogy a három hónapnyi karantén-élet velejét sikerült kiszippantaniuk. Ráéreztek valamire, amit addig nem hittek volna el saját magukról. De megtalálták.

Mint osztályközösség?

 Nem erre gondolok. Ők régen is jó közösség voltak. Aki itt fejlődött, az egyéni munka képességében fejlődött sokat. Így ennek az osztálynak a tagjai is. Ez a legnagyobb értéke ennek az időszaknak. Nagyon sok gyereken azt láttam, hogy végre meg tudott tapasztalni valami olyat, amit iskolai körülmények között nem.

Megint azt mondod, hogy jót tett a karantén „békéje” – csak most ami békén hagy, az nem a kortárs hatás, hanem az iskola maga.

 Abszolút így van, de mégis zavarba ejtő a dolog. Ezek a gyerekek ugyanis a motivációt és az örömöt valahogy átmentették az iskolai időszakba is. Azóta egészen máshogy működnek, erősebb motivációval mennek neki bármilyen feladatnak, örömmel csinálják.

Azelőtt milyenek voltak?

A bejárós iskolás gyerek otthon nem tanulni, „hanem” élni akar. Azért megy haza. Elfáradt. Az iskolában már „tanult”, tehát ha hazamegy azt a kevés időt, ami maradt, ha csak lehet, már nem fogja tanulásra „pazarolni”. Azaz végső soron: már nem mélyül el, nem kutat. A Covid-időszakban azonban azt a hat órát, amit tanórákon azelőtt eltöltött, most azzal töltötte, hogy amit feldobtunk neki abból kedvére választott, aztán úgy osztotta be az idejét, ahogy akarta, ha valamire több idő kellett, akkor többet szánt rá, ha akarta, akkor este 8-kor csinálta, mert délelőtt inkább focizott a kertben egyedül – hát most mindez ugrik. Visszaáll az irányított napirend, a bejárás eleve korlátozó kerete – ez az iskola, és kész. Ott meg az volt az iskola, hogy „a feladattal, amit kaptam, kell valamit kezdenem”. Így lehet és így jó keresgélni, kutatni, információt gyűjteni, ismerkedni az anyaggal. Felkínálhatjuk ugyanezt a bejárós iskolai keretek között – de nem működik. Az általam fent említett társaság kivétel – de az sem mindenestül.

Legyünk nyíltak: az iskola strukturálja a gyerek napját helyette – és másképp strukturálja, mint ő maga tenné. Az, hogy a karanténban is lehet olyan gyerek, aki reggel 8-kor leül, és elkezdi a feladatait, majd délre kész, gyenge ellenérv. Nálunk is voltak ilyen gyerekek (ők maguk mesélték) – de szabadon választották ezt a struktúrát. A bejárós iskolában azonban a kötelező 8-tól 2-ig tartó időszakból ők is jóval kevesebbet profitálnak. Másképp oszlik meg a figyelmük, a többi gyerek közelsége is más irányba visz.

A karanténbeli elszigetelődés nem jó dolog, mégis azért „működik” jobban a gyerek, mert végre több szempontból is biztonságosabb közegben dolgozik, mint addig, maga dönthet saját körülményeiről. (Persze most olyan családra gondolok, ahol nem a szülői elvárásoknak kell megfelelni.) Az énidő kell mindenkinek, így a gyereknek is. A mi rendszereinkben viszont mindenhol kötelezettségekkel találja szemben magát. A karantén alatt viszont – egy aránylag jól működő családban, persze – nem kötelezettségek voltak, hanem: feladat. És kiderül, hogy az lehet olyan is, amiben örömét leli. Akkor nagy eséllyel olyan visszajelzéseket kap a tanulási folyamattól magától is, amelyek megerősítik abban, hogy valamit jól csinál.

__________________________________

[1] Dátán Attila a Budapest XVI. Kerületi Móra Ferenc Általános Iskola felső tagozatért felelős intézményvezető-helyettese, vizuáliskultúra- és földrajztanára.

Az UPSZ itt idézett számának tartalomjegyzéke

Látószög

VESZPRÉMI ATTILA: „Mintha áthoztak volna valamit” – Beszélgetés Dátán Attilával a 2019/2020. tanév karanténidőszakának tanulságairól

Tanulmányok

BORBÉLY-PECZE TIBOR BORS – SUHAJDA CSILLA JUDIT – KENDERFI MIKLÓS – TAJTINÉ LESÓ GYÖRGYI – JUHÁSZ ÁGNES: Pályakonstrukció és pályaalkalmasság – Egyazon életpálya két olvasata

Tóthné Vojtkó Veronika: A konstruktivista tanuláselmélet megjelenése az olimpiai nevelés elméletében és a nemzetközi olimpiai nevelési programokban

Műhely

BARNUCZ NÓRA – URICSKA ERNA: Innovatív nyelvtanulási módszerek és módszertan a rendészeti szaknyelvi képzés vizsgálatában – Előtanulmány egy vizsgálathoz

Közelítések

CSORBA F. LÁSZLÓ: Mi a természettudományos műveltség? – Ütközőpontok és megoldáskeresés a természettudományok tanításában

BÓDYNÉ MÁRKUS ROZÁLIA

A klímaválság az újabb német gyermek- és ifjúsági irodalomban

Iskola – Világ

Sütő László – Homoki Erika – Nagy Roland

Fények és árnyak – Fényszennyezéssel és érzékszervekkel kapcsolatos terepi ismeretterjesztés tervezete egy esti túrán

Szemle

Gloviczki Zoltán: Paulo Freire: Az elnyomottak pedagógiája

Imre Anna: Varga Júlia (szerk.): A közoktatás indikátorrendszere 2019

Veszprémi Attila: Trencsényi László: Irodalmi, történelmi játékok. Irodalmi-drámai, történelmi, pedagógiai játékok gyűjteménye

Forray R. Katalin: Raffael Mónika (szerk.): Roma nők egymás közt

Napló

SZABÓ JÁNOS: „Legyek újra a pusztán Veled”

Szerkesztői jegyzet az utolsó oldalon. A címlapon Madácsi Krisztina fényképe látható. A hátlapon részlet Paulo Freire Pedagogy of the Opressed c. könyvéből.