A zűrkorszak gyermekei

Mai ifjúsági csoportkultúrák

Szapu Magda kötete

Hovatovább egy évtizede annak, hogy először felmerült a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán (mégpedig természetesen a Folklore Tanszéken) a folklorisztikai képzés, illetve továbbképzés átszervezésének szükségessége. Észre kellett vennünk, hogy igazán megváltozott a folklorisztika helyzete Magyarországon. Ez nyilvánvalóan a folklór helyzetének megváltozásával függ össze. Egyrészt megnőtt az ismeretanyag, amelyet a hagyományos folklór adatainak összegyűjtése, publikálása során felhalmoztak. Másrészt új meg új témákkal kapcsolatban is sikerrel járt a folklorisztikai módszerek alkalmazása. A fejlődésnek megfelelően gyakorlatilag áttekinthetetlenül gazdaggá vált a magyarországi „néprajzi” tudományterület. Ma már senki sem képzelheti magáról, hogy a magyar néprajz egészéről szakértelemmel rendelkezik. A megváltozott helyzetben előbb arra gondoltunk, hogy önálló folklorisztikai szakot indítunk, természetesen szoros kapcsolatban az ezzel egyszerre önállósodó tárgyi néprajzi szakkal. Akkor e terv megvalósulását megakadályozták. Nem sokkal ez után viszont módunk nyílt arra, hogy önálló továbbképzési formát alakítsunk ki: megindult és jelenleg is működik „magyar és összehasonlító folklorisztika” doktori (PhD-) programunk. A több éves szakképzés végén – mint a hasonló programok során – a doktorandusoknak tudományos disszertációt kell írniuk, amelynek kiadatására azonban – sajnos – az egyetemnek és az egyes tanszékeknek általában nincs anyagi keretük.

Szerencsére a Folklore Tanszék doktori programjában eddig elkészült legjobb doktori értekezések megjelenhettek. Közéjük tartozik Szapu Magda tanulmánya is. Az olvasó maga ítélheti meg, mennyire indokolt a nyomtatott könyvként való közzététel. Magam, mint e doktori program kezdeményezője és vezetője, azt tehetem mindehhez hozzá, hogy e diszszertáció pontosan jelzi, miért van szükség folklorisztikánk modernizálására, s egyszersmind azt is, milyen eredmények várhatók e változástól.

Szapu Magda a Felvidéken született, néprajzi egyetemi tanulmányait azonban már nálunk, Budapesten végezte. Munkahelye a kaposvári múzeum. Már korábbi munkássága is igen sokrétű, számos publikációt jelentetett meg. Vizsgálta szülőföldjének, a Vág alsó folyásvidékének népi kultúráját és ennek módosulását, a somogyi cigányok folklórját, volt múzeumi kollégája, Együd Árpád gyűjteményének gondozójaként pedig a somogyi népköltészet és szokásvilág igen sok témakörét. Már ekkor is kitűnt, milyen jó érzéke van a modern szempontú gyűjtéshez, mennyire jól kiismeri magát a „mai” fiatalok között. Ő eredetileg korábbi, hagyományos szövegfolklorisztikai munkái folytatását szánta doktori értekezésnek. Ám amikor én másra próbáltam rávenni, csakhamar a most megjelent disszertáció témáját javasolta. Ebben maradtunk. Rekordidő alatt gyűjtötte össze azt a hihetetlenül gazdag adattárat, amelynek bemutatását és elemzését olvashatjuk itt. Témaválasztása és elemzései egyaránt jól mutatják, miben kellett megváltoznia és mennyiben lehetett módosulnia folklorisztikánknak.

Természetesen nemcsak a legmodernebb témák tartozhatnak e megújult magyar folklorisztika érdeklődési körébe. A hagyományos témák, vagy éppen a történeti-folklorisztikai tárgykörök, intenzív gyűjtések, komparatív vizsgálatok is egyre magasabb szinten jelennek itt meg. Mindezek közös jellemzője, hogy a tárgykört egyre gazdagabban dokumentálják anyagokkal és adatokkal.

Szapu dolgozata sok szempontból kihívást jelentett. Már az az ötlet is, hogy kaposvári középiskolások zenei irányzatok szerinti (vagy ilyennek nevezett) csoportosulásait és életvitelét kutassa, újításszámba ment nálunk. Az „ifjúsági kultúra” vagy „életmód” vizsgálata nálunk legfeljebb a szociológia és a pszichológia keretében bontakozhatott ki eddig. A pedagógia vagy éppen a kriminalisztika pedig legfeljebb egy-egy részét vizsgálta e bonyolult, sokrétű jelenségnek. Szapu Magda dolgozata két szempontból is eltér a korábbi, az ifjúság életmódjával foglalkozó vizsgálatoktól. Egyrészt csak egyetlen, jól körülhatárolható témakört vizsgált, és noha bemutatja a fiatalok társadalmi, családi, iskolai hátterét – mindez nem volt tárgya a kutatásnak. Nem is kérdezte, mondjuk, a tanulmányi eredményeket, az elhelyezkedés statisztikáit vagy a vallási nézeteket, az egyes családok anyagi viszonyait. Pedig sok mindent tud minderről, és ha szükséges, háttér-információként utal is ezekre a tényekre. Másrészt a hagyományos néprajzi-folklorisztikai módszereket használta: néprajzi gyűjtést végzett, adatközlőit személyesen ismeri, ugyanúgy írja le öltözetüket, szokásaikat, ahogy a „régi” folklorisztikában szokás. Az adatok csoportosítása, bemutatása is hagyományos és folklorisztikai jellegű. Persze jellegzetesen modern jelenségek esetében azért nem lehet mindenben csak a régi mintákat követni. A pogó tánc vagy a drogfogyasztás vizsgálata nem is lehet azonos, mondjuk, a hajdútánc vagy a mákosrétes-fogyasztás vizsgálatával.

Folklorisztikainak neveztem e disszertáció adatgyűjtési és -csoportosítási megoldását. Azért ismétlem ezt, hogy kiemeljem: ilyen jellegű a közvetlen megfigyelés, a beszélgetés, a valódi élethelyzeteket bemutató képi dokumentáció. Szerencsére ezt Szapu Magda kiegészíti statisztikai jellegű adattárral is. Ám még itt is megfigyelhető a mi „terepmunkamódszerünk”, amely az egyedi tények bemutatását tartja céljának – még akkor is, ha sok száz tételes statisztika, soklapos kérdőív segíti e tények rendszerezését. Annak a boltnak a bemutatása, ahol a csoporthoz tartozás kellékei beszerezhetők, vagy egy videóra vett, táncos buli leírása csak egy-egy lépéssel megy túl a kipróbált módszereken: egy vásár, egy mézeskalácsműhely, egy lakodalom vagy egy táncházi este folklorisztikai leírásán.

Magam ugyan sosem kételkedtem abban, hogy a mi módszereink alkalmazhatók a „modern” társadalmi tények leírására (lásd például az egykori május elsejei felvonulások általunk végzett vizsgálatát), ám még így is meglepett az, hogy milyen jól is tudja e régi módszereket alkalmazni a modern témát kutató folklorista. Persze csak akkor, ha olyan jó szemű és szorgalmas gyűjtő, mint amilyen e disszertáció alkotója.

Ugyanezt a „folklorisztikai” módszert dicsérem az anyag interpretálása kapcsán. Szapu Magda nem átkoz, nem szörnyed el, nem áll elő megváltó ötletekkel. Nem riogat bennünket és nem sopánkodik, még akkor sem, ha riasztó tényekkel foglalkozik. Természetesen a folkloristának is van véleménye az itt bemutatott jelenségekről. Még ez is érződik a dolgozatban. Ám mi megtanultuk azt, hogy a néphit, a népi gyógyítás esetében nem az a folklórkutató dolga, hogy rendőrt vagy elmeorvost hívjon adatközlői megrendszabályozására. A Hitler-kabátos vagy mobiltelefonján kábítószer-kínálatát dicsérő fiatal sem lehet kriminológiai vagy addiktológiai apropó a folklorista számára. Sőt, a mi folklorisztikai szempontjaink szerint a néptánckedvelő, rekordorientáltan sportoló fiatal sem valamilyen példaképnek állítandó és automatikusan követendő ideál. „Csak” adatközlő, „csak” egy életvitel megtestesítője. Szapu jól ismeri a kaposvári fiatalokat. Ha kell, utal arra, érzékelteti, milyen családi konfliktusok, milyen anyagi körülmények és általában az ifjúkori identitászavaroknak milyen jelei fedezhetők fel rajtuk. E jelenségekkel szemben is megértő.

A dolgozatból (éppen az adatgyűjtő és az adatközlők között meglévő bizalomnak köszönhetően) az is kiderül, hogy e sokfelé orientálódó fiatalság számára mindez vállalható életmód, amelynek keretében élni, tanulni, sőt boldognak lenni is lehet. Ez hihetetlennek tűnik, ha csak anynyit tudunk, hogy egy senkihez sem szóló, szép és intelligens leány éveken át fogyókúrázik, hogy egy fiú rasszista elvekből kiindulva vágyik fegyverre, hogy a fiatalok tánc közben acélbetétes bakanccsal rugdossák egymást. Ám Szapu azt is bemutatja, hogy az általa vizsgált három csoportban egy-egy kábítószerfüggő egyén van, hogy a szkinhed kifejezetten tájékozódni kíván, hogy a butikban vett „egyforma” öltözeteket egyéniségük kifejezésére használják a fiatalok. Ha nyelvükre és intim tájaikra kerülnek is „ékszerek” – mindez még nem bűntény, nem is aberráció vagy deviancia. Gondoljunk csak a hegyi szkíták és a maorik tetoválásaira, arra, hogy az ajaknégerek fatál méretű betétekkel ékesítették ajkaikat, hogy a nemi szervek „díszítése” évezredeken és kontinenseken átívelő hagyomány.

Bár Szapu nem ad részletes kultúrtörténeti eligazítást ezzel kapcsolatban, azért felidézi, hogy a Habsburg főhercegek és Horthy Miklós mellett Károlyi Mihály, sőt Erzsébet királynő is tetováltatta magát. Vagyis az automatikus szörnyülködés a kultúra nem ismeretéből fakadna. Azt pedig magam is frappáns ötletnek tartom (noha nem fogom követni), hogy a felkarra tetovált bika orrába valódi kis ékszerkarikát lövetett az egyik kaposvári fiatal. Miért is ne? Csak Szent Margit tüskésdisznóbőrből készült vezeklőöve lehetett követendő példa? Az akkori „fiatalok” ugyanúgy kulturális mintákat követtek, mint a maiak – egyszóval már évszázadokkal ezelőttről is idézhetünk extrém eseteket.Szapu disszertációja nem azt jelzi, hogy minden mai fiatal örökre „elveszett”. És noha féltjük (és félthetjük is) gyermekeinket sok olyan „ötlettől”, amit e könyv leír, nem az UV-fényben sejtelmesen világító műköröm teszi boldogtalanná, kiúttalan helyzetűvé a fiatalokat. A súlyos társadalmi problémák – amelyek a mai magyar fiatalok körében is jelen vannak – nem a sarki kocsmában keletkeznek, és még csak nem is a Hollandiából „anyagot” importáló díler okozza őket. Ha a kedvelt dalok szövegében, előadásmódjában ott is van a durvaság, a rasszizmus, a sátánizmus vagy a sarlós-kalapácsos városi gerillák, sőt a „füvek” dicsérete – sőt, e dalok népszerűsége hozzájárul a hozzájuk kapcsolódó ideológiák terjedéséhez, hatékonyságához –, azért az SS-egyenruha (vagy annak képe) még nem vezet feltétlenül a Kristályéjszakához, és – megfordítva – a Red Bull betiltása, mondjuk, a munkanélküliség megszüntetéséhez.

Szapu Magda disszertációja egy eddig voltaképpen ismeretlen világot tár fel, éspedig nem csupán a magyar folklorisztika, hanem a magyar társadalomtudomány számára is. Ugyanakkor a kötet végén szereplő irodalomjegyzék arról tanúskodik, mások is észrevették szinte mindazt, amiről e könyvben olvashatunk. Tudjuk, még ezen kívül is sok adatgyűjtés, felmérés, információgyűjtés készült. Ezek egy része még csak nem is titkos, hanem hozzáférhető anyag. Egy-egy témakörről (mondjuk, a különböző zenei stílusok kedveltségéről, hatásmechanizmusáról vagy akár a nemzeti sztereotípiák érvényesüléséről) igen jó, itt nem említett szakirodalom olvasható – még nálunk is. Szapu azonban nem „korunk enciklopédiáját” kívánta megírni, hanem a kaposvári középiskolások szórakozási formáinak folklorisztikai elemzését. Ennek megfelelően a megemlített fogalmak minimáldefinícióját adta csupán, nem is akart azzal foglalkozni, mi mindent mondtak már eddig, mondjuk, a „szabadidőről” vagy az „ellenkultúráról”. Noha végül is meglepett, milyen sokféle előtanulmányt idézhetett e könyv – sem tudománytörténeti, sem -elméleti teljesség elérése nem volt a mű célkitűzése. Ilyesmitől magam is óvtam a szerzőt.

Szapu munkája ezer szállal kapcsolódik a mai magyar folklorisztikához, szociológiához, ifjúságkutatáshoz. Mégis, dimenziójában új, szinte „forradalmi” változást jelent (az adatközlők nyelvén „hatványozódott” valami). Ha megnézzük, miket írt le a sárközi vagy kalotaszegi fiatalokról, mondjuk, Kresz Mária – nemcsak az azóta eltelt, többszörösen is sorsfordító fél évszázad, hanem a szemlélet különbsége is szembetűnő. Mintha az akkori kutatás, amely elsősorban a „sorskérdésekre” koncentrált, nem vette volna észre – vagy nem tartotta volna fontosnak – az ifjúsági szórakozás jelenségét, tényeit. Szapu jól választotta meg a tényfeltáró kutatás időpontját is. Ebben az időben, amikor már évek teltek el a politikai rendszerváltás óta, egyfajta „nyugvóponthoz” ért a kaposvári fiatalok kultúrájának globalizálódása. Objektív vizsgálatra alkalmas pillanat ez: már megfogalmazódtak a különböző csoportok. Különösen érdekes a fiataloknak egymás csoportjairól alkotott véleménye: nem elkeseredett küzdelem zajlik köztük, hanem „békés egymás mellett élésről” értesülhetünk. E nyugalmas pillanat nem olyan látványos, hogy „akciószociológus” után kiáltson, ám megbízható vélemények összegyűjtését, higgadt leírást tett lehetővé. Szapu Magda élt is ezzel.

A mai kaposvári fiataloknak megvan a véleményük a mai magyar társadalomról, a világról. Maguk is itt élnek, ide kell beilleszkedniük. Akkor is ez a helyzet, ha artikulálják ezt a véleményt, akkor is, ha éppen ez elől hátrálnak ki – akár az egész társadalomból. (Bár ez igazán vad formájában nem volt tapasztalható a vizsgálat során.) Akkor is ez a helyzet, ha a fiatalok világfelfogása számunkra primitívnek, tájékozatlannak, ellenségesnek tűnik. Szapu könyvének behozhatatlan előnye, hogy e csendes, békés bemutatással olyan közel kerülünk a fiatalokhoz, amennyire más magyarországi kutató sosem jutott el. Ha nincs is mellbevágó újdonság Szapu adataiban, az a szerencsés módszertani megoldás, hogy társította a folklorisztikai terepmunkát az ifjúságszociológiai felmérésekkel, megadja mind az intimitás, mind az általánosítás lehetőségét. Kaposvár vonatkozásában teljes képet ad témájáról. Szerencsére még épp kezelhető méretű az itteni iskolák, ezen belül a csoportok és személyek száma. Kisebb minta kevés, nagyobb már alighanem áttekinthetetlen lett volna.

Mindezek következtében is nyilvánvaló, hogy alapvető munkát alkotott a szerző, amelyet még sok évig mint tüzetes helyzetfeltárást fognak forgatni – ez után pedig megbízható „történeti” adatbázisként idézni. Ha szabad prófétáskodnom, azt is előre látom, hogy a mostani adatközlők közül is lesznek olyanok, akik szülőként, majd nagyszülőként is kézbe veszik ezt a tudományos munkát, és mint valami ifjúkori képes albumot lapozgatják, a maguk múltját visszaidézendő.

Noha a könyv szerzője a bevezető fejezetben gondosan beszámol munkája előzményeiről, legyen szabad nekem is visszatérni e témakörre, annál is inkább, mivel én olyasmit is elmondhatok a szerzőről és munkájáról, amiről ő nem beszélhet.

Néprajztudományunkban nincs előzménye e munkának, mindössze önéletírásokban bukkanhatunk rá az ifjúkor szórakozásairól szóló beszámolókra (némelyikük szinte irodalmi alkotás, mondjuk, Vankóné Dudás Juli vagy Győri Klára írásai). Ezeket néprajzi forrásmunkaként szokás felhasználni. Jellemzi őket a „boldog ember” szindrómája: az ifjúkor szépnek látszik e visszaemlékezésekben, és még az olyan kritikus szerzők is, mint Nagy Olga vagy Veres Péter, a konfliktusokat és a kiúttalanságot legfeljebb csak érzékeltetik, de nem mutatják meg. Noha ezekben az emlékezésekben megjelenik az agrárproletár fiatalok, malteroslányok, kubikosfiúk és kivándorlásra kényszerült szegényemberek alakja, mégsem igazán kapunk képet a korabeli ifjúkori csoportok alternatív lehetőségeiről. Legfeljebb Szapu könyvét afféle nagyítóüvegként a kezünk ügyében tartva olvashatjuk ki belőlük, hogy Köpe Bálint vagy a magát a „kerítésen kívül” érző fiatal körülményei sivárak, kilátástalanok, fedezhetjük fel az első táncok, szerelmek, a munka és a tanulás mozzanatait. Mintha e témakört eddig etnográfusaink, folkloristáink észre sem vették volna. Az úttörés érdeme Szapu Magdáé. Tudom.

A disszertáció megírása után jelent meg az akadémiai néprajzi kézikönyv Társadalom című kötete, szövegrészében is ezer lapon. Ebben Szapu témaköre gyakorlatilag nem fordul elő, még előzményeiről sem találunk pár szónál többet. Pedig az iskolás fiatalok korcsoportja nem az utóbbi években alakult ki a magyar társadalomban. Egyszer érdemes lenne akár a diákságtörténeti és oktatástörténeti forrásokat is újra áttekinteni e szempontból. Igaz ugyan, hogy Bajkó Mátyás és mások a felvilágosodás és reformkor kollégiumi iskolakultúrájáról írva, Barsi Ernő és Szabó Ernő a pataki kollégium zenei krónikáját bemutatva olykor már csak egy lépésre voltak a mi témakörünktől, ám ezt a lépést mégsem tették meg. Pedig akár a csurgói kollégium egykori diákéletének áttekintése is adhatna Szapu Magda könyvéhez több évszázados mű
velődéstörténeti hátteret.

Persze nem üdvözölte mindig és mindenki az ilyen irányban elmozduló kutatásokat. Amikor majd egy évtizeddel ezelőtt Tátrai Zsuzsanna Leányélet című munkája megjelent (Szapu idézi is), szakmai berkekben is elhangzott olyan vélemény, amely kétségbe vonta a vállalkozás jogosultságát. Mára, nyilván, a bírálók is rájöttek, hogy e témakört sem szabad negligálni, hanem folklorisztikai szempontból is érdemes vizsgálni.

Fontos végül a nemzetközi háttérre is utalni. Természetesen az ifjúságszociológia áttekinthetetlenül gazdag kutatási terület. Éppen látványos, a társadalmi problémákra rádöbbentő volta miatt az ifjúsági csoportok, mozgalmak, bandák vizsgálata könyvtárnyi. Jó, hogy e dzsungelben nem tévedt el a szerző. Bevezetője végén utal azonban néhány olyan munkára, amelyek céljukat tekintve is hasonlítanak az ő disszertációjára.

Még inkább nyilvánvalóvá válik, miért értékelem olyan nagyra Szapu Magda egyszemélyes kutatását, ha végül kijelentem, azonos színvonalat képvisel, mint az általam ismert nyugati (európai vagy amerikai) antropológiai, szociológiai, folklorisztikai disszertációk; részletességében, pontosságában és folklorisztikai felfogásában számunkra még többet is mond. Akkor is, ha tudjuk, milyen sok mindent kell még kutatni. Például éppen Kaposvárott, ahol e monográfia már igen jó alapokat teremtett meg. Ha pedig fentebb már elhangzott a „posztmodern” megjelölés is, legyen szabad ezzel kapcsolatban arra utalnom, hogy mára ez a divatszó ugyan veszített varázsából, már nem minden „naprakész” kommunikátor él vele percenként, ám ettől még a fogalom értelme nem lett világosabb. Egy azonban biztos: Kaposváron ide még nem jutottunk el. Szapu adatközlői még nem posztmodern, hanem csak modern mai magyar fiatalok. Maga a disszertáció sem „posztmodern”, a szó riasztó voltában. Szapu Magda könyve még olvasható, világos képet ad, ezer meg ezer adata, száz meg száz adatrendszerezése révén és segítségével is.

Fontos munka. Érdemes volt elkészíteni. Érdemes volt kiadni. Érdemes lesz elolvasni.

Voigt Vilmos