Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2008. december 10. szerda, 6:45
Címkék:

Álom torokgyulladás idején

Schüttler Tamás

A hatvanadik évemen túl is kezdő írónak tartom magam, jóllehet a fél életem írással, szerkesztéssel telt el. Több mint tizenöt éven át egy tudományos folyóirat szerkesztőjeként próbáltam gyerekkorom óta dédelgetett álmomat valóra váltani, azaz, hogy emberekről, sorsokról, írjak. Eddig egy-egy interjú vagy szerkesztői levél komoly sorai mögé rejtve fogalmaztam néhány olyan mondatot, amely talán a lelkem mélyéről jött. Közben mindig írtam, többnyire magamnak s az íróasztalfióknak. Néha azért megjelent pár irodalmi riportom, szociográfiám, sőt egy napilap publicistája is lehettem. Úgy tekintem hát az eddig eltelt hat évtizedemet, mint a készülődést arra, hogy végre úgy és azt írjak, ami nem hagy nyugodni, amit igazán fontosnak érzek. Ki tudja, sikerül-e?

Unokámnak, N V-nek

Kezdettől fogva nem szerette az iskolát. Már az első napon komornak tűnt a valamikor pirosas klinker téglával borított épület, amely addigra a városi füsttől meg az idő elszíntelenítő eróziójától egyre inkább szürkésfeketének hatott. Minden ridegen, már-már ijesztően hatalmas volt, a kapu éppúgy, mint a végeláthatatlannak tűnő lépcsősorok, a termek sötétzöldre mázolt, számára hihetetlen magasságba törő ajtajai, nem különben a verekedő, vadul üvöltő nagy fiúk, akiknek jószerivel a derekáig sem ért, s akiknek erőfitogtató durvasága első naptól kezdve idegenkedéssel vegyes félelemmel töltötte el. Ráadásul az egész épületet áthatotta valami áporodott vécébűz, vegyülve a konyha és az ebédlő felől folytonosan áradó ételszaggal.

A vécé nemcsak büdösségével keltett benne rossz érzéseket, hanem már az első napon irtózott a harmadik emeleti osztályterme közelében lévő fiúillemhely málló, salétromos falaitól is s attól, hogy a töredezett, eldugult kagylók körül vastagon állt a vizelet, amelybe dolgának elvégzése miatt kénytelen volt belelépni. A kicsit hosszú ünneplő sötétkék pantallójának egyik szára így bűzös nedvességet szívott magába. Ez az élmény hosszú időre meghatározta az iskolához fűződő érzelmi viszonyát, s mindenekelőtt évekre elriasztotta attól, hogy szükségét az iskolai vécében végezze el. Annyira undorodott az illemhelytől, hogy ha csak tehette, még a pisilést is visszatartotta, székelni pedig évekig meg sem próbált. Túlzottan kipárnázott otthonból, levendulaszagú, fénylő rézcsapos fürdőszobából érkezett, amelyben a vécécsésze lakkozott fenyőülőkéjét bordó frottír huzat borította, s nagyanyja nemcsak a vécéhasználat utáni kézmosásra, hanem altestének megmosására is rászoktatta.

Voltak dolgok, amik nehezére estek. Nehéz volt felcipelni a harmadik emeleti osztályterembe a könyvekkel, füzetekkel teli táskát, nehéz volt megtalálni az éppen szükséges füzetet, különösen nehéz volt kinyitni a szorulva járó, rolós fedelű fatolltartót s gyorsan kivenni belőle a vastag kék-piros ceruzát, amit a tanítónője – a mindig hangos, szinte énekelve beszélő, őszes haját leszorított, sima kontyban viselő Mária néni – következetesen kék-piros postai irónnak hívott. Nehéz volt az anyja által újságpapírból készített gyakorló füzetbe az éppen szükséges függőleges vagy vízszintes vonalakat, még inkább köröket egyenlő méretben, egymástól egyenlő távolságra rajzolni. Nyugtalanította, hogy padtársa, a számára furcsa nevű, vaskos, erős Oriskó Feri minden feladatot megért és csodálatos pontossággal megold. Nem szerette, hogy a tanító néni által a táblára felírt feladatokat többnyire Oriskó vagy az előtte ülő, erős izzadságszagot árasztó Lajkó Sándor füzetéből kell kinéznie, ugyanis vastag, orrnyergét rendszeresen pirosra nyomó szemüvege ellenére nem vagy alig-alig látta a táblát.

Érezte, hogy sikertelen, hogy ügyetlenebb, mint a környezetében ülő fiúk. Pedig nagyanyja s az őt körülvevő felnőttek sokszor értésére adták, hogy neki aztán könnyű lesz az iskola, hiszen alig múlt ötéves, amikor már folyékonyan tudott olvasni. Jól eligazodott ezerkilencszázötvenhárom egyébként sokak számára zavaros politikai útvesztőiben. Tudta, hogy merre keresse a térképen Dien Bien Phu-t, azt a helyet, ahol a vietnámiak hatalmas háborús győzelmet arattak a franciák felett. Hosszú verseket mondott az óvodai ünnepélyeken, s mesék sokaságát tudta kitalálni a hatalmas bérházi folyosón összesereglett gyerekeknek. Sokat tudott az atombombáról meg a penicillinről.

Mindezek ellenére voltak baljós jelek: amennyire jól tudott olvasni, annyira ügyetlenül tudta egymás mellé írni az egyébként jól ismert betűket, s rajzai sehogyan sem akartak hasonlítani az ábrázolás szándékolt tárgyára. Szinte megoldhatatlan feladatot jelentett például, hogy az óvodában befűzze a cipőjét, vagy hogy elkapja a felé repülő babzsákot. Ösztönösen maga elé kapta először a kezét, hogy védje a szemüvegét, s csak aztán próbálta a felé repülő tárgyat elkapni. Otthoni környezete elsiklott ezek felett az ügyetlenségek felett. „Majd ír írógéppel… fő, hogy gondolatai legyenek” – mondogatta az anyja, amikor ákombákom írását nézegette. „Az apja is ugyanilyen ügyetlen, mégis boldogul” – nyugtatgatta az ügyetlenségén zsémbeskedő nagyanyját az egyik vidéki nagynénje.

Az óvodában még elnézően mosolyogtak sutaságán, s megdicsérték, ha tornafoglalkozáson néha elkapta a labdát, és ha egyszer-egyszer leesés nélkül végig tudott menni a terem közepére helyezett öltözőpadkán. „Még ügyesedni kell, kistudor – mondta nevetve Ili néni, a kedves, gömbölyű tyúkanyó óvónő –, de te már tudsz olvasni, nem kínlódsz majd úgy, mint a többiek.” Ilyenkor könnyű volt elviselni az elejtett babzsák vagy az el nem kapott labda okán érzett kudarcot.

Az iskolában töltött első napok viszont azzal szembesítették, hogy amit ő tud, az ebben a világban nem igazán fontos. Itt a vonalak egyenességéért meg az órákon át hátra tett kézzel ülni tudásért járt jó pont és dicséret. Itt a kutyát nem érdekelte, hogy mennyire szereti a meséket, hogy szinte felnőtt módon tud beszélgetni a dinoszauruszokról, s hogy mennyire irigyli Fleminget, amiért évtizedekkel azelőtt felfedezte az antibiotikumokat, amelyek már kétszer is levitték a lázát, s nagyanyját is kigyógyították a régen halálosnak számító tüdőgyulladásból. A Mária néni éneklő kiabálásaival terhes, vonalhúzogatós, szótagolós órák alatt sokszor gondolt arra, hogy milyen hosszú időt kell még ebben az izzadság- és kelkáposztaszaggal, vécébűzzel teli iskolaépületben eltölteni, amíg végre orvos lehet, és meggyógyíthatja a nénit a házukban, a harmadik emeleti folyosó végén, hát még az mennyi idő, mire felfedez valami jobb gyógyszert, mint az az Alexander Fleming.

Nem árulta el sem Mária néninek, sem a sokat grimaszoló, idétlenkedő osztálybeli fiúknak, hogy tud olvasni. Szinte sohasem jelentkezett, s ha felszólították, képes volt eljátszani a nehezen szótagoló butuska elsős szerepét.

– Ló… áll… olló – olvasta nehézkesen, mély levegővételekkel, nyögve. Pontosan annyi időközt tartott a látszólag nehezen felismert szótagok és szavak között, mint a többiek, akik tényleg ezekben az első hetekben valódi gyötrelmek árán tanulták a betűket meg az összeolvasást. Pedig ő az egyik órán titokban már elolvasta az olvasókönyve utolsó lapját is. „Erzsi és Jancsi boldog gyerekként várták a nyári szünetet, a nyaralást s azt, hogy másodikosként újra lássák tanítójukat.” Mikor fogja ezt elolvasni a betűket sehogyan sem ismerő Lajkó Sanyi… – gondolta kissé gúnyosan magában.

Úgy érezte, hogy nem tanul semmi újat, pedig észre sem vette, hogy néhány hét alatt megtanult színlelni, megtanult úgy tenni, mintha… Megtanulta azt, hogy ne emelkedjen ki, ne legyen semmiben más, mint a környezete. Persze nem teljesen egyedül tett szert erre az akkoriban létfontosságú emberi képességre. Szülei s az őt körülvevő legtöbb felnőtt egész életprogramja ezt a rejtett üzenetet hordozta. Erre tanították az esti suttogó beszélgetések valami sötét emlékeket hordozó múltról, emberek eltűnéséről, majd néhány év utáni visszatéréséről. Ezt a színlelést sugallta számára az a különbség, ahogyan egymás közt, az otthon bezárt világában beszéltek a családtagjai, s ahogyan kint az utcákon, a békegyűléseken, a felvonulásokon. Az iskolában természetes volt számára a repedezett öreg, lemoshatatlanul szürke tábla feletti aranyozott, díszes keretben lévő Lenin-, Sztálin- és Rákosi-kép, a vörös transzparens, melynek hatalmas fehér betűkkel írott szövegét már első nap elolvasta: „Jó tanulással építjük szocialista hazánkat!” Ilyen képek és jelszavak sokasága között telt az élete, ezt harsogta a rádió.

Eközben körülvette egy másik, egy rejtőzködő világ, amely ha nem is állt gyökeresen szemben ezzel a harsány, felfokozott, zajos, helyenként kemény létezéssel, de azt üzente neki, hogy ő sok tekintetben más. Neki olvasnia kell, zenét tanulnia, sokféle dolgot megismernie, ha csak lehet, tisztának és jó szagúnak kell lennie, s főleg visszafogottnak, felnőtt módon illedelmesnek. Ezért is volt olyan idegen számára a mindig hangosan énekelve kiabáló Mária néni, aki a legtöbbször magázva fegyelmezte őket. „Feláll! Ül! Hátrateszi a kezét! Egy-kettő előveszi a gyakorlófüzetét!” Ez még csak furcsa volt, de nem ijesztő. Ám gyakran érzett félelemmel terhes viszolygást, amikor sorakozások alkalmával a sovány, szikár, kontyos asszony torkaszakadtából üvöltött: „Ez nem az első B, ez egy csürhe, egy birkagyülekezet! A falunkban a marhák különb sorba állnak, fiam!” – és jókorát lökött a sorból kilógó osztálytársakon. Azt sem szerette, hogy a hetesnek minden reggel, az első óra előtt katonásan jelentenie kellett, s az végképp nem tetszett neki, hogy a hiányzók felsorolása után énekelni kellett. Nemcsak és nem is elsősorban a dalokkal szemben voltak ellenérzései, hanem az zavarta, hogy a tanítónőnek sohasem volt elég hangos, elég lelkes az ének: „Gyászmisén vagyunk?” – kiabálta megszakítva saját lendületes énekét. „Zengjen dalunk a szép magyar hazánkról, mely a bőség kincsét ontja ránk” – kezdte újra, mindkét karjával hangos és vidám dalolásra buzdítva a vigyázzállásban éneklő harmincnyolc gyereket. Lelkesítő énekhangja nem betöltötte, hanem inkább elnyomta a nevetgélő, a szöveget többnyire nem pontosan éneklő gyereksereg vékonyka dalolását.

Nem értette, hogy miért kell mindig lelkesnek lenni. Jó egy éve tanult már akkor zongorázni, s öt-hatéves lénye már valamit megsejtett abból, hogy milyen jó halkan leütni a dallamot, s milyen jó zongorázás nélkül elmélyedve magában énekelni a „Volt nekem egy kecském, tudod-e?” vagy az „Érik a szőlő, hajlik a vessző” dallamát. Csak így lehetett megérezni, hogy milyen szép is a dallam, mennyire jó a szöveg ritmusa. De tudta, hogy ha ezt egyszer megmondaná a tanító néninek, az bizonyosan hangos kiabálással válaszolna valamit. Például azt, hogy „mi a szép, azt én mondom meg” vagy valami olyasmit, hogy „ez már megint ilyen okoskodás… az éneknek zengeni kell, hogy az utcán mindenki messziről hallja: itt iskola van, s boldog gyerekekkel van tele”.

Egy késő őszi reggelen arra ébredt, hogy nagyon fáj a torka. Szólt az anyjának, aki amint megérintette a homlokát, tudta, hogy lázas. Harmincnyolc nyolcat mutatott a hőmérő. – Megint torokgyulladás… Kihívjuk az orvost, ágyban maradsz!

Máskor ilyenkor hevesen ellenkezett volna, most boldogság járta át, három-négy nap iskola nélkül. Nem kell harsányan énekelni, nem kell szótagolni, s nem kell az újságpapíros füzetben gyakorolni a j betűt, amelyre, ki tudja, miért, sohasem tudta pontosan a felső szár fölé tenni a pontot.

Izzadt a kalmopirintől, s azon gondolkodott, hogy vajon ki fedezhette fel ezt a gyógyszert, s arra is gondolt, hogy van-e, létezik-e ennél jobb izzasztó. A nagyanyja azt mondta, hogy nincs, már az ő gyerekkorában is ezt adták, csak akkor szalicilátnak hívták. Jó volt ez az izzadós, félálmos délelőtt. Nagyanyja a gyerekkoráról, a császárról meg régi bálokról mesélt. Ő bátran kalandozhatott a gondolatai között, s arra gondolt, hogy az iskolájában miért nem lehet ugyanígy beszélgetni a császárokról és az izzasztószerekről, s miért nem lehet halkan énekelni.

Hirtelen az jutott az eszébe, hogy lehet, felnőttként nemcsak orvos lesz, hanem esetleg iskolacsináló is. Elképzelte, hogy ő áll Mária néni helyén, mesél, úgy, ahogy a gyerekeknek szokott a folyosón igazi kitalálós meséket. Aztán elmeséli Hirosimát meg a Fleminget, s újra meghallgatják a Szepesit, amint a hat-hármat közvetíti a rádióban. Arra is gondolt, hogy mindenkinek venne egy írógépet, s akkor nem kellene az újságpapírosból összefűzött gyakorlófüzet. Lassan elálmosodott. Még felvillant benne, hogy egy ilyen iskolában a Lajkó meg az Oriskó s persze ő maga sem várná olyan feszülten, hogy megszólaljon a negyedik óra végét jelző csengő, majd elaludt.

Sok éven át járt még ezután iskolába, többnyire mindig magányos álmodozó maradt, s csak nagyon ritkán nem színlelte azt, hogy az iskolában boldog. Ahogy nőtt, jobban kinyílt az értelme, rádöbbent, hogy amennyire csak lehet, túl kell élni az iskolát, s közben építenie kell a maga világát belül, rejtőzködve. Aztán jobb idők lettek, az egyetemen már kevesebbszer kellett színlelni, kevesebbszer kellett torokgyulladásos álmokba menekülni, ott már gyakorta lehetett önmaga.

Talán az első gyötrő iskolai élményei is arra sarkallták, hogy végül is tanár legyen, s megpróbálja megcsinálni álmai iskoláját.

Az iskola majdnem olyan rideg, szürke, hatalmas és vécébűzös maradt, de ha néha becsukta az osztályterem változatlanul félelmetesen magasra törőnek és vadzöldnek tetsző ajtaját, akkor néha megtörtént a csoda, diákjaival együtt egy-egy röpke időnyi valóságos boldogságot varázsoltak néhány halkan elmondott verssor és az azt követő gondolatnyi csend nyomán.

Schüttler Tamás

(Megjelent a Csillagszálló 3/9. számában.)

6 üzenet

  1. Szekszárdi Juli szerint:

    Schüttler Tamás írása több évtizedes emlékeket idéz, a jelenség azonban napjainkra sem vesztett időszerűségéből. A főszereplő Golding A legyek ura című regényének Röfijére emlékeztet. A „röfiség” pedig a kiskamasz fiúk csoportjaiban gyakran megvalósuló szerep. Az életkori sajátosságaiknak megfelelően „bandákba” verődő kamaszok között általában hihetetlenül erős az összetartás, kíméletlenül működnek a csoporttörvények, és jaj annak, aki kívül reked a körön.
    A röfik kortársaiktól való erős különbözőségük miatt rekesztődnek ki a fiúcsoportokból. Általában feltétel nélkül elfogadják és követik a felnőttek normáit, a felnőttek világa jelenti számukra a biztos menedéket, tőlük remélnek védelmet a szemükben túlságosan vad és féktelen, olykor kíméletlen társakkal szemben. Nem tudnak, és gyakran nem is akarnak bekapcsolódni a fiúk kedvelt tevékenységeibe, felszabaduló idejükben a többieknél lényegesen többet foglalkoznak intellektuális kérdésekkel: általában sokat olvasnak, esetleg az internetet böngészik, egyéni hobbijaik vannak. A kortársak szemében afféle furabogarak, akiket büntetlenül lehet gúnyolni, sőt akár meglegyinteni, esetleg fenéken is billenteni.
    Hogyan éli meg helyzetét az ilyen sorsra jutó gyerek?
    A felidézett történetben szereplő kisfiúnak az átélt élmények minden kínja ellenére sikerült kialakítania saját túlélési stratégiáját, sőt végső soron hasznosítani a nyomasztó iskolai élményeket. A hasonló történetek végkifejlete azonban nem mindig ilyen biztató. A Röfik általában az itt megéltnél lényegesen több segítségre, támogatásra szorulnak.

  2. Szekszárdi Juli szerint:

    Muszáj folytatnom a nyilvános gondolkodást erről a valóban megrendítő írásról. Az előző kommentemben kiskamaszokról beszéltem Röfi kapcsán, pedig a novella egy elsős kisfiúról szól, akiben azonban vitathatatlanul adottak a “röfiség” csírái, a társakkal való konfliktusok lehetősége, a kirekesztettség perspektívája. A szerepet ekkor még nem kapta meg, de mindenképpen várományosa. Ezt a gyereket gazdag belső világa kárpótolja a magányért és a folyamatos szorongásért ebben a számára idegen és riasztó környezetben. Milyen erősek lehetnek ezek az élmények, hogy évtizedek múlva is képesek ilyen elevenen előbukkanni!

  3. terepmunkás szerint:

    Nem csak iskolamese. Vagy nagyon is az – arról a nem is annyira rejtett tantervről.

  4. Sári szerint:

    Tamás!

    Elő az aztalfiókból a többi írással is!

    Talán megérinti a másodikos unokám tanitó nénijét is – aki jó szándékú, de ugyan úgy feketeponttal, ellenörzőbe való beírással (" …engedély nélkül elhagyta a helyét" "…ismételten közbeszólásával zavarta az órát" "…ebéd közben beszélgetett")neveli önmaga "álcázására" nyolc éves unokámat, mint fél évszázada Tamás Mária nénije.

    A mai -fiatal!- tanitónéninek nincsenek "példa képek a falon", nem kell egyszerre lelkesen és hangosan énekelni, – "csak" teljesíte(tt)ni. Neki se könnyü, de én a gyerekek pártján kell hogy álljak.
    A közösség hiánya, a "hajtás", a látványos produkciók, (nehogy máshová irassák a gyereket), nem hogy nem pótólják, – fokozzák!- a "nem gyereknek való" iskolai élet régi-új hibáit, és a "szegény pedagógus" panaszait.

    Mi lenne, ha – mi szülők, nagyszülők – hirdetnénk sztrájkot? A gyerekeket addig nem engedjük iskolába, amig az iskola, és a pedagógusok:……

    Ki mit vár el- az iskolától…
    – a pedagógusoktól,…
    6 – 6 összesen 12 pontban?

  5. kati tanító néni szerint:

    Kedves Sári!
    A szívemből beszéltél..
    Ez lenne az az iskola, ahol szülő (nagyszülő), pedagógus, gyerek egyet akar: jót s jól. 🙂
    látogass minket gyakran. És írjál. Bírálatot, kedveset, amit csak a jobbítani vágyásod diktál.

  6. Török Ildikó szerint:

    Kedves Tamás, képzeld el, hogy én is ilyen iskolába jártam, vöröstéglás épület, mindenféle szagok, félelmetes nagylányok és fiúk, nem is beszélve a cigarettázó, szivarorzó(!) tanárokról. A "diri" szobája számunkra a Mindenható terme volt.
    Az olajos padló szagát máig érzem, és látom a fűtőbácsit, ahogy a hengerkályát megrakja. Szénszünet is volt , és körmös meg tenyeres is.
    És volt egy tanító néni, Mádai Istvánné, aki miatt tanítani akartam, ahogy találkoztam vele. Szép volt, illatos, okos, végtelenül kedves, csodálatos rakott kontya volt. Mindent tudott, de főleg mindig mosolyott. Hozzá lehetett bújni, és minden elfogadott, amit mondtunk neki.Olyan szépen írt, és olyan kedvesen beszélt velünk, hogy elámultunk: lehetséges ez, van ilyen felnőtt is?
    Azután eljött az ötödik osztály. Az osztályfőnökünk Óvári Miklósné lett, varázslatos dolgokat csinált. Én például Morzsa kutyától kaptam üzenetet, a Futrinka utcából….
    Ha valamiért tanítok, biztos, hogy az ő példájuk bátorít.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.09.29.
\"Mindenki felkészült\" - mi vár a diákokra és a tanárokra október 1-től?
Nem csak a diákoknak, hanem a tanároknak is kötelező a lázmérés az iskolába való belépéskor. Így nem először merül fel a kérdés: \"ki fogja reggel a közel 500, de máshol akár 1500...
(Forrás: eduline)
--
2020.09.29.
Harmincperces koronavírusteszttel szűrik az iskolásokat Bécsben
Új koronavírus-gyorstesztet fejlesztett ki a bécsi Donaustadt Klinika (Klinik Donaustadt), ami már 30 perc alatt kimutatja a fertőzést – közölték a módszert kidolgozó illetékesek. Az Armin...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.09.27.
Rétvári Bence a magyar oktatáspolitikáról dicsekedett, csak pár dolgot elfelejtett megemlíteni
Rétvári egy fontos dolgot elmulasztott megemlíteni: Magyarországon még így is igen keveset költ az állam az oktatásra. Ugyanebből az anyagból kiderül például, hogy az egy tanuló teljes (á...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.09.26.
MIT TEHETSZ, HA A MUNKAHELYED NEM BIZTONSÁGOS?
Sajnos a kormány és a felelős minisztérium magukra hagyta a munkavállalóit. Csak abban bízhatunk, hogy a nagy focimeccs végeztével talán hajlandóak lesznek szembe nézni a valósággal, és...
(Forrás: Ne dolgozz ingyen!)
--
2020.09.26.
Vajda Zsuzsanna: Az erő kultusza: gumibotos rendfenntartók az iskolában
Más országokban, ahol alacsonyabb a büntethetőségi korhatár (például Svájcban vagy Hollandiában) megfelelő infrastruktúra, a gyerekek és fiatalok korrekciós nevelését szolgáló intézetek...
(Forrás: mérce)
--
2020.09.26.
Ami az iskolákban történik, sokkal inkább emberkísérlet, mint a szuperkupadöntő
Mivel nem jelent meg egységes, minden iskolára kötelező előírás, zavaros helyzet alakult ki az oktatási intézményekben. Mindezt Totyik Tamás, a Pedagógusok Szakszervezetének alelnöke egy...
(Forrás: 24.hu)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep