2009. január 5. hétfő, 9:10
Az esti órákban nem bírtam a gyerekeimmel, de az örökös fegyelmezés helyett jobbnak láttam egy nagy hancúrozásra invitálni őket, hogy kiereszthessék a fáradt gőzt. A hancúrozás után, mintegy levezetésként, viccelődve kérdeztem meg elsős fiamtól, hogy a tanító néni mit tesz veletek, ha nem fogadtok szót, volt-e már sarokba térdepeltetés. Fiam még a kölkös játék hevében derűsen válaszolta, hogy egyszer a Gézának az osztály elé, a sarokba kellett guggolnia.
Lévén a fiam rendkívül élénk fantáziájú gyerek, egy jó darabig nem is hittem el a történetet. Faggatni kezdtem. Nehezen – rá nem jellemző módon –, szinte dadogva mondta el a részleteket, amitől én csak jobban kételkedtem szavaiban, de fokozatosan jöttek elő az emlékek is: milyen színű volt épp akkor a mosdónál a törölköző, milyen színű pulóverben volt a megbüntetett kisfiú. Ekkor hirtelen nekem is beugrottak saját gyerekkori élményeim.
Gyerekként, ha valamit megalázónak, megnyomorítónak és megszégyenítőnek éreztem az iskolában vagy azon kívül, azt a szüleimnek nem, esetleg csak jóval később mondtam el. Már azt is kínosnak éreztem, ha szemtanúja voltam bármi ilyesminek, jobbnak láttam nem beszélni róla, tabu volt és sokszor az is maradt, talán a mai napig. Míg ezt végiggondoltam, fiam egyre csak mondogatni kezdte, hogy ha nem hiszem, járjak utána, és kérdezzem meg osztálytársait is. Majd azt is elmesélte, hogy a többi párhuzamos osztályból is hallott hasonló esetekről.
Gyermekem elbeszélése arra enged következtetni, hogy abban az iskolában, ahova jár, ez a „módszer” bevett és elfogadott szokás. Kezdett elönteni a düh, és megjegyeztem, hogy nektek sem szabad rosszalkodni, zavarni az órát, de ahhoz a tanító néninek sincs joga, hogy bárkit bárhova guggoltasson, vagy bántson titeket. Fiamat szemmel láthatólag felkavarta a dolog, és már könnyeivel küzdve kérte, hogy mindazt, amit neki elmondtam, írjam be az üzenő füzetébe is.
Üzenő füzet helyett billentyűzetet ragadtam.
Kedves Szülők! Kedves Pedagógusok!
Mielőtt megkérdezhetnék, hogy mennyi ideig guggoltatták a kisfiút, a dolgok közepébe vágok, ugyanis az időtartamnak a világon semmi jelentősége nincs. Kérem, mielőtt bármit mondanának, nézzenek magukba és gondolják végig, hogy voltak-e már Önök olyan helyzetben, amikor nem úgy viselkedtek, ahogy adott szituációban kell, ahogy elvárható. Beszélgetéssel, pusmogással zavartak már meg egy-egy értekezletet? Kisebb-nagyobb hibát követtek-e már el a munkahelyükön? Állította, guggoltatta-e már Önöket sarokba valaki ezért, vagy szégyenítették-e meg érte nyilvánosan Önöket?
Én éppen egy konferenciáról jövök, ahol rangos öltönyös nyakkendős urak és kosztümös hölgyek tanácskoztak. A hallgatóság nem mindig adta meg a kellő tiszteletet a beszélő iránt, zavarva ezzel az előadót és a hallgatóság többi tagját is. Önök szerint mekkora felháborodást keltett volna, ha a tanácskozáson elnöklő magas rangú hölgy nem tiszteletet és figyelmet kér, hanem sarokba guggolásra kényszeríti, vagy bármi más módon megszégyeníti a renitenseket?
Lehet, most megmosolyogják soraimat, pedig ami felnőttek közt megalázó, az éppen olyan megalázó gyerekek között is, és ne felejtsék el, a gyerekek még inkább kiszolgáltatottabbak, védtelenebbek a megalázó büntetésekkel szemben. Az óvodához képest jóval kevésbé megengedő iskolai környezet megszokása nem könnyű feladat egy hat-hét éves számára, az emberi méltósághoz való jog alkotmányos alapjog, és a gyerekeket is megilleti.
A közoktatásról szóló törvény 10. § (2) bekezdése kimondja, hogy a gyermek, illetve a tanuló személyiségét, emberi méltóságát és jogait tiszteletben kell tartani, és védelmet kell számára biztosítani a fizikai és a lelki erőszakkal szemben. A gyermek és a tanuló nem vethető alá testi fenyítésnek, kínzásnak, kegyetlen, embertelen megalázó büntetésnek vagy bánásmódnak. Az ENSZ Gyermekjogi Bizottsága pedig a kényelmetlen testhelyzetekbe kényszerítést is testi fenyítésként definiálja. A guggolás kényelmetlen testhelyzet. Vagy talán Önöknek nem az?
Tudom, a poroszos gyökerű iskolarendszerben nagyon nehéz az attitűdváltás. Sejtem, azzal fognak védekezni, hogy értsem meg, a pedagógusnak már az összes eszközt kivették a kezéből – és már látom, ahogy a tanárt verő, rugdosó diákokra hivatkoznak –, s nézzem meg, mindez hová vezet. Sokukban felmerülhet a kérdés: és a tanárt ki védi meg? Kedves pedagógusok! Önök is védve vannak, legalábbis jogilag mindenképpen. A hatályos közoktatási törvény az oktatás szereplőinek jogai közt több, az Alkotmányban megjelenő alapvető jogot is rögzít. Az oktatásnak Önök is szereplői. A törvény 19. § (1) bekezdése a) pontja alapján a pedagógust munkakörével összefüggésben megilleti az a jog, hogy személyét mint a pedagógusközösség tagját megbecsüljék, emberi méltóságát és személyiségi jogait tiszteletben tartsák, nevelői, oktatói tevékenységét értékeljék és elismerjék.
Ez a száraz jogi oldal, és talán a legnehezebben betartható, de közelítsünk másfelől. Tegyék a szívükre a kezüket. Önök szerint egy hatéves elsős gyerek és osztálya mit tanul abból, ha valakit a sarokba guggolásra kényszerítenek? Divatos ma a kompetenciák fejlesztéséről beszélni. Egy-egy ilyen eset hogyan fejleszti a gyerekek szociális kompetenciáját? Ha egy gyerek valamit tanul ebből, az leginkább a félelem. Megtanul félni az iskolában, amit egyébként addig szeretett, és megtanulja, hogyan kell élni a hatalommal, hogyan kell és lehet mások előtt megalázni és megszégyeníteni valakit, de nem tanul meg konfliktusokat kezelni, és ha a fenyítés hatására később viselkedik is, azt félelemből és nem a normarendszer belsővé tétele nyomán teszi. Gondolom, nem mondok azzal újat, hogy a gyermek agresszív megnyilvánulásai mögött legtöbbször szorongás rejlik. Ha a bizalom kiépítése helyett autoriter eszközökkel szorongást keltünk, az hosszútávon hova vezet?
Tudom, azt is el fogják mondani, hogy vannak olyan gyerekek, akik zavarják a tanóra menetét, és csak a drasztikusabb módszerekből értenek, mert otthon is ezt tanulták. Kérdezem Önöket: nem az iskola mint másodlagos szocializációs színtér volna hivatott arra, hogy azokat a gyerekeket is megtanítsa a konfliktusok békés kezelésére, a társadalmi normáknak megfelelő hatékony kommunikációra, akik nem ezt hozták otthonról?
Hogy milyen felnőttek, kiskamaszok lesznek a gyerekekből, azon is múlik, hogy mi, szülők és pedagógusok, együtt milyen értékeket közvetítünk feléjük. Abban, remélem, egyetértenek velem, hogy a megszégyenítést és a testi fenyítést semmiképp sem tekinthetjük elfogadható értéknek, a nevelés megengedhető eszközének sem az iskolában, sem máshol. A hatalmi szerepből történő megszégyenítésre nem szocializálhatjuk a gyereket. Ezekről hamarosan törvény is születik.
Higgyék el, a bajok gyökere nem a nádpálca elvételében keresendő!
A demokrácia értékeit az iskolában is tudomásul kell venni, a demokrácia kötelezettségekkel és jogokkal egyaránt jár. Az iskola a demokratikus berendezkedés közepette nem maradhat egy maximálisan autokratikus berendezkedésű társadalmi alrendszer. A mai viszonyok között felnövő diák többé nem alattvaló, és a tekintély sem önmagában a pedagógus hivatás gyakorlásából ered. Ki kell vívni. Bizalommal, odafigyeléssel, a gyerekek szeretetével és szaktudással egyaránt. Meggyőződésem, hogy a kölcsönös bizalmon alapuló biztonságos légkörben a tudás átadása is hatékonyabb.
Kedves Tanítók! A leírtak ellenére minden elismerésem az Önöké. Első osztály végére harminc vakarózó gyerekből olvasni, írni, számolni tudó kisiskolást faragnak. Tudom, nehéz a munkájuk, senki nem mondta, hogy a pedagógusi pálya könnyű feladat. Szeretném az Önök iránti tiszteletre nevelni a gyermekeimet, de ehhez az kell, hogy Önök is tiszteljék a gyermekeket és a jogaikat!
S. N.
(A szerző kétgyermekes gyakorló anya, okleveles igazgatásszervező, okleveles szociális munkás. Diplomamunkáját az iskolai szociális munka témakörében írta.)
Kedves szülő, sajnos a szép szavak ideje már régen lejárt. Nem tudja mik történnek az iskola falai között, és mégis veszi a bátorságot, hogy megidealizálja a történetet. Az a bajok gyökere, hogy a mai gyerek mindent megcsinálhat következmények nélkül, és a majom szeretet, rögtön szülői riposztot sürget. Sajnos a mai világban, ha SZÜLŐ nem nevel, valakinek meg kell mondani a gyermeknek mit szabad és mit nem a közösségben. Ez pedig nem megy konfliktusok nélkül.Lehet, hogy ez a pár perces "büntetés"
kialakíthat a gyerekben egy visszatartó erőt a szabályok átlépésének folyamatában. Nem az erőszakról beszéltem, hanem az eszközről, amit ennek érdekében meg kell tenni.
Lala! Tudja – a leghitelesebb forrásból, a gyermekétől. S nem a szép szavakkal van a baj, hanem azzal hogy sem a 10§(2), sem a 19§(1) alkalmazása nem megy. S abban is igaza van a szerzőnek, hogy csak együtt működhet a kettő. És a szerepekből adódóan, a pedagógusnak kötelező – bármilyen körülmények mellett.Na nem könnyű.
Kedves lala!
A büntetést miért tetted idézőjelbe? A fenti írás pont arról szól, hogy ahogyan a gyerek sem csinálhat semmit következmények nélkül, úgy a tanár sem. Nem lehet a tanterem falain belül történő dolgokat idézőjelbe téve bagatellizálni többé, mert nagyon helyesen, jönnek a következmények "a szülői riposztok" (ezt most Tőled idéztem!).
Kedves Mindenki! Kissé ellentmondásos S.N cikke, megalázó és dühítő számára a sarokba gugoltatás, de a megfelelőnek érzi a vakarózó gyerek titulust, otthon az "örökös fegyelmezést" alkalmasint helyettesítheti a hancúrozás, de a a tanító 25-30 gyerekkel nem biztos, jó ha ezt a módszert alkalmazza. Nem állítom, hogy minden tanító minden lépése-módszere mindig tökéletes, de a szülő ennek a szituációnak az erőltetett vallatással-faggatással eltúlozta a jelentőségét, és inkább ártott a gyerekének ( dadogás). Közösen és nem egymás ellenére , a másik módszereit elfogadva és támogatva lehetne a gyerekeinkből a legjobbat kihozni. Kedves S.N.: Ön mit tett volna a tanító néni helyében?
Nem derült ki az írásból hogy mennyire tapasztalt a tanító néni. Számomra természetes hogy gyereket ily módon nem büntetek, de fiatal tanítókkal bizony előfordul hogy nem tudják hirtelen hogyan reagáljanak.Ugyanis kevés konfliktuskezelést tanulnak a főiskolán és a saját személyiségük alapján döntenek. Nem könnyű dolog 25-30 óvodást rávenni a munkára. Különösen ha olyan óvodából jönnek ahol mindenki azt csinál amit akar. Sajnos tapasztalatom hogy amióta az ún. kezdeményezés van az óvodákban van olyan ahol egy -egy gyermek egész nagycsoportos korában szinte egy képet sem rajzol , mert neki ahoz nincs kedve. Őt is le kell ültetni a tanító néninek és írnia kell "unalmas " jeleket.Ez valóban nem egyszerű. Nem derül ki, hogy egy kezdő vagy már 10 évnél régebben tanítóról van szó. Nagyon jónak tartom a gyakornoki rendszert már ha valóban komolyan veszik. Én már 25 éve kezdtem, de akkori igazgatóm a kezdő tanítókat napközibe osztotta be és kötelező volt délelőttönként beülni, hospitálni a tapasztalt tanítók óráira, ahol sok jó módszert tanultam és megismertem a gyerekeket egy másik szituációban. Sokkal többet tanultam a nevelésről ezeken a hospitálásokon, mint a főiskolán.A másik dolog amit mindig szemelőtt tartok, hogy mindig legyen időm leülni a szülőkkel megbeszélni a felmerülő kérdéseket.Mert csak akkor jutunk előre, ha egy irányba húzzuk a szekeret.Persze nehéz mindannyiunknak elviselni a kritikát, de a problémák szőnyeg alá söprése nem jobbítja meg az iskolákat.Hallgassuk hát meg a másik oldalt is.
Voltak, valaha igazgatók, voltak valaha motivált kezdők, voltak valahava olyan pedagógusok, akik akarták tanulni ezt a szakmát, amely később hivatásukká vált. Voltak olyanok, akik választották, mert nem vették volna föl őket máshová, most fennen hangoztatják pedagógus mivoltuka. Kedves kollégák, már őket az anamnéziseikből nem tudjuk kiválogatni, mert megszűntek az átkos rendszer személyzetiseik. De velük nincs miért kollektívan összezárni. Ők azok, akik bennünket lejáratnak, nem kell őket védeni. Az a szülő, aki rátalál erre honlapra, valószínűleg már túl van bizonyos lelki megrázkódtatáson és egy példáját írta le a pedagógus autokratizmusának. Nem akart sem sérteni, sem számonkérni csak jelenteni. Ne védekezzünk azzal, hogy rossz az oktatási rendszerünk, ha egy kollégánk látványosan hoz kiszolgáltatott helyzetbe gyerekeket. Erre nincs magyarázat, még akkor sem, ha 50 fős osztályban dolgozik. Milyen jogon aláz meg gyereket? Mert ő a nagyobb, a felnőtt, a pedagógus? Milyen hatással van ez a többi gyermekre, mit gondolhat a többség arról, hogy vele ugyan mi fog történni, ha "rosszat" csinál? Mennyire öli ki a gyermekbő a gyereket? Azt gondolom nem a szülőnek kell magyarázkodnia ilyen esetben: kérjük számon a pedagógust! Szembesítsük a gyermekekkel: ha tudnak olvasni a gyerekek: elég ha megmondják: milyen tanítót szeretnének, ha nem egyezik az átlag az osztálytanító módszerével már körvonalazódik a kép. Nem?
A kontroll szerepe ránk is vonatkozik!
Köszönöm, hogy elolvasták a cikket és a hozzászólásokat is! Ahogy a kommentekből látom nem mindneki ért egyet a cikkben leírtakkal, azt mindenestre jónak tartom, ha szülők és pedagógusok együtt és nyilánosan gondolkodunk ilyesmiről.
Kedves Lala és IZS!
Nem tudok nagyon mást írni, mint amit a többi hozzászóló is leírt. Éppen arról van itt szó, hogy ahogyan a gyerek sem csinálhat meg bármit következmények nélkül, úgy a pedagógus sem.
Szó sincs itt majom szereteről, csak a gyerekhez való másfajta hozzállásról.
Elhiszem, hogy sok szülő nem nevel, hogy nehéz a pedagógusok dolga, de a gyereket éppen azért tisztelje a pedagógus (kivétel nélkül), mert nem a gyerek tehet róla, hogy nem az otthon a követendő minta, ami az iskolában elvárható. Ehhez a megalázó büntetés alkalmazása nyilván nem célravezető és még jogilag is megkérdőjelezhető) Azokat a gyerekeket is tisztelni kell, akik például nem hozzák otthonról a pedagógusi iránti tiszteletet sem, nekik (annyi midnen más mellett) az iskolában volna esélyük megtanulni, hogy egymást tisztelni is kell és lehet. (különösen, hogy itt még kicsikről van szó).
Kedves IZS!
A vakarozó gyerek titulust nem értem, sem azt, hogy hol itt az ellentmondás. Miért gondolja, hogy túlzás, ha egy szülő a gyerekét az iskoláról faggatja? Miért gondolja, hogy túlzott jelentőségét tulajdonítottam a szituácónak? Miért gonodlja, hogy a gyerek a szülői faggatózástól dadogott? Miért gondolja, hogy a szülői érdeklődés árt a gyereknek? Miért baj, ha a szülő arra nevelei a gyerekét, hogy bármit őszintén elmondhat, ami az iskolában, vagy bárhol történik, még ha van benne számára valami kellemetlen is?
Kérdezi mit tettem volna. Először is nem aláztam volna meg a gyereket. Másodszor próbáltam volna megkeresni, hogy mi motiválja az óra zavarására a gyereket és annak mentén cselekedni.
Kedves NS és olyan szülők akik a pedagógusokban keresik az agresszivitás melegágyát, kikérem kollégáim nevében ezeket e cinikus semmit mondó szavakat. Egy problémához szóltam hozzá és egy szóval sem állítottam,hogy bármilyen agresszív megnyilvánulás elfogadott a pedagógus részéről. Sajnos a kritikákon kívül semmi értelme nem volt a hozzászólásoknak, mert az általam elmondottakat csak az értheti meg aki benne él.
Lala.
Jesszus ember, mi történt veled? Vedd észre, a dolog éppen hogy nem semmitmondó. Éppen tüskekihúzó, sebgyógyító, hegtisztító! Ha Leírod azt a közhelyként ismételgetett mondatot, a szülő a mai világban nem nevel – dehogynem, de még hogy..- hova indulhatsz építkezni?
Kedves lala!
Néhény megjegyzés: magam is 15 éve kisiskolásokkal foglalkozom annak a bizonyos tanteremnek a falain belül, ahol te is. Ne gondold, hogy csak a szülők gondolkodnak számodra újszerűen a tanár-diák kapcsolatról. Azt viszont őszintén sajnálom, hogy nem találtál semmi értelmeset a hozzászólásokban. Senki nem mondta, hogy az agresszivitás melegágyát a pedagógusokban kell keresni, csak annyit, hogy a sarokban guggoltatás olyan megoldási mintákat kínál az agresszió és a konfliktus kezelésére a kisdiákoknak, amely nem segíti őket a valóban létező problémáik megoldásában. Egy dologra jó a guggoltatás, arra, hogy a gyerek féljen a tanártól, a megaláztatástól, megszégyenítéstől… Azt gondolom, hogy minden gyerekkel foglalkozó EMBERNEK nagyon fontos céljának kell lennie, hogy a gyerekeknek NE KELLJEN FÉLELEMBEN ÉLNIÜK!!! Számomra ez alapvető norma szülőként, pedagógusként egyaránt. Tudom, hogy a szülők döntő többsége maga tartja félelemben, érzelmi kiszolgáltatottságban gyermekét. De SN írása egy iskolai történet, szereplője egy pedagógus. Létjogosultsága azért van, mert megtörtént az eset. És egy nagyon fontos dolgot ne felejtsünk el, a szülő és a pedagógus szerep között van egy óriási különbség, hogy a pedagógus az általa betöltött szerepben egy SZAKMA képviselője. És ahogyan teljesen természetesen az orvostól is elvárjuk, hogy a legkorszerűbb eljárásokkal gyógyítson, úgy szerintem a saját szakmánkkal kapcsolatban is elvárhatjuk, elvárhatja a társadalom, hogy az új, és korszerű gondolatok megjelenjenek a praxisban. És mielőtt egy újabb lavinát indítanék el ebben a témában: TUDOM, hogy a hűtőfürdő ma is hatékonyan alkalmazható lázcsillapításra, de gondolom senki se szeretné, hogy egy borbély érzéstelenítés nélkül gyökérkezelje a fogát.
Kedves SN vagy NS!
Végig olvastam mégegyszer a cikket és hozzászólásokat, gondoltam, kicsit átgondolom és reagálok is, de azután el olvastam Nóra cikkét is és rájöttem mi a megalázó, mi a dühítő, mi a fontos.
Nem akartam megbántani a cikk író anyukát, tanárként azt kívánom bár minden szülő legalább ennyire érdeklődne a gyereke iskolai dolgai iránt, azt remélem ez az "egyszer a Géza sarokba gugolása " tehetetlenség szülte rossz megoldás, ha rendszeresen alkalmazott módszer akkor rá kellene kérdezni a tanítótól és kérni ennek mellőzését.
Üdv IZs
Egyetlen megjegyzés. Alig érem el mostanában az internetet, ezért akár egy egész hónapnyi beszélgetést is egyben olvasok. Amilyen vacak a partról nézni a folyót, miközben mások úsznak, olyan jó néha – mást lát az ember, ha kicsit távolabbról néz.
Én azt látom, hogy iszonyat nehéz az agresszió kezelése – a magunké. Úgy pörög az indulat ebben a beszélgetésben, hogy kapaszkodnom kell. Az indulat mindenféle tulajdonítást, okvarázslást, továbbmagyarázást sodor magával, miközben szépecskén sodródunk tova az eredeti helyzettől, szereplőktől. A szülőkről, a tanárokról általában kezdünk szólni vagy szólást visszautasítani, egyetlen dadogva elmondott történetből (ami itt nem jelent többet, mint hogy nehezen, zaklatottan, a szavakat keresgélve elmondott) általában a dadogás okairól kezdünk tűnődni, egy – esetleg nagyon is jó hatású – esti hancúrozásból próbálunk a szülő mindig alkalmazott nevelési módszereire következtetni.
Csúnyán beszélünk egymással. Türelmetlenül. Agresszívan. Ezt-azt kikérünk magunknak (mások nevében is). Felmordulunk, hogy a másik honnan veszi a bátorságot.
Na, képzeljétek el, hogy ez még csak nem is maga a helyzet, maga a konfliktus, maga a megaláztatás vagy maga a nyugtalan gyerek/gyerekcsoport a most folyó órán. Ez csak egy történet és az arról folyó beszélgetés. Ha ebben nem tudunk agressziómentesek maradni, milyenek vagyunk a valódi, éppen folyó, itt és most válaszra késztető igazi konfliktushelyzeteinkben?
Dolgunk – szülőként, pedagógusként, emberként -, hogy agressziómentes konfliktuskezelésre, életre neveljük a gyerekeinket. Így nehéz lesz. le kellene higgadnunk. Legalább itt. Kezdetnek az sem lenne nagyon rossz.
Senki nincs erre felkészülve, pláne az iskola. NINCS visszatartó erő.Ettől függetlenül régen ez így működött, és működött! Előbb utóbb beépült a viselkedésbe az elvárt (belevert)követelmény, és lehet, hogy eközben torzult a személyiség de mindenki nyugodtan mászkált ebben az országban. Azelőtt egy- egy pofon bőven belefért az iskolai nevelésbe,és az emberek félelemben éltek.(6 falu 1 rendőr)Most amikor nem fél senki (rendőröket támadnak meg)tele vagyunk erőszakos cselekedetekkel. Most akkor mi van? Kell a félelem, vagy sem?
Fájdalom. El gondolkodott már valaki azon, hogy nagyon sok mindent ennek révén tanulunk meg? A szervezeted ugyanis ha hibázol, rögtön fájdalommal reagál, így "tanít" meg arra mit csinálhatsz és mit nem.
Kedves csőr!
Azért az ántivilágban sem voltak üresek a börtönök. Félelemmel dresszirozva Pavlov kutyájának szintjén tudunk reagálni a külvilágra, az iskolának ennél több tudatosságra kell törekednie, még akkor is, ha a fájdalom is tanít. Csak kérdés mire. Az izzó faparazsat másodszor tényleg nem fogom felkapni, de a társadalmi viszonyulások ennél kicsit bonyolultabb reakciókat igényelnek mindannyiunktól.
Abszolut véletlenül olvastam el a cikket és a hozzászólásokat. Három gyereket nevelek. Elképzelésem nincs, miért ne állíthatná ki a tanító néni a sarokba, ha nem fogad neki szót! Valahogy csak figyelmeztetnie kell a viselkedésének helytelenségére, ha a szavak nem elegendőek! Milyen eszköze van jelenleg? Beír az üzenőjébe? Ad egy fekete pontot? Mire a gyerek hazaér, azt sem tudja miért kapta a feketét. De az adott fegyelmezetlenség után valamilyen módon csak jelezni kell feléje, ezt rosszúl csináltad! A tanító néni nem körmöst adott, nem szégyenpadba ültette,nem táblát akasztott a nyakába a szégyenével, nem kukoricára térdepeltette, hanem megkérte, a sarokban gondolkozzon el azon, mit csinált! Ez a megalázás? Az a baj, hogy a hangzatos szép szavak arról, hogy a mai világban a gyermek többé nem alattvaló, valami más derült ki: a tanító lett az alattvaló, akit 30 gyermek úgy alázhat meg, ahogy akar, s nem azt kérdezik meg, mit csinált a Gézuka, hogy ilyen figyelmeztetést kapott, hanem kövezzük meg ezt az aljas tanítót, mert szegény kisfiút hogy megalázta. Az én három gyermekem, míg óvodás volt, számtalanszor állt a sarokban az óvodában! Soha nem szidtam érte az óvónénit, ahogy most a tanítót se szidnám, hanem megkérdezném, te gyerekem mit csináltál? Hogy mertél rossz lenni! A tanító néni nem azért van, hogy fegyelmezéssel töltse miattad az időt, hanem, hogy tanítson! Ne vedd el a rosszaságoddal mástól a tanulási időt! És még valami! Tuti, hogy Gézuka imádni fogja a tanító nénit! De az a kisgyerek, akit a tanító néni ellen nevel ílyen módon az anyukája, az soha nem lesz odafigyelő, és a tanítóval szemben elfogadó diák!
Viheti majd anyuka iskolából iskolába, s soha sehol nem fogja magát jól érezni, mert a pedagógus mindig csak rossz és aljas ember lesz, elvégre csak megalázni akarja a gyerekeket, nem nevelni és tanítani!