Új utak és módok

Gyakorlatok a konfliktuskezelés tanulásához és tanításához

Az iskolában erőteljesen jelen van az agresszió számos formája: verbális, fizikai, lelki. A tanárok körében éppúgy, mint a diákok között.
A feszültségek, konfliktusok kezelésének nincsenek előírásai. Az esetek nagy többségében esetleges, és nem az összes érintett számára megnyugtató megoldások születnek, aminek következtében maradnak tüskék, a sértettségek, és az agresszió nő.
Szekszárdi Júlia évtizedek óta foglalkozik a hatékony konfliktuskezelés iskola gyakorlatával, lehetőségeivel. Az Új utak és módok című könyve elméleti alapot és hátteret is biztosít, de igazi értéke a számtalan gyakorlat, játék, feladat. Ezek leírását sok esetben külön útmutató követi a megvalósító számára, ezzel adva több évre elegendő muníciót a gyakorló pedagógusoknak, ifjúsági szakembereknek vagy éppen a szülőknek.
13 éven felüli tanulókkal végezhető gyakorlatok a konfliktuskezelés tanulásához és tanításához.

Recenziók a kötetről

Golyán Szilvia: Konfliktuskezelés tanítása-tanulása serdülőkkel

Az iskola világában jelen vannak elkerülhető, sőt elkerülendő konfliktushelyzetek, de léteznek olyan problémahelyzetek is, melyek fejlesztő hatást gyakorolhatnak egyénre és közösségre egyaránt.

Szekszárdi Júlia egyik jelentős kutatási területe a konfliktuspedagógia. A kutató már a 80-as évek elejétől foglalkozik az iskolai konfliktusokkal, szakcikkeket publikál, pedagógusok számára tanfolyamokat, tréningeket vezet. A konstruktív konfliktuskezelés elméletének és módszereinek kidolgozása és terjesztése nyomán vezető szerepet töltött be, s vált a konfliktuspedagógia meghatározó személyiségévé, a konfliktuskezelésről való pedagógiai gondolkodás hazai meghonosodásának úttörőjévé.

Kutatói érdeklődésének és oktatói tevékenységének egyaránt kiemelt célja, hogy a gyakorló pedagógusokat megismertesse olyan iskolaspecifikus konfliktuskezelő stratégiákkal, melyek elsajátítása által képessé válnak a jellegzetes iskolai konfliktusok kezelésére, azok hatékony megoldására. A szerző meggyőződéssel vallja a konstruktív konfliktuskezelés taníthatóságát-tanulhatóságát, melyet munkatársaival empirikus vizsgálatok során igazolt, s sikeres iskolapéldákkal támasztott alá.

A szerző a pedagógusjelöltek pályára való felkészüléséhez járult hozzá, többek között, a „Konfliktusok az iskolában munkatankönyv. Esetelemző gyakorlatok.” (társszerzővel), a „Konfliktuspedagógiai szöveggyűjtemény”, valamint a „Konfliktusok pedagógiája” tankönyv megalkotásával. A konstruktív konfliktuskezelés tananyagát az Utak és módok című pedagógiai kézikönyvben publikálta, melyben részletes tematika mentén a legfontosabb elméleti tudnivalókhoz kapcsolta az ajánlott módszereket, minden esetben jelezve, mely korosztály számára alkalmazhatóak azok leginkább.

Az idén megjelent pedagógiai kézikönyv az Új utak és módok címet viseli, mely utal a korábban, hasonló címen megjelent munka egyfajta folytatására, hiszen egy, a konfliktuspedagógia tárgyába tartozó művet jelöl, de egyben jelzi annak újszerűségét is. Az alcím első része – „Gyakorlatok a konfliktuskezelés tanításához és tanulásához” – már orientál. Kétségtelen, hogy egy gyakorlati útmutatót tarthat kezében az olvasó, továbbá sugallja azt a meggyőződést, miszerint a konstruktív konfliktuskezelés elsajátítható és tanítható. A kreatív konfliktuskezelés továbbadhatóságát még erőteljesebben fejezi ki az alcím második fele, „13 éven felüli tanulók számára”, mely egyben meghatározza a foglalkozások elsődleges célcsoportját is. Az érési folyamat egyéni ütemben zajlik, eltérő intenzitással és nem szükségszerűen azonos életkorban, ezért tekinthetjük az alcímben jelzett 13 éves életkort mérföldkőnek, mely táján lezárulhat a kisgyermekkor, s biológiai, szociális és intellektuális területeken egyaránt talán a legmarkánsabb változásokkal találja, néha váratlanul és hirtelen, szemben magát a formálódó személyiség.

Ezért is jelentős a serdülők erőszakmentes konfliktuskezelésének kiemelt szerepe, hisz nap mint nap tapasztalhatjuk ezen intenzív változások kapcsán, hogy a prepubertás, pubertás gyermekek érzelemvilágát milyen erősen igénybe veszik és befolyásolják a társakkal és nem ritkán tanárokkal kialakuló konfliktusok, igazságérzetük nehezen tolerálja az erkölcsi prédikációt. Ezzel szemben hatékonynak bizonyul az a fajta kreatív konfliktuskezelés, mely a diák és a tanár együttműködésére alapoz, kölcsönös bizalmat és a partnerek egyenrangúságát feltételezi.
Szekszárdi Júlia új könyve olyan gyakorlatokat, feladatokat tartalmaz, melyeket diákok és tanárok együtt alkalmazhatnak, hogy közös problémáikat képesek legyenek felismerni, majd azokat konstruktívan kezelni és megoldani.

A könyv egyes fejezeteinek felépítése a konfliktuskezelés elméletének és módszereinek kohézióját tükrözi. A megtörtént eseteket bemutató bevezetőt követően általános tudnivalókat ismerhetünk meg a konfliktuskezelő programról, majd a feldolgozásra kínált témák rövid elméleti hátterének ismertetésére kerül sor, kapcsolva ezekhez fejezetenként a javasolt gyakorlatok részletes bemutatását, melyek saját élmények és fiktív történetek feldolgozásához, strukturált játékok és gyakorlatok, valamint kérdőívek alkalmazásához nyújtanak példákat és útmutatást.

A szerző meggyőződése, hogy az általa kínált gyakorlatok működőképessége mindenekelőtt a pedagóguson múlik. Nem tekinthetünk el annak igényétől, hogy a pedagógus reflektív módon tekintsen saját konfliktusmegoldó módszereire, adott esetben képes legyen azokat fejleszteni, és a mindennapi gyakorlatban kreatívan alkalmazni. Nélkülözhetetlen ez ahhoz, hogy a konstruktív konfliktuskezelést hitelesen tudja képviselni, így válhat képessé annak átadására.

A program megvalósításához ajánlott szervezeti keret a csoportmunka, ahol a pedagógus moderátori szerepet vállal, mindig szem előtt tartva kompetenciájának határait, készen arra, hogy szükség esetén bevonja a családot, avagy a megfelelő szakemberhez forduljon.

A program „megszólítottjai” azonban a serdülők. A különböző gyakorlattípusok felépítése, tartalma gyermekismeretre alapozott, a feldolgozásra ajánlott témák kiválasztása a hatékony konfliktuskezeléshez szükséges képességek adekvát fejlesztését célozza meg. A szerző pedagógusoknak szóló tanácsai is a program azon szemléletét támasztják alá, miszerint a gyakorlatok, játékok elvégzése nem lehet öncélú, a diákoknak érteniük-érezniük kell, közük van a dologhoz.

A módszertani segédanyag az egyes témák feldolgozásához számos variációs lehetőséget kínál, melyből a pedagógus – az adott gyermekcsoport ismeretében, az egyes foglalkozás céljának megfogalmazását követően, saját felkészültségét és személyiségét figyelembe véve – maga alakíthatja ki a hatékony konfliktuskezelés tanítása-tanulása során alkalmazni kívánt módszerrepertoárt.

A pedagógiai folyamat komplexitásából eredően potenciális konfliktushelyzet bármikor kialakulhat, de az – jegyzi meg a szerző –, hogy végül valóban konfliktussá érlelődik-e az adott helyzet, hogy mód van-e annak a manifesztálódására, s hogy ez miként zajlik, miként zárul le, az adott csoport társas légkörétől is függ.

A kézikönyv a hatékony konfliktuskezelés elméleti rendszerezése mellett tematikára épülő, segédanyaggal rendelkező konfliktuskezelő-programot tartalmaz, mely már egy, a gyakorlatban is kipróbált alternatívát ad az iskolák kezébe, hogy alkalmasabbá tehessék a diákokat a konfliktusok erőszakmentes kezelésére.

A mű elsősorban pedagógusoknak íródott, de haszonnal forgathatja mindenki, aki serdülőkorú fiatalokkal foglalkozik iskolai kereteken belül-kívül egyaránt.

(Köznevelés)

Kamarás István: Kezelhető-e a konfliktus utakkal és módokkal?

„Úgy tűnik, nemcsak a makro-, de a mikrokörnyezetből is eltűnt az íratlan szabályok tisztelete” – idézi a szerző Fedelmayer Katalint, majd hozzáfűzi, hogy az iskolaköpenyes világhoz képest valóban szédítőek az utóbbi évtizedek változásai, így aztán nem csoda, hogy a pedagógusok gyakran tanácstalanok, nem tudják, mit tehetnek szóvá úgy, hogy ne ütközzenek a gyakorta – számukra szinte fenyegetően – emlegetett diákjogokkal. Szekszárdi Júlia úgy véli, hogy a mai diákok semmivel sem rosszabbak, mint a korábbiak, csak „lényegesen informáltabbak” és „számukra kevesebb a tabu, a működőképes norma” (19.old). Igaz, hogy az Új utak és módok alcíme Gyakorlatok a konfliktuskezelés tanításához és tanulásához, vagyis terápia-módokat kínál a könyv, mégis szívesen olvastam volna valamivel kifejtettebb és pontosabb diagnózis. Utalni lehetett volna arra, hogy a különféle társadalmi kontextusokban – beleértve az iskolát, a családot és szubkultúrákra töredezett társadalmat – mekkora eséllyel használhatók az elsajátítandó konfliktuskezelő módszerek.

A szerző szerint a hatékony konfliktuskezelés feltétele „a stabil személyiség, identitástudat, pozitív énkép, döntésképesség; a mások és a másság elfogadása, empátia, kongruencia, eredményes verbális és nonverbális kommunikáció; egészséges önérvényesítés, a másik fél szükségleteit mérlegelni képes asszertivitás; kooperativitás, szabályos alkotása, működtetése, fair magatartás, kompromisszumkészség, kreativitás, készség a konszenzusra”, és mindemellett még „alapos és alkalmazásra kész személyiség-, fejlődés- és szociálpszichológiai ismeretet” (21. old.). Mindezzel természetesen a legteljesebb mértékben egyet lehet érteni, mégis akinek ennyi jó kevés (mint például nekem is), azt mégse érje gáncs és megvetés. Hiányolhatjuk ugyanis a feltételek közül a kimondottan erkölcsi szempontokat, például olyan erkölcsi tulajdonságokat, értékeket és erényeket – mint az igazságosság, az irgalom, a bátorság, az önzetlenség, a megbocsátás, az alázat –, melyek sokunk szerint nélkülözhetetlenek a hatékony konfliktuskezeléshez. Annál is inkább így gondolom, mert a könyv hátlapján a szerző a konfliktuskezelés három őstípusaként a „szemet szemért, fogat fogért ösztönét”, a „Kard által vész el, ki kardot ragad” figyelmeztetést, s az „aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel krisztusi parancsát” említi. Megjegyzem, a „szemet szemért” azért korántsem egyszerűsíthető le sem ösztönre, sem a vérbosszúra, mert ez az erkölcsi alapelv legalább annyira az igazságosságot is képviseli, és éppen hogy óv a bosszúszomjas „túlreagálástól”. Én sem szeretném azonban „túlreagálni” egy olyan írás bevezetőjét, melynek tartalma és lényege praktikus célú: egy 25-30 órás tematika a konfliktuskezelés képességeinek kifejlesztését szolgálandó…

Végigolvasván a konfliktusmegoldó képességeket fejlesztő program (csoportmunka, tréning) módszerének kulcsfogalmait (kiscsoportalkotás, a brainstorming, közös szabályalkotása, beszélgető kör, visszajelzés a csoport hangulatáról, közös értékelés) az olvasótáborban szocializáló, valamint ember- és erkölcsismeretben utazó recenzens rokonszenvvel fogadja a saját élményekre és a fiktív történetekre, a kérdőívekre és a játékokra egyaránt építő programot. És innentől kezdve már „sínen van” a program, lendületesen halad előre, és telibe találja kitűzött célját. Mindez nem „mindenáron” történik. Például a szerző (aki közismerten nagy játékos) nem csak a homo ludensre épít, hanem – tapintatosan és empatikusan – arra is: a játékra való hajlandóság nem mindenkinek sajátja. Az itt és most rendkívül aktuális, égető problémák megoldásával foglalkozó témakörök minden esetben az elméleti háttér rövid (szerintem túl rövid) felvázolásával kezdődnek, majd következnek a gyakorlatok ötvözve a pedagógusoknak szóló (ugyancsak kissé szűkre szabott) tanácsokkal. A játékok, a felhasznált irodalmi és non-fiction szövegek tára rendkívül gazdag, és olyan nyitott rendszer elemeit képezi, melyben „nem kell minden tanulságot verbalizálni”, amely „tovább dolgozik a gyerekekben”,

Úgy vélem, a koherens egészet adó program egyes elemei is jól megállnak lábukon, és kiválóan beépíthetők az osztályfőnöki órákba, még inkább az ember- és erkölcsismeret-órákba, de minden olyan „tábori” programba is, melynek céljai között a kapcsolatkultúra fejlesztése szerepel. Egyetlen komolyabb hiányérzetem van: a gyakorlatokban feldolgozott konfliktusok döntő többsége erkölcsi konfliktus (is), ehhez képest mind az elméleti bevezetőben, mind az eljárásokban, mind a hivatkozott szakirodalomban aránytalanul kevés az erkölcsi reflexió. A hátlapon az „aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel” tanácshoz a szerző hozzáfűzi, hogy „a megbocsátani tudás, az irgalom nagy érték, de vajon milyen mértékig érvényesíthető jelenlegi zaklatott és erőszakkal teli mindennapjainkban?” Erre a kérdésre igazából nem kapunk választ ebben a könyvben, pedig maga Jézus is bemutat egy igen hatásos „tréninget”, méghozzá a szamáriai asszonnyal való beszélgetése keretében (Jn 4,1-42).

A bevezetőben bemutatott konfliktusesetek egyikében egy kilencedikes kislány tanárnőjének azt feleli a szomorúságát firtató és őt vigasztalni próbáló kérdésekre („De hát fáj valamid? Csak most az órán van baj? Miért?”), hogy „Mert nem szeretem a tanárnőt” (13. old.). Lehet, hogy a világot és/vagy az iskolát és/vagy önmagát nem szereti igazából, ám az is lehetséges, hogy a tanárnőben is van valamelyes szeretethiány (másképpen nem megfelelő erkölcsi habitus), amitől persze még akár elfogadhatóan taníthat történelmet vagy kémiát, de a konfliktusmegoldásban kifejezetten akadályozhatja. Nos, úgy vélem, hogy Szekszárdi Júlia nem spórolhat meg egy – az Utak és módok és az Új utak és módok utáni – harmadik könyvet, egy Legújabb utakat és módok címűt, melyben majd az eddiginél jóval erőteljesebben jeleníti meg az erkölcsi dimenziót, ami számára mint jeles erkölcspedagógiai és erkölcsszociológiai kutatónak bizonyára nem okozhat különösebb nehézséget. Címlapot is ajánlanék az új könyvhöz. A jelenlegi címlapon (Szűcs Édua remeklése) az egymással bajt vívó páncélos vitézek tükröt szegeznek önmagukkal szemben. Csak annyit kellene ezen változtatni, hogy a két tükör alakja (kerete) majd ama bizonyos kőtáblát formázza.

(Iskolakultúra)

Részletek a kötetből

Részletek a könyvből az osztályfőnök.hu-n:

Bűnök és büntetések

Írott és íratlan szabályok

Pápai Júlia: Nem csináltam látványos balhét, hanem…