|
|
2009. május 19. kedd, 6:09 Szekszárdi Júlia
Szükség van-e egyáltalán osztálykirándulásra?
Hajdanában, azaz több évtizeddel ezelőtt, amikor osztályfőnökként működtem egy gimnáziumban, az osztálykirándulások a tanév csúcspontját jelentették. Az élmény meghatározó voltát jelzik az osztálytalálkozók, amikor a már szülő, sőt lassan nagyszülő korába lépő volt tanítványaim életük legszebb emlékei között tartják számon ezeket a közös programokat.
Akkoriban még nem volt szabad szombat, három napot engedélyezett az iskola a tanulmányi kirándulásra. Mi pedig közös megegyezéssel rendszeresen hozzávettük a vasárnapot, és négy napra utaztunk. Nem volt egyetlen „elit osztályom” sem, mindig az ún. általános tagozat volt az enyém (az első létszáma még 40 fő fölött járt), ennek ellenére zökkenőmentesen zajlottak le ezek az országjáró utak. Igaz, minden esetben megállapodtunk, és egyezségre jutottunk mind a programot, mind a közös szabályokat illetően. Ügyeltem arra, hogy miközben megmaradt a kirándulás tanulmányi jellege, legyen elég szabadidő, szórakoztató együttlét, senki se unatkozzon, és legyen mire emlékezni is. Csak a legszükségesebb időt töltöttük múzeumokban, s ahol csak lehetett, csoportos vetélkedők formájában ismerkedtünk a nevezetességekkel. Kevés szabályt rögzítettünk, de azok betartásához ragaszkodtam. A gyerekek minden esetben megértették, hogy közös érdek a jó légkör megőrzése. A találkozók időpontjainak pontos betartása például azért lényeges, hogy ne raboljuk egymás idejét, a nyilvános helyeken való megfelelő magatartásra azért van szükség, hogy ne zavarjunk másokat stb. Persze a szokásos éjszakai csínyeket ők is elkövették, hiszen éppen a kötetlenség élménye az, ami különlegessé teszi az együtt töltött napokat, de ezek nem mentek túl a normális kereteken.
Ezért is lep, sőt döbbent meg, hogy manapság az osztálykirándulások egyre ritkábbak, főleg a középiskolákban, s ha meg is történnek, a tanárok és a diákok nagy része számára inkább kellemetlen, mint kellemes programnak számítanak, és a szülők véleménye is megoszlik.
Különféle vélekedések
A tanulók gyakran nem szeretik a kirándulásokat, mert…
- … nem kedvelik az osztályfőnöküket és/vagy a kísérő pedagógust, aki olykor túlságosan merev: ott is korlátokat szab, ahol a gyerekek szerint nem kellene, esetenként akkor is ott ül a nyakukon, amikor ők magukban szeretnének lenni, nem figyel arra, hogy ők mit szeretnének, nem veszi tudomásul, hogy már nem kicsi gyerekek, több önállóságra képesek, és egy részük lényegesen több önállósághoz is szokott.
- … túl sok kényelmetlenséggel jár az út, unalmasak és fárasztóak a programok.
- … nem szívesen vannak együtt osztálytársaikkal (vagy azok egy részével), akad, aki (nem is ok nélkül) tart egyik-másik társától, másokat egyszerűen idegesítenek a többiek, és jobb lenne csak a szűk baráti körrel együtt lenni.
A pedagógusok sok esetben tartanak az osztálykirándulásról, mert…
- … pontosan tudják, hogy az együtt töltött idő alatt teljes felelősséggel tartoznak a rájuk bízott tanulókért.
- … kemény feladat napokig együtt lenni olyan gyerekekkel, illetve fiatalokkal, akik, ahol csak módjuk van rá, megszegik a szabályokat.
- … úgy tapasztalják, hogy a legkeményebb fenyegetésekkel sem képesek megakadályozni a dohányzást, az alkoholizálást, a szexet és az agressziót.
- … nem bíznak a tanítványaikban, a közös szabályok érvényességében, a felelősség megosztásának lehetőségében.
- … a kapcsolódó feladatokat mint munkaköri kötelességet minden külön díjazás nélkül látják el, nem csoda tehát, hogy ha tehetik, egynapos programokkal próbálják kiváltani a tanulmányi kirándulásra kijelölt időszakot.
A szülők
- Jogos elvárásuk, hogy gyermeküket az osztálykirándulás napjaiban (is) teljes biztonságban tudják, elvárják tehát a pedagógustól, hogy ezt mindenképpen garantálja.
- Gyakori panasz, hogy ezek a kirándulások túlságosan megterhelik a családi költségvetést, főleg ha egyidejűleg több testvér kirándulását is finanszírozni kell. (Egy-egy többnapos kirándulás ára általában tízezer forint fölött van, de nem ritkák a húszezret elérő, sőt meghaladó árak sem.)
- Egy-egy osztály szülői gárdája többnyire nehezen egyezik meg a feltételekben: van, aki ragaszkodik a teljes kényelemhez, a különleges programokhoz, mások magasnak tartják az így kialakult árat. S vannak persze olyanok is, akik képtelenek állni a költségeket. Egyes intézményekben létesülnek olyan szülői alapítványok, melyek ilyenkor segítenek, másutt ezek a tanulók egyszerűen kimaradnak a közös programból. (Érdemes elgondolkodni azon, hogy ez vajon miként hat az érintett gyerekekre.)
- Különbség lehet persze abban is, hogy a szülők egyáltalán támogatják, vagy elvetik-e a közös program gondolatát. Akinek saját diákéletéből vannak szép élményei, szívesen veszi, ha az ő gyermekének is része van hasonlókban, ugyanakkor azok, akiknek a gyereke maga is tiltakozik a részvétel ellen, nem szívesen áldoznak egy nemszeretem ügyre.
Az együttes élmény fontossága
Nagy bajnak tartom, hogy szemben a rendszerváltás előtti évtizedek alapvető törekvésével: a közösségi együttlét erőltetésével, ma csekély súlya van az együttes élménynek. Annak idején a „kollektíva” gyakran az egyén megtörésének eszköze volt, az egyéni érdekek kötelezően alárendelődtek a közös céloknak. Manapság a ló túlsó oldalán vagyunk: pedagógusok és szülők általában lebecsülik azt a lehetőséget, amit egy osztályközösség a gyerekek szocializációjában jelent. Az osztály pedig az egyetlen olyan kortárscsoport, amely megalakulásától megszűnéséig értő kezekben formálódik, és akár akarjuk, akár nem, erőteljesen befolyásolja az egyes gyerekek személyiségének alakulását.
Kérdezzék csak meg saját iskolás gyereküket, mit gondol az osztályáról, az osztálytársairól, s rá fognak döbbenni, hogy milyen fontos szerepet játszik az életében, milyen nagy mértékben befolyásolja önértékelését, motiválja tevékenységét, alakítja az értékrendjét az a viszonylag hosszú idő, amit az osztályával tölt. Milyen fontos számára, hogy a társai elfogadják, elismerik, szeretik-e, vannak-e a barátai stb.
Az osztály valódi „közösséggé” válását, az egyes tanulók kapcsolatrendszerének minőségét erősen befolyásolják a tanítási órán és iskolán kívül is megélt együttes élmények. Az osztálykirándulás korábban a leghatékonyabb közös élménynek számított, és sajnálatos, hogy ez ma már sok helyen nincsen így.
Persze nagyon örülnék, ha megcáfolnának.
Szekszárdi Júlia
|
|
|
|
Vissza |
|
|
Kedves Juli!
Azt gondolom most van csak igazán szükség az osztálykirándulásra! Az internetes korszakban, amikor a gyerekek jó része legszívesebben el sem mozdulna a számítógép mellől, virtuális közösségben él, a beszélgetést, nem féljünk kimondani a közös "ökörködést" a csetelés helyettesíti, még fontosabb, hogy legalább egy-két napig érezzék a valós közösségi érzést.
Igaz, sok esetben a költségek problémát jelenthetnek, de lehet úgy szervezni, hogy ne rúgjanak az égig – tény, hogy van ahol 1-2 ezer forint is problémát jelenhet (mi a hét végén voltunk 2 napos 1 éjszakás kiránduláson, szállás, vacsora, reggeli, vonat, bevásárlás a szalonnasütéshez mindösszesen került 4300 forintba).
Az viszont tény, hogy a kísérő pedagógus nem itt fogja a heti fáradságot kipihenni!!!!!!!!!!!!!!! Viszont annyira más oldalukról lehet a gyerekeket megismerni – és ők is minket! És olyan jókat lehet beszélgetni – még a legkényesebb témákról is, amikről az iskolában talán nem is merünk!
Ami a dohányzást, alkoholt, szexet illeti, ha előre tisztázzuk a játékszabályokat és azokat betartatjuk, szerintem sokkal jobban vigyáznak ők egymásra, nehogy valami baj legyen. Felelősséggel meg nem csak itt tartozunk értük!!!!!!!!!!!!
Már többször leírtam: merjük őket felnőttként kezelni, merjünk szabadságot adni a kezükbe – már csak azért is, mert most kell megtanulniuk élni vele.
Egyszóval én nagyon is osztálykirándulás párti vagyok!!!
Csak írom, ami eszembe jut. Közben váltogatom a szerepeimet.
Anyaként írom:
Négy gyerekem közül ketten nagyon szerették az osztálykirándulásokat, különösen gimnazista éveikben. Szerették az osztályfőnökeiket, az osztályaik együtt (hosszan) előre készültek a többnapos utakra. Az iskolában (és különösen azon a tagozaton, ahova jártak) évtizedes hagyománya volt már ezeknek a tanulmányi kirándulásoknak, kialakult útvonallal, programmal, szálláshelyekkel, ismerős házigazdákkal, uram bocsá’ borospincékkel. Az idősebb, ezeket az utakat már többször bejárt tanárok szokása volt „beavatni” a fiatalabb osztályfőnököket; sokszor el is kísérték egy-egy kezdő kolléga csapatát a kirándulásra. Humán tagozatos osztályba járt ez a két gyerekem, az adott évfolyam tanulmányi programjának része volt a kirándulás is: például tizedikben Tokaj szürettel, Sárospatakkal, tizenkettedikben Monarchia túra… A tanáraik határozottan adni, mutatni akartak nekik valami fontosat ezeken az utakon, és ezt nagyon méltányolták.
Kettőjük közül a fiam nagyon jóban volt az osztálytársaival, a lányom nem olyan nagyon, de mindkettőjük csoportélményéhez, kapcsolataihoz alapvetően hozzájárultak a kirándulásokon szerzett közös élmények. Persze az ökörködések, szabálytalankodások, berúgások, eltévedések, balul sikerült templomlátogatások is. Ma (huszonévesen) rendülnek meg egy-egy templombelső hangulatán, akkor tíz perc múltán már rohantak focizni… de mégis hatott, hogy amit kaptak, azt teljes komolysággal adták oda nekik.
Nem voltak olcsók ezek az utak, de az iskola alapítványa, erre a célra minden évben újra meg újra benyújtott pályázatai lehetővé tették, hogy ezért senki ne mulassza el a közös élményeket. A Monarchia túra előtt (ez hatnapos út volt az őszi szünetben) már az előző tanév végén elkezdtük gyűjteni a pénzt, megtanácskozni (szülők, osztályfőnökök közösen és többször) a legjobb, legtapintatosabb lehetőségeket a családok megsegítésére. Végül minden gyereknek sikerült elmenni.
Legnagyobb leányom általános iskolás korában még élvezte nagyon a kirándulásokat, aztán gimnazistaként már csak módjával. Elment azért, de az osztályfőnökükkel semmilyen kapcsolata nem volt a csoportnak, egymással is nagyon ambivalensek voltak (sokszor támadóak), így egyre kevesebben és egyre kedvetlenebbül jártak kirándulni. Arról a néhány osztálytársról őriz jó történeteket a kirándulás emlékekben, akikkel amúgy is együtt volt, a többiek mintha ott sem lettek volna.
Legkisebb lányom, amikor tehette, elszabotálta a kirándulni járást. Keserves ötlettelenség párosult mindenkori osztályfőnökeiben a keserves kényszerességgel. Utolsó két gimnáziumi évében már odáig fajult a helyzet, hogy orvosi igazolás híján igazolatlan órákat kapott, aki elbliccelte a (közösen utált) kirándulásokat. Petra nyolcadikos májusára emlékszem: az osztálykirándulás első estéjén kétségbeesetten telefonált a gyermek: beszéljek az osztályfőnökével, hogy hazajöhessen. Pecsenyére égett, mert az ofő mániája az volt, hogy edzettebbnek kéne lenniük, így órákig gyalogoltak a harmincfokos melegben – az aszfalton, mert az volt az ideális útvonal, hogy a… valamit megközelítsék. Végül (már nem is tudom, milyen érvekkel) nemcsak Petrát menekítettem haza a „túlélőtáborból”, hanem másik két osztálytársát is. Kimentem értük a vonathoz, és – bármilyen erős idegzetű vagyok máskülönben – szabályosan sokkolt, amikor megláttam a három iszonyatosan leégett, elcsigázott gyereket.
Más szerepemben még folytatnám, de ez már nagyon sok és most megyek (más szerepemben) dolgozni. Később folytatom.
Osztálykirándulás: mi is a szerepe? Célja? van amit feladatként kitűzünk, vagy csak megszervezzük horibilis költségen? Szervesen illeszkedik-e egyáltalán az iskolai nevelési-oktatási programhoz? ( Pedagógiai program) Meg van-e valahol határozva, valamelyik szerv ( iskola, szülői munkaközösség, alapítvány alapítóokirata)szervezeti működési szabályzatában, hogy miből?, mlyen forrásból? Van-e igazgató, helyettes, munkaközösség-vezető, alapítványkuratóriumi tag, aki ellenőrzi, hogy a kirándulás szolgálta-e az igénybe vevő, mint szükséglet kielégítő igényét? Milyen szinten jelent meg ez a szükséglet? Benne volt a hagyományos szerkezetben: mindig is volt, vagy célként, feladatként tűztük ki magunk elé, mert fölmerült igényként. Ha fölmerült igényként ( partneri kérdőívek, kaptunk-e visszaigazolást a minőségéről, hogyan fejlesszük ezt tovább?) Ha pedagógiai program tartalmazza, mert szervesen beleépült a kerettantervünkbe: mik a sikerkritériumok?
Úgy érzem belefutunk olyan tanügyigazgatásrendbeli problémákba, amelyek felvetik az igazgató szakmai ellenőrzési kompetenciáját: beszámol-e a pedagógus a kirándulásokon tapasztaltakról, az igazgatónak, mint szakmai vezetőnek, helyettesnek, munkaközösségvezetőnek, és ők adnak-e iránymutatást az oszályfőnöki pótlékot havonta felvevő kollégának, (minden vezető felveszi havonta a pótlékot) hogy merre keresse a megoldást? Kedves Kádár Judit: miért nem adott hangot véleményének? Mit vár akkor a szülőtől, a saját iskolájában? Miért csodálkozik, ha nem mennek el szülői értekezletre, a probléma összetettebb, mint gondolnánk.
Osztályközösség: vegyük már észre, hogy heterogén társadalmi helyzetből érkező gyermekek közösségét nem csak a mi feladatunk összekovácsolni, pláne nem középiskolában (özön településről, rétegből érkeznek kamaszkori attidűddel gyerekek) Az osztálykirándulás régi szocialista hagyomány ,tradícióként ránk maradt nevelésügy része, vagy szakítunk vele, vagy más formába, más finanszírozásból, más módszerekkel, feltételrendszerrel szervezzük meg. De ne higyjük azt, hogy a mi élméyeinket a gyerekeink újra élhetik. Ne higyjük azt, hogy a régi hagyományok ma ugyanazt a célt szolgálják. Kistelepüésről már az is szocializációnak számít, ha fofocellás WC-t mutatok a gyerkeknek egy nagyobb város mekdonaldszában.
Jujjjjjjjjjj!!!!!!!!!!!!!! nem akartam már többet szólni, de most egy kicsit felment bennem a pumpa! Ne haragudj kedves Csilla de mikor beszéltél utoljára diákokkal? Már szeptemberben azt kérdezik, hogy mikor és hova megyünk osztálykirándulásra… Mi a szerepe és mi a célja? Ha más nem történik, csak az, hogy 25-30 gyerek együtt van más környezetben, mint az osztályterem, jól érzi magát, netán közösségként érzik magukat, már megvan a cél és a szerep. Hogy másképp is megismerik egymást és a velük levő tanárt. Sikerkritérium? Nos, ha elérem hogy az a 25-30 gyerek eltölt egy hétvégét a természetben, labdázva, ugrabugrálva, ökörködve, SZÁMÍTÓGÉP és EGYÉBMENTES környezetben és főleg ha még jól is érzi magát, szerintem ez már siker, és elértem egy célt. Nem kell feltétlenül egetrengető célokat kitűzni! Nálunk az iskolában az a mottó: csak olyan célokat tűzzünk ki, amiket meg is tudunk valósítani. Az igaz, hogy nem CSAK a mi, osztályfőnökök szerepe összekovácsolni a gyermekek közösségét, de a mienk IS! Volt nekünk egy igazgatóhelyettesünk valamikor, aki mindig azt mondta: az osztály olyan, mint az osztályfőnöke. Sokszor végignézek az osztályokon és rádöbbenek mennyire igaza volt. Ugyanúgy ahogy én is nemegyszer azon kapom magam, hogy ugyanazokat a mondatokat mondom mint annó az én ofőm, nem egy volt diákom azt mesélte, hogy szó szerint ugyanazokat mondta amiket tőlem hallott. Akár akarjuk, akár nem, valahol minták vagyunk, amit a gyerekek kopíroznak. Hogy az osztálykirándulás régi szocialista hagyomány? Na és? Csak azért még nem rossz!!!!!!!!!!!!! És a mindig mindent ellenőrizni, minden lépésről beszámolni, egy fikarcnyit sem megbízni a kollegákban, azok felelősségtudatában, mindenben iránymutatásokhoz ragaszkodni, az nem az? Tudod mennyi az az ominózus osztályfőnöki pótlék, amit minden kolléga minden hónapban fölvesz? Kemény bruttó 5000 forint! Ja és képzeld még heti 1 óra órakedvezmény is van! És tudod mennyi adminisztrációval jár az osztályfőnökség? Ha csak a hiányzások havi összesítését, a napló rendben tarását veszem, nálunk van az ún. kis füzet, amibe a kollégák írhatják be óra alatti észrevételeiket, ennek a folyamatos figyelését és a különféle fegyelmező fokozatok megadását veszem, már réges rég túl vagyok a heti 1 órán meg azon a bruttó 5000 forinton! És akkor még hol vannak a gyerekek problémái? Mert szinte nincs nap, hogy valamelyiknek ne legyen baja a hasfájástól kezdve a komoly családi problémákig… de hát ha osztályfőnök vagy úgyis tudod, ha meg nem úgyis hiba sorolom… Ami az osztálykirándulás költségeit illeti, lejjebb már írtam, nem feltétlenül kell horribilis összegbe kerülnie! Az osztályfőnök mindig tudja milyen összetételű az osztálya és meg lehet úgy oldani, hogy pusztán anyagi okok miatt senkinek ne kelljen kimaradnia…. Persze más a helyzet egy budapesti elit gimnáziumban és más egy vidéki, kistelepülési, hátrányos helyzetű gyerekeket tömörítő iskolában. Én speciel egy vidéki, átlagos vagy annál gyengébb helyzetben levő gyerekekből álló szakközépiskolában tanítok. Mert hiába van az iskolában akárhány interaktív tábla, attól még a gyereknek mind a két szülője munkanélküli marad, vagy hányódik a gyerek az elvált szülők és a nagyszülők között, és folytathatnám.
Ja és végezetül csak még egy : igen meg kell mutatnunk nem a fotocellás, de egyáltalán a vízöblítéses vécét is néha egy-egy gyereknek… és akkor mi van? Ők megmutatják nekünk pl. hogyan lehet papírból különféle figurákat hajtogatni. Épp ettől kerek a történet…
Kedves Márta!
Talán észre sem vetted, de végig halattál a szempontsoromom. Az, hogy te felháborodtál rajtam, hál istennek a te maximális hivatástudatodat tükrözi vissza, de a pedagógustársadalom nem csak belőled áll. Én örülök, hogy te vagy!
Elvem az értékek megőrzése, értékelés és értékteremtés. Köszönöm neked, hogy szóltál, visszaigazoltál. Fotocella vagy vízöblítés, oly mindegy, a semmiből kellene értéket mentenünk, átörökítenünk, értéket teremtenünk a változó világban, de ez nem csak a pedagógus dolga. Hidd el vannak olyan intézmények szép számmal, ahol az értékek már régen elhaltak. Generációk felnőttek értékek nélkül, és szinte mindenki igyekszik a mi nyakunkba varrni a felelősséget. Kellő kritikával saját munkánkkal és viszonyainkkal szemben, konklúzióként el tudom fogadni az álláspontot, de nagy általánosságban: nem. És hidd el én vagyok a jobbik fajta, mert igen is igyekszem kellő kritikával nézni saját magam és környezetemet, már-már skizofrén állapotban. Azaz érdekes, hogy bármilyen téma felvetül, mindig minden hozzászóló igyekszik menteni a menthetőt, de alig szólal meg egy-egy kritikai hang. Mitől vagyunk túl óvatosak?
a nyolcvanas években, amikor általános iskolás voltam, tanárnénim nem szeretett minket. isten nyugosztalja, remélem már meghalt. többször valami alibivel lemondta az utolsó pillanatban az osztálykirándulást. meg eleve is nagyon neurotikus volt szegény. mentünk volna kirándulni. mi azért nagyon vártuk a kirándulást. egyik alkalommal pár évvel korábban sikerült egy jót kirándulnunk, amikor az erdőben gyalogolva pár önként jelentkező diák szóval tartotta, míg a többiek lemaradtak, majd jó alaposan "eltévedtek" egész napra. senkit sem lehetett hibáztatni, és jót kirándultunk. nem ettünk mérges gombát, nem faltak fel a farkasok, nem rúgtunk be, nem drogoztunk, csak sétáltunk közösen az erdőben. milyen szép is volt az.
az utolsó évben viszont nem jelent meg a tanárnéni a kirándulás reggelén az iskola előtt. azt üzente az iskolába, hogy fáj a foga. az osztályomnak már szóltak, hogy akkor lesz valami helyettesítőtanár, mindjárt kerítenek egyet, és kimennek a közeli vérmezőre, ahol egész nap kint kell lenni, lévén az ebéd, a tízórai, az uzsonna már le van mondva, a tanórákat már megtartani nem lehet.
még mielőtt megérkezett volna a helyettesítőnéni, az osztály testületileg felszívódott. elment az osztály a vigadó térre, ahol is felszállt egy hajóra, és elment visegrádra kirándulni. az jutott valakinek az eszébe, hogy el kéne menni visegrádra kirándulni.
ez még mobiltelefon előtti időszak. gondolom azért volt olyan tanár, aki izgult. pedig nem volt miért. miért is kellett volna izgulni? akkor sem, és most sem rabolnak el egy osztályt! pláne, ha olyanok, akik egymásért felelősséget vállalva, egymást figyelve, közösségként léteznek. én sajnos nem voltam akkor ott. beteg voltam, és kimaradtam ez egészből.
aztán kaptam egy osztályfőnöki rovót, mint értelmi szerző. szóltak a szüleim, hogy dehiszen nem is voltam ott. azt mondták, hogy ha ott lettem volna akkor én lettem volna az értelmi szerző. ebbe mondjuk igazuk volt, úgyhogy a rovó maradt.
aztán telnek azóta az évek. mondjuk eltelt vagy húsz. de némi kihagyással minden évben legalább egyszer elmegyünk pár napra kirándulni. vagy egy hétre a velenceitóra, vagy akárhová.
alig várom a június 19-et. most három napra megyünk balcsira. vajon miért lehet ez????
Az előző hozzászólásból is látszik, hogy egy osztály akkor is el tud menni kirándulni, ha nem az osztályfőnök szervezi, sőt, akkor is, ha ő ott sincs.
Miért nem szervezik meg a szülők, ha annyira fontosnak tartják? És miért nem bonyolítják le ők? Milyen alapon várják el az osztályfőnöktől, hogy a szabadnapján is, hétvégén is, éjjel is, napi 24 órás szolgálatban legyen több napon keresztül több tucat gyerekért vállalva felelősséget? Melyik másik munkakörben vannak ilyen elvárások? És ha akkor kap alkoholmérgezést valamelyik gyerek, és hal is bele, amikor az osztályfőnök épp alszik, mert mondjuk a harmadik napon már nem bírja egyfolytában talpon, akkor mi van? Vagy ha akkor adagolja túl magának a drogot? Vagy ha "csak" teherbe ejti az egyik osztálytársát? Hogy tudjon egy ilyen eset után tovább élni és dolgozni (ő is, meg a közvetlenebbül érintettek)?
És mi van az osztályfőnök családjával? Amikor végre van egy hosszú hétvége, miért nem várhatja el a családja, a saját gyerekei, hogy ne az osztályával, hanem velük, a saját gyerekeivel és a házastársával, szüleivel, stb. töltse azt a néhány napot, ne jóformán idegenekkel?
Nekem nem lenne képem ezeket elvárni senkitől.
Mindenkinek a saját dolga, hogy munkavállalóként a saját érdekeit védje, és szerintem fontos is, hogy példát mutassanak ebben az osztályfőnökök, mert a szülők után talán éppen ők azok, akiktől meg kellene tanulniuk a diákoknak, hogy ne hagyják kizsákmányolni magukat, hanem ragaszkodjanak azokhoz a jogokhoz, amelyek megilletik őket, pl. a szabadnapokhoz és a pihenéshez való jogukhoz.
Ha egy osztály tagjai kirándulni akarnak menni, mert kell nekik a közösségi élmény, ehhez nem kell az osztályfőnök.
Ha egy osztály tagjai színházba akarnak menni közösen, ahhoz sem kell.
Ha egy osztály tagjai múzeumba akarnak menni, ahhoz sem kell.
Szervezzenek az egész osztály részére programokat a szülők (vagy ha elég nagyok már hozzá, akkor maguk a diákok)! Semmivel sem kevésbé az ő dolguk, mint az osztályfőnököké, hiszen elsősorban a szülők felelősek a gyerekeikért. Ha gondolják, hívják meg rá az osztályfőnököt is, persze vendégként, de ne vegyék rossz néven, ha ő inkább valamelyik családtagjának a hasonló meghívására fog igent mondani, és nem az osztályával akarja tölteni a szabadidejét.
Van itt olyan szülő, aki már szervezett ilyesmit? Vajon miért nem? És ha ő nem, akkor az osztályfőnöknek miért kellene? Egy osztályfőnök munkaideje heti 40 óra. Még ezt sem fizetik meg rendesen, mint azt nagyon jól tudjuk. Akkor milyen alapon várunk el tőlük még többet is?
Ha egy rendezvényszervező cég szolgáltatásait igénybe veszi valaki, akkor ki kell fizetnie érte a számlát, amiben benne van nem csak a szervezés munkadíja, hanem az összes szervezés közben felmerülő költség is: telefonálás, levelezés, a szervezéshez kapcsolódó utazások költsége, az időráfordítás pénzben kifejezve, stb. Egy osztályfőnök mit kap azért, ha többnapos osztálykirándulásokat szervez több heti szervezéssel, mindenféle felmerülő kiadásokkal együtt, és aztán folyamatosan több napig is szolgálatban van éjjel-nappal? Kap legalább 2-3 szabadnapot utána, hogy regenerálódhasson? Ugye, hogy nem?
Nagyon romantikusan hangzik, hogy egyeseknek milyen szép élményeik vannak az osztálykirándulásokról, de abba belegondoltak-e már valaha, hogy ki és milyen árat fizetett azért, hogy ők akkor ott jól érezhették magukat? És ne csak az osztályfőnökre gondojunk ilyenkor, hanem a(z esetleg épp az ő osztályfőnökösködése kapcsán menet közben széthullott) családjára is, és a többi érintettre.
Egy jó iskolában (ne tessék nevetni, elvben létezik, iskolalátogatási tapasztalataim alapján egy-egy kis jóságrész sok helyütt felfedezhető) bizonyos tanári szerepek bizonyos speciális elvárásokat és lehetőségeket jelentenek. És innentől kezdve – időhiány miatt – csak jó iskoláról, jó szaktanárokról, jó osztályfőnökökről beszélnék. A jó tanár számot vet a szűkös anyagi körülményekkel, szűkös pedagógiai eszközkészletével, és úgy érzi, a szűkösségen belül is tág lehetőségei nyílnak arra, hogy alaposabban megismerje az életet, mélyebben éljen benne, olyan emberek-fiatalok vegyék körül, akik mellett szívesebben van, mint ha másutt lenne. A napi nyolc óra munkaidejét tehát az iskolára, gyerekekre, szakmára szánja. Nyolc órába persze mindez csak úgy fér be, ha nem fecserészi el az időt a tanáriban… na, ez hosszú lenne, maradjunk a témánál.
Vizuális kultúra, ének-zene, magyar irodalom, testnevelő tanárok a specifikusan szaktárgyi fejlesztési-nevelési feladatokon túl bizonyos lélekgondozási feladatokat is ellátnak. Az osztályfőnök pedig az a személy, aki ezt a sok rész szerint való fejlesztést, lélekgondozást mintegy összefogja, értelmezi, kísérleti terepet, pontosabban szociális műveleti teret, biztosít az egyéni és közösségi fejlődés számára. Kommunikációs játékok-gyakorlatok, drámajáték, szociodráma, stb. És a szaktanári szerepén túl ( mert szaktanárként persze időnként nagyon erősen dominál mint felettes én, hisz minden szaktárgynak vannak keserves feladatai "Most keservhez szokás következik!")egyben felnőtt barátja is az osztály tagjainak. ( Facebookon jegyzik, levelek, stb. Életük félig megynitott könyv egymás felé) A felnőtt barát szerep persze kicsit más, mint a kortárs baráté, nem elemezném most, mindenesetre az együtt töltött két-három kiránduló nap természetes része ennek a barátságnak. Már, ha összejöttek a dolgok. Ha sikeres volt az év. Ha nem, ha túl kis rész voltam ahhoz, hogy "összeálljon a helyzet", vagy épp ellenkezőleg, az iskola langyos masszájában túl erőteljesen akartam megjelenni, mint a Holt költők társaságának tanáralakja, szóval ha a három nap túlságosan nagy kockázatot jelentene, ha már az előkészítés során kiderülne, hogy sokfelé húznának a kis klikkek, akkor persze nincs kirándulás. Mostanában nem vagyok osztályfőnök, amikor voltam, időnként megemlítettem, hogy a kirándulás egy lehetőség, és egyúttal egy elérendő cél is. Közösségi és egyéni teljesítmény(ek)hez kötődik ( tudom, hogy ettől sokan felhördülnek, de hát bunkó vidéki reálpedagógus vagyok – javítás: vok)
Doktriner liberálpedagógus nem tud elképzelni olyat, hogy egy gyereket kizárunk az osztálykirándulásból, mert "rossz a magatartása". Én el tudom képzelni, bár nem volt rá még példa. Nagyon aranyos volt az egyszer az egyik kis elsős (művészetis csoportban)reagálása arra, hogy ha ennyire fegyelmezetlen marad, nem jöhet a kirándulásra:
"De hát ez zsarolás!"
"- Nem, ez nevelés!"
Iskolámban mentor rendszer van, egyik kollégámról kell mentori jelentést írnom, megnéztem egyik osztályfőnöki óráját is.
Először felelevenítették az elmúlt órán történteket. Csoportmunkában kellett megoldaniuk, hogyan tudnak egy labdát a leggyorsabban eljuttatni minden csoporttaghoz. ( Levegőben lévő labda egymás utáni érintése legrövidebb időn belül.)Utána megbeszélték a feladatot. Hatodikosok álltak kettős sorba, egymást adogatták először derékmagasságban, aztán a fejük fölött.
-Na, ki akar utazni?
Jöttek sorra a gyerekek. Sportiskola, meg sem fordult a fejükben, hogy leejthetnék valamelyiket.
– Na, Imit bevállaljátok?
Imi hetven kiló körüli dobóatléta, fegyelmezetlen, közbefecsegős, bohóckodó, stb. alakja az osztálynak.
– Naná! Gyere Imi!
Imi büszkén ment, kicsit szurkolt, hogy ejtsék le, de végigadogatták.
Nem kétséges, hogy Imi is ott lesz az osztálykiránduláson. Az előző hsz.-ben jó iskoláról beszéltem, a jó iskola legfőbb tartozéka a jó tanár. Kollégám jó tanár. Dolgos családban felnőve, művészetekre, közösségi élményekre fogékonyan, úgy döntött, hogy nem a szitanyomó üzem harmadik munkása lesz, hanem általános iskolai tanár. Kevesebb pénzt keres, de azzal foglalkozik, amit szeret, olyan emberek veszik körül.. lásd lentebb. Nyolc órát a gyerekekért, kollégákért, iskoláért dolgozik ( Tengerészgyalogos jelmondat: "Szakasz, Század, Isten, Haza!"), a többi a családé, életé. Józan, reálpedagógus. Nem közösség, vagy alkotásfüggő, de szeretne úgy nyugdíjba menni, hogy előtte néhány héttel még gyorsuló lépésekkel siet ( biciklizik) az iskolába. Persze van egy határ, ami után már nem vállalható a dolog, gyerekei vannak, élnie kell, el kell döntenie, meddig tartható ez a létmód. Most, ahogy látom, a határon táncol. Remélem még marad egy ideig.
Hát igen, sok idő, energia egy osztálykirándulás megszervezése, amit sem szabadidőben, sem pénzben nem kap vissza az osztályfőnök. Én azonban amit csak lehet, a gyerekekkel közösen – nem kell ehhez, hogy nagyok legyenek – szerveznék/szerveztem meg. Ez egyrészt leveszi a tanárról a terhet, másrészt a gyerekek is inkább magukénak érzik (szabályokkal dettó) és megbecsülik.
Szülőket is hívnék, mindig mást, így ha nincs kolléga, van segítség. És szerintem azért nem ők szervezik, mert annak más a funkciója, de be lehet őket is vonni. Terhet leadni.
A kirándulásokról, és mindenféle szabadidős programról alapvetően azt gondolom, hogy egy olyan teret nyit meg a diák és közöttem, ami a suliban nem bukkan elő. Ott nem látom olyannak, és ő ott nem lát ilyennek. Ezek az arcok pedig kellenek ahhoz, hogy pont egy "problémásabb" gyerek, fiatal az órán hallgasson rám. Meg azon kívül is. És kell ahhoz, hogy a nyuszi a padban király legyen a sziklán és a király a tesiórán nyuszi legyen a kvízben, amit egy kiránduláson megláthatnak egymásban. Átrendezheti a hierarchiát, megmentheti a peremgyereket.
De értem, hogy súlyos energiabefektetés, anyagilag nincs honorálva és ez baj. És az is baj, hogy nem több tanár megy. Nemcsak ofő, így a felelősség oszlik, a munka oszlik és van kivel felkészülni a következő napra.
Olyan gyerkőcöket vittünk éveken keresztül, ahol komoly veszély volt a drog, a brutalitás, de ahogy kiléptünk az iskola falain kívül, soha nem történt baj. Mert más kötötte le a figyelmét. Mert bizalmat kapott, hogy őt is el merem vinni. Mert hiszem, hogy tud viselkedni. Persze jó előre szabályok tiszták, hány dobás, megy haza. Nem lehet kockáztatni, drogosan sziklát mászni. Jogos. De ehhez kell egy másik (vagy kettő) kolléga.
De ami a legfontosabb, csak az vállaljon osztályfőnökséget, akinek ez belefér. Tudom, rosszabb esetben kijelölik az embert, ami baj. És csak az menjen kirándulni, aki tud és akar is profitálni belőle. Bánnám, ha a családlátogatás mellett ez is eltűnne a repertoárból. Még akkor is, ha hulla fáradt vagyok tőle.
Istvánnal mindenben egyetértek. Szükség van "külső" – out-door programokra, ahol kitágítva a suli kereteit valóban együtt lehetünk a kölykökkel (persze egy valamirevaló pedagógus megteheti, megteszi ezt a suliban is), ahol nagyobb lehetőség nyílik a megismerésre, a nevelésre stb. És milyen érdekes: mindig a legnagyobb csibészekre lehet igazán számítani.
Jelenleg az egyik "legnehezebb" középiskolában dolgozom, a gyerekek 99%-a "problémás". Egy kirándulós sorozatot csinálunk kolléganőmmel egy éve – azokat visszük, akik önmagukhoz képest jót és egyre többet teljesítenek. Hatalmas harc megy a helyekért, bizonyítva azt, hogy ezeknek a programoknak megvan a létjogosultsága.
A vállalás kérdéséhez: senki nem kényszerít rá és valóban nem lenne elvárható, hogy pedagógusként vállaljam a hálátlan szervező, lebonyolító, felelős szerepet. Morgok én is, mikor megnézem a fizetési jegyzékemet, mikor a családom rovására megy a hivatásom (nem véletlen, hogy a legproblémásabb gyerekek a pedagóguskölykök – tisztelet a kivételeknek), de vállaltam. Ám Istvánnak igaza van ebben is: a határon táncolunk már évek óta és a levegőben lóg a kérdés, hogy még meddig? Mikor megyünk el, kényszerből, erről a pályáról? Tömegével. Mi, akik még nem mentünk. Nem tudom.
Amúgy én megosztottam a szervezést a szülőkkel. Te szállást nézel, te a vonatjegyeket intézed, nekem meg marad a játékprogram, múzeum, túraterv. Nálam az a szabály, hogy a szülő ugyanolyan résztvevő, mint bárki más, de saját gyerekét nem nevelheti. Ezzel elkerüljük a kínos demonstratív nevelő akciókat, a gyerek kevésbé tiltakozik szülei ellen. Ha valami baja lenne, jöjjön hozzám, beszélje meg velem, aztán én majd vagy szólok a gyereknek, vagy nem. De ugye mivel év közben is ahol lehet bevonom a szülőket, év végére ez már a helyére szokott kerülni.
Nem tudom, nem illetlenség-e, de ideteszek egy kis emléket:
Tavaly, a frissen átvett osztály, bizony eléggé leszerepelt a három napos kirándulás első estéjén, csúnya veszekedés közepette osztották el a szobákat. No, okultam az esetből, idén előre elosztjuk ki-hol alszik.
– Tanár bácsi, a történelem órán Kati néni helyettesített – megcsináltuk a szobabeosztást!
– Jól van!
– Megmutassuk?
– Minek, a ti dolgotok.
– Nem is érdekli tanárbácsit?
– Érdekel, de most ne húzzuk ezzel az órát, nem olyan nagy ügy.
– Szerintünk se. Végül is mi van abban, hogy a barátok egy szobában akarnak aludni, még ha nem azonos neműek is?
– Hogyan?
– Szóval mi koedukált szobákat csináltunk!
Meghökkentem. Nyilván a biciklitábor utórezgése.
Egyik vándortáborunknak húszegynéhány fiú, és négy lány vágott neki. Első lefekvésünkhöz készülődve éreztük, hogy idétlenség lenne a négy lányt külön terembe telepíteni. Együtt maradtunk, és végre nem kellett egymás szobájából riogatni lefekvés után a gyerekeket, nem alakult ki a vonzó leány-fiú szobai hangulat. A dolog természete szerint, sokkal kevésbé volt téma az erotika a táborban, mint általában.
Na, de itt más a helyzet, a négy szoba egészen más jellegű együttalvást jelent, mint egy nagy közös terem.
– No, hát akkor kezdjük csak elölről. Mi az amit semmiképp sem tehetek?
– Nem tilthatja meg hatalmi szóval!
– Lám, csak ilyenkor milyen jól eltaláljátok. De nem tudjátok miért! Vagy olvasta már valamelyikőtök József Attila versét?
"mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arra való:
hogy ne legyen a gyerek hiába,
s ne legyen szabad ami jó!"
Nem állom meg hogy ne hívjam fel az olvasó figyelmét erre a jellemző leletre. Ilyen szép finom dolgokat csak a szocializmusban lehetett produkálni. Abban, hogy Rupert később párhuzamot von valahol a fasizmus és kommunizmus közt, nyilván szerepe van annak is, hogy nem állom meg, és elmondom a „talán dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét,” sorokat is. Persze ez nem került be a szövegbe akkor, de sejthető volt. Miért mondom el? Hozzátartozik az image-hoz? Kell ez a kis cinkos összekacsintás? Valahol majd meg lehet említeni baráti társaságban hőstettként? Lehet. De lehet, hogy csak a tisztesség végett.
– Gyerekek, én ebben az ügyben sajnos erősen befolyásolva vagyok, mivel ez általában nem szokás. Tartok tőle, hogy esetleg megszólnak érte bennünket. Én meg ugye szeretek szél ellen menni. Meg aztán nem szeretnék gyávának mutatkozni a szemetekben, meg azt is utálom, amikor este a lányszobából ki kell hajtani a fiúkat, esetleg még éjszaka is vissza-visszanézni. Ezek a mellette szóló érvek.
– Hanem van egy sokkal komolyabb érvem: ellene.
Nem természetes dolog ez. Egy út lerövidítése lenne. Egy kapcsolat kialakulásának meg van a maga módja. Egy sétával kezdődik mondjuk az erdei úton, előbb az osztállyal, patakon átsegítve egymást, kissé tovább szorítva a kezet mint a patak indokolja, beszélgetések, le-lemaradva, aztán a lelki összesimulást ölelkezés, csókolózás követi, ha már mindkét fél úgy érzi, partnere elérte az érettségnek azt a fokát, ami már a csoport előtt is vállalhatóvá teszi a kapcsolatot. Ezt az utat rövidítené le egy ilyen együttalvás, nagy játékok, nevetgélések közepette. (Utólag: biztos baj lenne? (
– De hát ezek már mind megvoltak! – álmélkodott Pujó tudatlanságomon.
– Hol, itt az osztályon belül?
– Persze.
– Vannak együtt járó párok?
– Hát persze.
– Csak nem tetszik képzelni, hogy ennél tovább mennénk? Nem vagyunk hülyék!
– Mondjátok csak. Kati néni ezt az egészet végighallgatta és nem szólt bele?
– Nem, azt mondta a mi ügyünk.
Valóban, szinte láttam magam előtt a fiatal testnevelőnőt, ahogyan teljesen természetesnek találja a dolgot:
"Nem akartok a gimnáziumig várni vele? Ezen a két hónapon már ne múljon! Amúgy sem az én ügyem. nem vagyok osztályfőnök. " Végül is biztos, hogy az én ügyem ez? Nekem kell ebben dönteni?
– Nézzétek, mivel én nem tudok dönteni, elfogadom ebben a dologban a ti alapállásotokat, no, meg egy pályakezdő kollégám hallgatólagos ítéletét, akinek már valószínűleg "korszerűbbek a tárgyat érintő nézetei" mint az enyém. ( Néhányszor már tanúja voltam, milyen természetesen siklott el dolgok felett, amikből én első indulatomban ügyet csináltam volna, de aztán neki lett igaza.) Nem élek vétójogommal. De azt hiszem, egyetértetek abban, hogy erről a szüleiteket is meg kell kérdezzük. Beszéljétek meg velük, ha benne vannak, ám legyen. Mivel úgyis ott lesz Zoli apukája, Móni anyukája, úgyis nyilvánosságot kap a dolog, tehát nincs sok értelme otthon elsunyizni ezt a megbeszélést. És persze igazgató bácsi véleményét is ki kell kérjem, mert hát ez azért már nem maradhat személyes magánügyünk. ( „Hát, végül is a szülőket előre megkérdezed, ott lesznek a kiránduláson, szerintem nem lehet belőle probléma!”)
Hogy tényleg megbeszélhették, arra abból következtettem, hogy a lányok az előző év hálóing költeményei helyett – amikben a folyosókon kötelességszerűen rohangáltak fél órát – nyakig zárt melegítőkben készülődtek a lefekvéshez. Amúgy nagyszerű három nap kerekedett. Remek éjszakai túrával, a hegyetetőn éjfélkor előadott "István a királlyal." Utóbbi ugyan nem a legkedvesebb rockoperám, de ha a gyerekeknek tetszik az amúgy természetesen az én értékrendem szerint sem teljesen értéktelen munka, akkor legfeljebb másnap osztom meg velük apró kis aggályaimat.
Reneszánsz kánonok égő gyertya mögött a sárospataki vár kazamatáiban, hogy velem ellentétben a zavar legcsekélyebb jele nélkül távozzanak az előre látható szörnyülködésre: "Jesszusom, még kigyullad a kazamata."
Mindössze arra a csoportra kellett kissé jobban figyeljek, aki leginkább furálkozott – mint utóbb kiderült – az együttalváson, és a helybeli inasgyerekekkel próbáltak eltünedezni a pálya mellől, ahol épp társaik kapuját ostromoltuk.
Itt meg kell jegyezzem, hogy míg a kirándulások, táborok gazdaságilag, egészségügyileg általában jól kimunkáltak, a csoportlégkör teljesen spontán módon alakul, nagyjából a hozott minták szerint. A szobákban zsarnokok támadnak, a sok üresjárat, a céltalan korlátozások frusztrációi feszültségeket keltenek. Hamar kialakulnak az esti felnőtt-elkülönülések, sörözgetések, kikapcsolódások, holott épp most lenne nagyon fontos a gyerekekkel való állandó együttlét. Én az első három nap feltétlen a gyerekek között alszom, mesével könnyítem meg az első elalvásokat, vagy ha valami komolyabb konfliktus volt nap közben, ehhez kapcsolódó "tanmesét mondok." Nem kell feltétlenül éjszakai sustorgás – Na, hagyjatok már aludni felkiáltásokkal! –fogkrémezés ahhoz, hogy jól érezzék magukat. A fizikailag keményebb próbát jelentő kerékpár illetve linómetsző táborokon pedig egyenesen elengedhetetlen az éjszaka korrekt átalvása.
A mi sulinkban nem az osztálykirándulás a divat, nálunk az egész iskola kirándul.
Minden tanár részt vesz (kivéve az ügyeletest).
A kirándulások egynaposak, hosszabb időre nincs lehetőség (anyagi okokból).
A szülőkre mi nem számíthatunk (néha azért van ritka kivétel), ezért mi tanárok felosztjuk magunk között a munkát.
Legtöbbször egy híresebb helyet vagy múzeumot ejtünk útba, megnézzük a nevezetességeket, utána jöhet a túra, játék stb. (Muszáj egy kis kultúra, maguktól nem mennek. Utólag viszont évek múlva is emlegetik.)
Legjobban talán a mátrai kirándulás sikerült, amikor is az erdő közepén egy rögtönzött természet óra keretében idéztük fel a tanultakat, megkerestük a hozzávalókat.
És hegyet másztunk, fociztunk stb. És nagyon-nagyon jó volt.
És mikor a nagyszájú langaléta kölyök azt mondja, hogy „ tessék belém kapaszkodni, majd én segítek, nehogy elterüljön”, vagy amikor így kínál: „ nyugodtan puszilja be, magától nem sajnálom” és elém tart egy gyanús színű süteményekkel teli zacskót, akkor nemcsak a szívem mosolyog. (Ja, tavaly még a markából kínált.)
És……. Még folytathatnám…
Igaz, sok munka, sok energia, sok fáradtság.
De az együtt töltött idő örömét senki nem veheti el.
Kedves "nemlennékofő"!
Én meg lennék ofő, még ha az elmúlt hét és fél hónap az új (már nyolcadik a sorban) osztályomban több ősz hajszálat termelt, mint az előző három osztályom együttvéve…
Velük egyelőre nem is megyek ott alvós kirándulásra.
Viszont ezerszer inkább kirándulás-szervezés, nem alvás, felügyelet, piakeresgélés, égés a szállásadó előtt (bár utoljára 97-ben égtem Mátraházán, jaj) – mint a gyámhivatal, jegyző stb. kiértesítése az igazolatlan órák miatt. Nekem szerencsére eddig nem volt ilyen ügyem, most kóstoltam bele, engem inkább ez háborít fel. Mert a kirándulás az összes nyűgével együtt pedagógiai munka, akkora haszonnal, hogy a nyűgöket el is felejtjük, ez a másik viszont hatósági munka sok-sok órában, amelytől kiver a verejték.
Ha fel akarok háborodni, akkor inkább ezen, hogy újabbnál újabb törvények vannak hozzárendelt ember nélkül, és tönkretesznek engem, nem hagynak időt, energiát arra a munkára, amelyhez értek.
Korábban ezt írtam, hogy a művészeti tantárgyat tanító tanár kissé felnőtt barát is. Időnként persze a felnőtt barátnak kellemetlen kötelességei is vannak, és néha egy-két gyerekkel, egy-egy osztállyal nem is tartható ez a baráti viszony. Ilyenkor visszalépek a klasszikus tanári szerepbe. "Az állam megbízott vele, hogy fejlesszem a képességeiteket, a szüleitek adójából meg is fizet érte, nem lophatom el a szüleitek pénzét, hogy nézhetnék a szemükbe, ha nem tennék meg mindent azért, hogy megtanuljatok szembenézni a feladatokkal, leküzdeni a megértés nehézségeit…. "