Hanczár Gergely

„Adjatok, tanárnénik, telefont!…”

Ki tudja, meddig lesz a virtuális örökkévalóságban fent ez a snitt, úgyhogy elmesélem. Jó másfél perces felvételt készített az egyik diák talán mobiltelefonnal arról, ahogy egy eleinte zajos, aztán ijedt és csöndes tanárnénitől egy eleinte sem csöndes diáklány megpróbálja visszaszerezni a mobiltelefonját. A cél végig a mobiltelefon.

Az archetipikusan lúzer tanárnéni ballonkabátszerű köpenyben, idióta hajjal és ronda sállal, a felvétel egy bizonyos pontján megpróbál kimenekülni a teremből, de a túlerővel szemben nem sikerül neki. A felvételt készítő diáknak szemlátomást végig jó hecc a dolog, nevetgél. Aki a telefonját akarja vissza, annak egyáltalán nem. A tanárnéninek sem jó hecc egy nála fél fejjel magasabb, szemlátomást jobb fizikumú lánnyal összemérnie küzdősportokbéli jártasságát. Ahogy a végén picit durvulni kezd a dolog, a diáktársak beállnak a tanár és a diák közé, megpróbálják szétválasztani őket, teljesen sikertelenül. Spanyol vagy portugál vagy ki tudja, milyen nyelven beszélnek, úgyhogy a kommunikáció verbális részét tartalmilag nem tudom elemezni. Ez egyébként nem tűnik a cselekmény megértéséhez nélkülözhetetlennek. In medias res érkezünk a történetbe, úgyhogy nem derül ki, hogy milyen okból vette el a telefont a tanár, és nem lehet tudni, hogy mi lehet éppen a telefonkijelzőn. Lehet, hogy egy félig megírt sms vagy akár egy éppen ehhez hasonló felvétel pár perccel korábbról. Erről csak találgatni tudunk. A felvétel utolsó másodpercében a diák végül kiveszi a tanár kezéből a telefont, és egyszerűen hátat fordít neki. A tanárnéni meg végre menekülőre fogja.

A jelenetet számos szálon lehet elemezni. Először vizsgáljuk meg a látszólag legkevésbé érdekes szálat, az operatőrt. A rendező és a dramaturg az élet, illetve a társadalom, azt majd később nézzük. A kamera technikai szintjét vizsgálva, alighanem mobiltelefonba épített kameráról van szó. Vegyük észre, hogy aki filmez, egészen gyakorlott filmes. Végig jó helyen van. Nem maradunk le egyetlen fontos mozzanatról sem. A megkomponált képek bizonyos szintű vizuális igényességről tanúskodnak. Állva filmez az elejétől, miközben a többiek ülnek. Egyáltalán nincs benne félelem, nevetgél is. Alighanem nem rejtett a kamera. Egyszerűen feláll, és filmez. Bizonyára már előre arra gondolt, hogy felteszi valahova. Lehet, hogy a tanárnéni nem túl népszerű? Lehet, hogy a diáktárs nem népszerű? Miközben sokak számára durván idegtépő jelenetről van szó, ő békésen zoomolgat, amikor szükségét érzi, beállítja az optimális képkivágást, és még a függőlegességre is figyel. Próbáljuk egy kicsit átélni a helyzetet! Volna figyelmünk erre ilyen helyzetben? Nekem aligha. Gondolkodjunk el egy picit, milyen attitűd kell ehhez. És ne feledjük, hogy a felvétel végül felismerhető arcokkal a neten köt ki. Ahhoz milyen attitűd kell?

Meditálhatunk egy kicsit azon is, hogy miért van oly sok iskolában tiltva a mobiltelefon. A standard érv, hogy azért, mert elvonja a diákok figyelmét, meg mert státusharcot vívnak a telefonokkal. Köpenyt azért kellett hordanunk anno, hogy ne az iskolát használják a diákok „divatozásra”. Hát én akkor is szóltam, most is szólok, hogy „divatozni” köpeny alatt, köpennyel is lehet, és „divatozni” egyébként is nagyon fontos. A ruha a társas érintkezés egyik nagyon fontos kifejezőeszköze. Aki ezt nem érti, azt csak sajnálni tudom. Hiába igyekeztek tiltani az öltözékkel való kommunikációt, csak annyi történik, hogy a jelképzési és jelmegértési stratégiák alkalmazkodnak ehhez a kötöttséghez. Ahogyan ahhoz is alkalmazkodott az öltözékkel való kommunikáció szabályrendszere, hogy az embereknek általában két lábuk van, ezért a nadrágnak is két szára van, nem három.

Standard érv az is, hogy a kiöltözött lányok „elvonják a figyelmét a fiúknak”; most a mobiltelefonra mondják ugyanezt. Persze ma már kevésbé szexistán, fordítva is illik megfogalmazni. Ez igaz. Tényleg elvonják a figyelmet. No de: egyrészt az iskola a legjobb helyszín, ahol meg lehet tanulni a feladatunkra figyelni, miközben vonzó jelenségek vesznek körül, másrészt az iskola a társas érintkezésnek az a helyszíne, ahol, akár akarjuk, akár nem, megtanulják a diákok vonzani és taszítani egymást. Amikor még nem volt mobiltelefon, alkalomadtán kibámultunk az ablakon. Az is figyelemelvonó. Miért is nem cseréljük le tejüvegre az iskolaablakokat? Tudja valaki a választ? Komolyan kérdezem. Tényleg komolyan kérdezem. Ha folyton a figyelemelvonásról beszélünk, akkor erre kéne egy igen konkrét válasz, mielőtt a telefonokat elvesszük a gyerekektől. A kötelező köpenyviseléshez felhozott érvek eléggé hasonlatosak a mobiltelefon tiltásához felhozott érvekkel. Fura.

Pedig mennyi mindenre lehetne használni az iskolában a telefont. Bizonyára mindenkinek van ezer ötlete. Felvehetünk vele egy fizika kísérletet, és elküldhetjük kényelmesen a hiányzó osztálytársunknak. Egy feleletet utólag elemezhetünk. Lefilmezhetjük, ahogy a töritanár elmutogatja a térképen a tatárok főbb útvonalait. Fényképezhetjük a táblára rajzolt dolgokat, a papíron behozott képeket, bármit. Bluetoothon cserélgethetjük. Képzeljük el, amint a tanárnéni azt mondja, hogy „kedves gyerekek, a házi feladat az lesz, hogy…”, mire senki sem jegyzetelni kezd, hanem már nyomja is a telefonján a hangfelvétel gombot, ami felveszi a most következő pár mondatot. Visszakereshető, később nem lehet vitatkozni, hogy most akkor ki mit mondott. A tennivalókat a telefon naptárába írhatjuk fel. Sokkal életszerűbb, mint amennyire furcsa.

Képzeljünk el egy olyan iskolát, ahol a szülők által kötelezően beszerzendő tornadressz és biológiaalbum mellé az iskola előírja a fényképezésre, hang- és mozgóképfelvételre, azok küldésére, megosztására alkalmas mobil eszközt is. Egyrészt vegyük észre, hogy egy tornacipő semmiképp sem olcsóbb, mint egy mobiltelefon, ami ezeket a funkciókat már tudja, és nehezebb kinőni. Indokolatlan lenne a szülők számára elviselhetetlen anyagi terhekről beszélni. Valamiért mégsem hallottam tömegesen ilyen iskoláról, nem olvasom az ezzel kapcsolatos tapasztalatokat vagy tennivalókat a pedagógiai folyóiratokban. Vegyük észre, hogy a neveléstudomány jelenlegi tapasztalatai alapján a tiltás semmivel sem ésszerűbb, mint a kötelezővé tétel, és ezek egyike sem ésszerűbb a rendelkezés hiányánál.

Vezetés közben telefonálni tilos. Miért is? Pipát tömni meg szabad vezetés közben. Kenhetek májkrémes kenyeret is magamnak az autópályán, miközben kihangosítva beszélek konferenciában. Fújhatom mindeközben az orromat, könnyezhet a szemem, és másodpercenként tüsszöghetek az allergiámat kiváltó mezőn keresztülszáguldva, és a rendőr, ha megállít, egy szót sem szólhat. Miért is? A társadalom hozzáállása tükröződik a telefontiltós szabályozásban. Persze tudom, hogy valakik bebizonyították, hogy telefonálás közben fajlagosan több a baleset, mint nem telefonálás közben. No de, hogy a telefonálók fajlagosan több balesetet okoznak-e, mint a nem telefonálók, azt már elfelejtették nézni, ami nélkül a fenti adat érdektelen, és hogy a telefonálás tiltásával hogyan változik ez az adat, azt sem vizsgálta senki, és hogy a kihangosító vajon hogyan változtatja a dolgokat, arról sem találni érdemi tanulmányt. Vagyis van egy törvényünk, amit rémségesen hitvány és átgondolatlan, módszertanában súlyosan hibás mérésre alapoztunk. Mi van, ha holnap eszébe jut valakinek megvizsgálni, hogy vajon öltönyben vagy anélkül okoznak-e az emberek több balesetet? Vagy pénisszel, vagy anélkül. A tiltó rendelkezésbe bele sem merek gondolni.

A telefont nem azért tiltják az iskolákban, illetve a tanórán, mert bizonyítottan káros, hanem mert megtörné „az iskolák régóta fennálló, ellenőrzésre és hierarchiára való berendezkedését.”¹ A válasz ilyen mérhetetlenül egyszerű. És ha meg akarjuk keresni az okát, hogy miért tiltjuk, és miért nem koordináljuk, segítjük, támogatjuk a tanórai mobiltelefon-használatot, akkor itt kell alighanem keresni az okot. És a megoldást is itt kell keresni. Szerintem az lenne a jó, ha elfogadnánk, hogy a diák ma mindenféle, a tanár és az iskola által alig kontrollálható módokon, alig kontrollálható tartalmakhoz jut, és alig kontrollálható tartalmakat tesz közzé. A tanár feladata szerintem az, hogy megpróbáljon ebben a világban segítséget adni a létezéshez. De ez az én világnézetem, amivel egyáltalán nem kell egyetérteni. Viszont alighanem hülye az, aki szajkózza az információs társadalom fontosságát, miközben a mindannyiunkhoz hozzánőtt, legklasszabb információtechnikai csodát, a mobiltelefont, amit gyűlölünk és szeretünk, kitagadja az oktatásból.

Persze én sem veszek a két hónapos gyerekemnek mobiltelefont. Biztos van egy egyéntől valamelyest függő életkor, ami alatt talán komolyan lehet azt gondolni, hogy a gyerek inkább más eszközökkel töltse az idejét. De ennek a mondatnak egy majdnem ekvivalens átfordítása, ha azt mondom, hogy van egy olyan kor, ami fölött már nem biztosan indokolt a telefon használatának tiltása. És én elég nehezen hinném el, hogy ez a kor a 18 év. De persze lehet. Kellenének komolyan vehető kutatások hozzá!

Megnézhetjük a történetnek még egy dimenzióját. Az erőszakot. Sőt, hogy pontos legyek, a youtube-ra felkerülő erőszakot. Merthogy ilyen jelenetek mindig is voltak iskolákban, csak kamerás mobiltelefonok és youtube nem volt régen. Életünk egy része nem képernyőképes. Akkor sem, ha tanárok vagyunk, ha diákok vagyunk, akkor sem, és ha bármi más, akkor sem. Pedig akár hálásak is lehetünk ezeknek az új eszközöknek. Nagyon alapos tükröt tartanak. Segítenek. Ugyanakkor fura is, mert egy tanár ma már biztos lehet benne, hogy a diákok között bármit is csinál, óra vége előtt már a youtube-on köthet ki. Az informatika az oktatásban nem csak úgy jelenik meg, hogy a tanár valamit mókul egy aktívtáblával, hanem így is. Szeretettel üdvözlünk mindenkit az agyoncsépelt információs társadalom ilyen aspektusában is!

Transzparencia irányában változik az iskola. Ez egy kicsit kár, mert a közvélemény mindig dilettáns és demagóg, a kivágott jelenetek mindig félig igazak csak. De kicsit jó is, mert van olyan, aminek tényleg a youtube-on van a helye, okulásul mindenkinek. Egy kicsit eljátszhatunk a gondolattal, hogy milyen lenne egy olyan iskola, ahol minden terem minden óráját és minden folyosót és minden kicsi zugot állandóan rögzítve kameráznának. Sok fura dolgot lehetne látni. Életünk egy részét már amúgy is őrző-védő és térfigyelő kamerák előtt éljük. Talán nem is baj ez. Én biztosan rosszul érezném magam. De lehet, hogy a mi generációnk már kiveszőfélben van, és az újabbat már lehet, hogy nem zavarja. Bulikban hajnali kettőkor is kamerázzák egymást, és utána valahogy nem zavarja őket. Vállalják, hogy ilyenek. Talán inkább ezt kéne megtanulni. Vállalni, hogy hol ilyenek vagyunk, hol olyanok.

A tanárok is elkezdhetnék ezt az eszközt használni. Nem feltétlen a youtube-on kell kikötnie a felvételnek, de talán érdemes lenne a legkülönfélébb jeleneteket időnként újranézni. Érdekes például, hogy az írásbeli dolgozatokat évekig őrizgetni kell, míg a szóbeli feleleteket még mindig nem kell semmilyen formában még rögzíteni sem. Vajon miért? Technikai akadályokra hivatkozni elég gyenge lábakon álló érvelés lenne.

De visszatérve a felvétel erőszakos oldalára. Egy romológust hallgattam pár napja a rádióban. Romológiai tananyagokat fejlesztett, azzal kapcsolatban kérdezték. Megütötte a fülem, amit mondott. Igyekszem idézni: „az állandó, művi politikai korrektséggel csak megakadályozzuk, hogy az iskolában felszínre lehessen hozni, és érdemben meg lehessen beszélni, amit meg kellene”. Azt hiszem, ugyanezt gondolom az erőszak témájában is. Az iskolában az erőszak művi kerülésével csak megakadályozzuk, hogy az erőszakos késztetéseket felszínre lehessen hozni, és érdemben fejlődni lehessen kezelésükben. Vonatkozik ez a tanárokra és a diákokra egyaránt.

Azt szoktam mondani, hogy ha egy tanár eljut oda, hogy legszívesebben megütne egy diákot, akkor legjobb, amit tehet, az az, hogy megüti. Könnyű félreérteni ezt a mondatot. Mert a második felére figyel oda mindenki, pedig az első fele a fontos. Hogyan jut el egy tanár oda, hogy legszívesebben megütne egy diákot? Ez az igazi kérdés. És fejlődni nem abban kell, hogy a legvégén ellenálljunk a kísértésnek, hogy valakit megüssünk, hanem abban, hogy hogyan lehet oda nem eljutni. Vigyázni kell, mert a fizikai agresszió elfojtásával másfajta agressziók jönnek elő. Sokkal alattomosabb, sokkal nehezebben kivédhető fajták. Volt egy ismerősöm, aki bámulatos emberismerő volt. Az utcán vele szemtelenkedő felnőtt férfinak tudott úgy fél mondattal visszaválaszolni, hogy az elsírta magát. Saját szememmel láttam. Meglátta a gyenge pontot és kényelmesen beleszúrt. Mintha vakokkal párbajozott volna. Az a férfi jobban volt védve fizikai erőszak ellen, mint verbális erőszak ellen. És hogy melyik fáj jobban? Melyik hagy maradandóbb sebet? Egészen biztos vagyok benne, hogy az a férfi, az most is emlékszik annak a bizonyos félmondatnak minden szavára, és kizártnak tartom, hogy feldolgozta volna. Viszont nem hiszem, hogy emlékszik minden verekedésére.

Az iskolából törvényekkel kitiltani a fizikai erőszakot talán sokkal veszélyesebb, mint gondoljuk. Másfajta erőszak lesz belőle. Esetleg olyan erőszak, amivel szemben védtelenebbek a tanárok is és a diákok is. Kitörések lesznek belőle. Amerika élen jár az erőszak elfojtásában. És élen jár abban is, hogy diákok revolverrel tizedelnek meg osztályokat. Bár komolyan vehető tanulmányt ezzel kapcsolatban fellelni nem sikerült, de az a gyanúm, hogy a diákoknak van ilyenkor igazuk. És bár mindig azt hallani, hogy a diák „lövöldözött”, én azért inkább azt hiszem, hogy megválogatja, hogy kikkel végezzen. Van pár régi tanárom, akikkel ha most véletlenül összetalálkoznék egy felhagyott ipari területen, vagy más, garantáltan tanúmentes környéken, ahol még a tetemet is el tudom helyezni… szóval nehezen tudnék ellenállni, ha arra gondolok, hogy hány életet nyomorítottak meg, és hogy hány életet tesznek éppen ezekben a percekben tönkre, amikor ezt írom. Éveken keresztül néztem, hogy pár tanár milyen aljasan kínozza nehéz sorsú barátomat. Csak akkor még gyáva voltam, és én is védtelen. És akkor még nem volt szokás iskolában lövöldözni.

A felvételen a tanárnéni egy nagyon ritka és értékes helyzetben van. Most lenne igazán fontos, hogy kezdjen vele valamit. Bámulatos dolgokat lehetne kihozni belőle. Kilométereket léphetnének az emberek a személyes élettörténetükben előre. De a néni nem tesz semmit, csak mászkál, és meg van sértődve. Mint egy kísérleti patkány, akinek függönycsipeszt tesznek a farkára. A felvételen nem hazánk pedagógusa szerepel, de alighanem a többség nálunk is csak ennyire van felkészülve az őt érő erőszak kezelésére. Egy pszichodrámacsoport éveket dolgozik azon, hogy ennyire szépen elő tudjon valami bújni, amit ott és akkor meg lehet élni, és amiből ott és akkor talán tovább is lehet lépni. Itt azt látom, hogy továbblépésnek esélye sincs. Szánalmas egy nulla az a tanár.

A tragédiák, a nehéz sorsok sokkal hétköznapibbak, mint gondoljuk. Csak nem beszélünk róla. A legdurvább dolgok, amikről azt gondoljuk, hogy azt csak pszichopata állatok csinálják, azokat is csinálják. Azért van nevük. Sok gyereket vernek otthon. Van, akiket nagyon vernek otthon. Volt egy évfolyamtársam. Történelemből kapott egy kettest. Mi már tudtuk, hogy ez mit jelent neki. Ő is tudta. A tanárnéni még nem tudta. Aztán másnap láttuk tornaóra előtt átöltözni. Látta a tornatanár is. Soha többé nem kapott történelemből kettest. No nem azért, mert mindig tanult. Magánéleti pszichodrámák vannak az iskolákban. Nap mint nap. Tényleg. Nem szabad úgy tenni, mintha nem lennének. Nem tudjuk, hogy ennek a lánynak mit jelent az az esetleg félbehagyott sms, ami miatt a telefonját félti. Mellesleg, ha így állunk, a tanárnak nincs joga levéltitkot sérteni. Mi van, ha épp az angoltanárnőnek vall szerelmet a lány? Hálószobatitkok is vannak sms-ben vagy képekben, vagy filmfelvételekben egy telefonon. Lehet, hogy én is így védeném a lány helyében. Lehet, hogy nem is a saját becsületéért küzd. Lehet, hogy valaki mást véd. És akármire is gondolunk, az élet sokkal fantáziadúsabb, mint mi, amikor értelmezni próbáljuk a jelenetet.

A gyámügy meg tudja akadályozni bizonyos mértékig az otthoni fizikai erőszakot, és meg tudjuk valamelyest akadályozni az iskolai fizikai erőszakot is, de vajon szabad-e. Vajon nem az történik-e, hogy a legutolsó pótszelepet zárjuk be. Az iskolai erőszak jó dolog. Nem kerülni kéne, hanem dolgozni vele. A youtobe-os iskolai erőszak is jó dolog. Nem tagadni kell, nem felháborodni, nem hárítani. Megélni és gondolkodni kell. Ezt javasolja az információs társadalom is.

De persze lehet az is, hogy a tanár új telefonja tetszett meg a diáknak, aki úgy döntött, erőszakkal elveszi. Sose lehet tudni.

Hanczár Gergely

—

Jegyzet