L. Ritók Nóra filmajánlója: A Remény iskolája

A héten zajlik a Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál a fővárosban és néhány vidék városban is. (Három, az eseményen vetített filmről jelentettünk meg korábban ajánlást a honlapunkon. A Remény iskolája című film nagykövete L. Ritók Nóra, őt, a téma avatott szakértőjét kértük meg arra, hogy írjon nekünk erről a filmről.

A marokkói sivatag végtelenjében, ahol se közel, se távol egy teremtett lélek, egy agyagkunyhó árválkodik. Meglepő módon az épület mégsem elhagyatott. Minden nap megtelik élettel, ugyanis a kietlen környék egyetlen iskolája működik benne. Se víz, se villany, persze WC sem – arra ott a sivatag. Az iskola tizenegy kis tanulója egy kihalóban lévő nomád törzs családjainak tagja, egy olyan vidéken, ahova egykor az eső hozott életet, mostanra azonban egyre nagyobb teret hódít a szárazság, és egyre kevesebb az életet adó víz. A 13 éves Miloud tíz kilométert gyalogol reggelente az iskoláig – ha apja épp hajlandó őt nélkülözni az állatok ellátásában. Fatima 12 éves, reggelente anyukája kíséri el a többórás útra, miután sikerült meggyőzni a rokonságot, hogy egy lány számára is fontos az írni-olvasni tudás. A 10 éves Mohamed abban a kivételes helyzetben van, hogy egy roncs biciklin kerekezhet az iskolába. A gyermekek és fiatal, áldozatkész tanáruk közösen próbálnak harcolni az embert próbáló körülmények között a túlélésért.

Felkértek ennek a remek filmnek a nagykövetévé a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon, amit örömmel elfogadtam. Már a cím miatt is. Remény, iskola… ezek nálam is alapfogalmak a gyerekszegénység elleni munkában.

Izgatottan néztem meg a filmet, ami azóta is dolgozik bennem, elgondolkodtató kérdések maradtak utána, melyekre keresem a választ. 

A dokumentumfilm a marokkói sivatagban azt mutatja be, mit jelent az iskola egy nomád törzs gyermekeinek életében. Megrázó, egyben elgondolkodtató a gyerekek erőfeszítése azért, hogy megtanuljanak írni-olvasni. Ezt érezhetjük a tanárukkal kapcsolatban is, aki velük együtt küzd azért, hogy a semmiben tudást adjon nekik, olyat, amivel másféle életutat futhatnak be, mint a szüleik. Nincs áram, víz, wc, könyvek, szemléltetőeszközök, semmi. A ház árnyékban, a földön ülve, a kiporciózott  ivóvízre és ételre türelmesen várnak szünetben a gyerekek. A két labda, amit kaptak, az egyetlen játék, amit önfeledten vesznek birtokba. Lelkesen tornáznak, a legyalogolt kilométerek után is.

A gyerekek munkához szokottak, szegények, és tanulni akarnak. Mindenáron.

Más világ. Mikor megnéztem, ez volt az első gondolatom. Aztán próbáltam párhuzamot vonni azokkal a gyerekekkel, akiket itthon halmozottan hátrányos helyzetűnek hívunk. Akik reménytelen helyzetben élnek szintén… mégsem tudom elképzelni, hogy naponta bármelyikük tíz kilométert gyalogoljon azért, hogy a mai iskolarendszerben megtanuljon olvasni. Vajon miért nincs meg ez a motiváció? Mi változott, mikor, és miért?

Talán a szegénység szintje miatt más? Vagy a szülők mások? Vagy más a kultúra? Más a remény?

Itthon is voltak ilyen történetek, egy másik korban. Apámék pl. tizenegyen voltak testvérek. A családból egy fiút taníttattak, a nagybátyámat. Ennyire futotta. Apám maradt a tanyán, a bivalyokkal. Felnőttként kellett bepótolnia azt, amiből neki gyerekként nem jutott. Akkoriban a tanyasi iskolák gyerekei is gyalogoltak, hóban, sárban, és nem volt kérdés, hogy mennek-e iskolába vagy sem. 

Vagy talán azért mentek, mert ha otthon maradtak, akkor dolgozni kellett nekik? Nem hiszem. Ez szerintem azonos, régen a vidéki gyerekek életének természetes része volt nálunk is a munka. És bizony előfordult ekkor nálunk is, mint ami a filmben: az apa nem engedte az iskolába a fiút, mert dolgoznia kellett. Hiába akart menni. Vannak a kapcsolatrendszerünkben most is olyan szülők, akik azért nem tudták befejezni az általános iskolát, mert otthon kellett maradniuk a kisebbekre vigyázni, vagy dolgozni.

Most, itthon sokat küzdünk a hiányzásokkal. Lekési a buszt, mert elaludt. Nem akar menni, hasfájásra, fejfájásra panaszkodik, otthon marad. Vagy csak közli, hogy nem megy és kész. Mindegy, ha megvonják a családi pótlékot. Akkor sem akar menni.  A szülő meg elfogadja. Azt mondja, ő se szeretett iskolába járni. Ő is kimaradt, mégis itt van. Hiába mondjuk, hogy mennyire fontos a tanulás. A válasz az, hogy tudja ő is. De ha nem akar menni, mit csináljon vele? Nem ütheti agyon.

Talán a marokkói iskolát jobban szeretik a gyerekek? Hiszen semmi sincs az agyagkunyhóban, csak a rossz padok és a tábla. Ehhez képest a mi iskoláink, még a szegregáltak is, szuperül felszereltek. Igaz, ahol nincs összehasonlítási alap, ott azt veszik természetesnek, ami adott. Akkor talán a tanár személye? Tény, hogy az ő tanáruk rendkívül elhivatott, hiszen olyan életformát választ a semmi közepén, amit nem sokan vállalnának be. De hát nálunk is vannak elhivatott tanárok, karizmatikusak… mégsem tudnak ekkora motivációt ébreszteni a gyerekekben.

Talán a gyerekközösség miatt mennek? Az egymástól távol élő nomád családok ritkán találkoznak, és a kortárs csoport vonzása ennyire erős?

Vagy oda nem ért még el a fogyasztói világ hatása? Igaz, hogy másképp van jelen, de ott van, látható ez a piaci jelenetben, amikor biciklit vásárolnak. Bár kétségtelen, hogy a sivatagban nincs túlfogyasztás, nincsenek fölösleges tárgyak, más az élettér, és ebben más a szocializáció.

Vajon mi adja a felismerést a gyerekeknek, hogy ez a jó út, a tanulás és nem otthon maradni a kecskék mellett? Mi adja az anyának az erőt, hogy szembeszegüljön a hagyományokkal, és kiharcolja a rokonságban, hogy 12 éves lánya is megtanuljon írni, olvasni? Pedig itt a tradíciók sokkal erősebben élnek, mint nálunk.

Más világ. Mintha más kor lenne, pedig ez is a 21. század. Valamikor nálunk is voltak ilyen történetek. Valamikor a remény egy másfajta életre összekapcsolódott a tanulással. Mikor elérhetetlen volt sokaknak.

Sokat töprengtem ezen… és azt hiszem, mégis tudom értelmezni egy vonalon. A nomád közösség sem homogén, hiszen van, aki nem akarja a munkából elengedni a gyereket, vagy, mert azt gondolja, a nagylánynak otthon a helye… de a többség akarja az iskolát. A felnőtt közösség akaratából van ott a tanár, és mennek oda a gyerekek. A felnőttek közös értékrendje és döntése az iskola mellett meghatározó. Ez az alulról szerveződés. Ez az igazi motivációs alap.

Mi viszont elvesztettük a kapcsolódást a szülők közössége és az iskola között. A generációs szegénységben elvesztettük a közösségeket is. Kívülről adunk egy iskolarendszert, központi irányítással, amibe nincs beleszólásuk. Amit nem éreznek magukénak. Ahová behívatják őket, ha rossz a gyerek. Gyerekszerepben kezeli a szülőket a mai iskolarendszer. A tanárokat pedig végrehajtó szerepbe tette. Ebből nehéz erős motivációt építeni.

És ezt mi generációk óta így szervezzük. A leszakadó társadalmi csoportok mostani szülei ugyanebben a hatásban nőttek fel. Ugyanebben a rajtuk kívül álló, tankötelezettségi kényszerrel működtetett, rájuk, az életükre és a lehetőségeikre nem építő iskolarendszerben. Ami ráadásul nem adott nekik sem elég tudást, hogy a világot értsék. Hogy magukévá tehessék a gondolatot: a tanulás jövőt ad a gyerekeiknek, olyat, ami nem lesz azonos a szülők életútjával.

Talán itt a baj. Talán újra kellene gondolni ezt is.

Újratervezni, lehetőséget adni azoknak, akik képesek az adott közösségekre építeni egy-egy iskolát. Amit magukénak éreznek. Amiért erőfeszítést tesznek. A szülők és a gyerekek is. Persze ehhez előbb közösség kell. Kellene. Nagyon kellene.

Kapcsolódó linkek

BIDF | Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál

Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál – Filmajánló | OFOE (osztalyfonok.hu)