„Keresek Valakit”

A fiú, akiről írok, Gábor, 15 éves. Jelenleg egy vidéki szakközépiskola tanulója. Négy évig osztályfőnöke voltam az általános iskolában, így elegendő időt töltöttünk együtt ahhoz, hogy történetét jól ismerjem. Gábor sajátos nevelési igényű, depresszióra hajlamos diák, aki önértékelési problémával küzd, és az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatta már.

Gábor szüleivel és két testvérével él. A családnak viszonylag jók az anyagi körülményei. Az édesapa sokat dolgozik, emiatt kevés időt tölt a családjával. Az édesanya háztartásbeli, idejének jelentős részét a gyermeknevelés köti le. A fiú veleszületett rendellenességgel él (ajak- és szájpadhasadék), amit mind ő, mind a szülők nehezen dolgoztak fel.

Gábor a család középső gyermeke, és ezt a helyzetet is nehezen viseli. Testvéreivel való kapcsolata problémás. A két évvel idősebb bátyja súlyos betegséggel küzd, ami ugyancsak nagy terhet ró a szülőkre. Gábor húga jó tanuló, szorgalmas, akit mind szülei, mind nevelői mindig dicsérnek teljesítményéért. Gábor sokszor érzi úgy, hogy vele nem foglalkoznak. Véleménye szerint a bátyja azért kap több figyelmet, mert beteg, húga pedig kiváló tanulmányi eredményével váltja ki mindig a család elismerését. Az anya egyébként igen szigorúan neveli a gyermekeket, hiszen jószerével egyedül van velük, tehát szükségesnek ítéli, hogy megfelelően kézben tartsa őket. Gábor gyakran panaszkodott az édesanyjára szigora miatt. Idejének legnagyobb részét otthon a számítógépe előtt tölti, egyedül.

A fiú külsejéből fakadóan nem tudja elfogadni önmagát, önértékelési problémái vannak. Ugyanakkor az órákon igyekszik mindig a középpontban kerülni, ha másképp nem megy, akkor deviáns magatartással. A sikertelenséget nehezen tolerálja. Kudarc – órai feladatok sikertelen teljesítése – esetén viselkedése agresszívvé válik.

Míg az alsó tagozatban szívesen vett részt logopédiai terápián, addig felső tagozatosként a foglalkozásokon való részvételt többször megtagadta, mivel szégyellte ezt a társai előtt. A nyolcadik osztályban azonban már egyértelműen elutasított minden, a kötelező tanórán kívüli foglalkozást. Ez természetesen konfliktusok sorát eredményezte a nevelők és Gábor között. Magatartási problémái egyre gyakoribbá váltak, melynek következtében egyre többször került konfliktusba iskolai környezetével és családjával is. Előfordult, hogy kirohant az órákról, akár padokat is fellökve, durván sértegetve a környezetében lévőket. A felelősségre vonáskor többször sírva fakadt, kiborult. Az érzelmi élet zavarára utalt a túlmozgékonysága, a „bohóckodása” és olykor trágár kifejezésekkel „tarkított” beszéde. Tanulását nehezítette írászavara (betűk felcserélése), a tanulási módszerek alkalmazásában történő lemaradás, az önálló vázlatkészítés, lényegkiemelés nehézsége, a nyelvi kifejezőképesség alacsony szintje, és legfőképp beszédhibája, a hadarás és pöszeség. Mindezek persze a kudarcélményt erősítették benne. A kudarcok pedig mindinkább az iskolával, tanárokkal való szembenállást fokozták. A tetőpont az volt, amikor Gábor ének tantárgyból félévkor elégtelen osztályzatot kapott, mert a tanárnővel szembeni intoleranciája olyan devianciára utaló tevékenységekben (feladatvégzés folyamatos elutasítása, dacos magatartás, minősíthetetlen „beszólások” a tanárnőnek) nyilvánult meg, melyet a nevelő másképpen értékelni nem tudott (vagy igazából nem is akart).

A kamaszkorral a szexualitás kérdése központi téma lett számára. Kortársai szerint is túlzott érdeklődéssel bírt a téma iránt. Közeledni próbál korosztálya lányaihoz, de nem mindig a megfelelő módon (agresszív, durva volt), így ezt a fajta érdeklődését a lányok elutasították.

Annak ellenére, hogy önmaga is belátta: nem képes megfelelő teljesítményt nyújtani az iskolában, beszéde sem fejlődik kellőképp, mégsem járt a számára előírt fejlesztő foglalkozásokra. A pszichológusi segítséget sem vette igénybe. Szinte mindig kritizálásnak, sértegetésnek fogta fel környezete vele szembeni megnyilvánulásait.

Sokszor felmerül bennem a kérdés: mit tehetünk mi, „gondos” felnőttek, egy hasonló sorsú gyermek útjának egyengetéséért? Mit tehetünk és mi az, amit teszünk ezekért az alakuló személyiségért? Napjainkban annyi problémával kell megküzdeni az oktatásban mindenkinek. Diáknak, pedagógusnak, szülőnek egyaránt megvan a maga gondja. És közben tornyosulnak a megoldatlan problémák.

Adva van egy fiú, születési rendellenességgel, kamaszkori, családi, tanulási problémákkal. Vegyük számba a lehetséges segítőket! A szülő elfoglalt, ugyancsak problémákkal teli élete nem hagy elég időt a gyermekre. A kortársak nem tudnak, de nem is akarnak segíteni. Általában egyre jellemzőbb az osztályokon belüli közömbösség, nincs szolidaritás, nem működik az empátia, a gyerekek nem állnak ki egymásért. Jó esetben kívülálló szemlélők, de olykor verbálisan, esetenként tettlegesen is bántják egymást. Történetem főhőse is inkább volt az osztály bohóca, mint elfogadott, értékelt tagja.

Az osztályfőnöki órákon gyakran beszélünk a toleranciáról, az emberi értékekről, társas kapcsolatokról, szervezünk közös programokat, de őszintén bevallva egyre kevesebb eredménnyel. A szülői értekezleteken egy-egy felmerülő probléma esetén a szülők sok esetben egymás gyermekére mutogatnak, olykor igen vitatható stílusban vonják kétségbe egymás szülői alkalmasságát.

Számomra is nyomasztó a tudat, hogy nem tudok megfelelni az osztályfőnökséggel járó kihívásoknak. Ugyanakkor hiszek abban, hogy értékek továbbra is léteznek, csak a közvetítés módjában vannak hibák. A tanár túlterhelt, igyekszik megfelelni mindenféle elvárásnak, így előfordulhat, hogy a konfliktushelyzetet az „erő” oldaláról zárja le: beír, buktat. (Amit a magam részéről elfogadhatatlannak tartok.)

Az iskolában a gyerekek által adott jelzések széles skálájával találkozunk. Az pedig az iskolán, a pedagóguson múlik, hogy e jelzésékre miként reagál. Tudjuk, hogy a magatartási problémák jelentős részének gyökere a családi háttérben keresendő, de a felelősséget kizárólag a családra hárítani nem lehet.
Itt van például ez a fiú a kamaszkor minden problémájával, önértékelési gondokkal, gyenge iskolai teljesítménnyel, a környezet elleni tiltakozása jeleként deviáns viselkedéssel. Mindez olyan súllyal nehezedik rá, hogy egyedül megküzdeni e problémákkal nem bír, miközben a segítség minden formájának dacosan ellenáll.

Ki és hogyan segíthetne neki?

Rozmis Margit