Benedekné Fekete Hajnalka

Terepmunka-mozaikok

Házak

1. Nagy, elöl tágas, de kopasz udvarral, bent előtér, hótiszta. Beljebb nem invitálnak sosem. Keretben sok fénykép egymáson, mint szokás, és sok Szűzmária-nyomat. Társalgás szigorúan alázatoskodó, kényes kérdéseknél anyanyelvre váltó, míg születik egyeztetett válasz. Az udvarban hátul istálló, lovak s szellemként elsuhanó lepusztult arcok – a csicskák. Van ott hátul fészer is, melyben élnek, kiknek nincs nevük. Havonta egyszer autókkal telik udvar eleje, s utca a ház előtt, erős emberek állnak autók mellett s ülnek kormánynál. Más, nem erős, kopott emberek jönnek vagy hozattatnak, s papírok töltetnek autók tetején. Sok pénz cserél ilyenkor gazdát, de rendszer olyan, hogy sosem elég kamatos kamatra. Olykor, szomorú másnapokon, ház és otthon lesz új gazdáé, egyek vagy házastársak tűnnek el egyik napról másikra. Ilyenkor nem kívánatos itt pedagógus, szociális munkás vagy más hivatalosság. Élnek házban összetartóan, kerül asszony, lány, gyerek, ki sok hivatalosság munkája nyomán feltűnik majd ötévesen óvodai névsorban is egy évre, s az alsó tagozaton, de beteg mindig, s mire felsős, már nem vagy csak magántanulóként nincs jelen. Van név is, mit írunk papírra, s mit otthon nem használnak sosem, mert név is része családi titoknak.

2. Ez is nagy, de nem mondanád, kié. Kapun igazi zár s ápolt udvar virágokkal. Zárva majd mindig, hiába csöngetsz. S ha mégis nyit ajtót mindig más lány, ki fiatal, szoknyája színes és hosszú, alakja karcsú. Családban nincs férfi, ki szabadlábon, üzletet viszi nagymama. Nagymama sokszoknyás, hangos és rívós. Sokat utazik, s viszi magával unokát, ki pakol. Át határokon, autót vezeti mindig más rokon. A tollak s párnák közt utazik sok kis csomag, mely fizet jól nagyon. Lett azonban nagy bajság, mert buta unoka bontogatta csomagot, s lett fiú, ki volt csak üres báb, váza értékes fiatalembernek, kit ismertünk. Hittük, lesz vége üzletnek, de nem, csak a fiú tűnt el.

3. Kerítésen piszkos ruha szárad, udvaron eső után párolog szemét, ürülék és sok pelenka vegyesen. Házban van két heverő – mit vittünk –, kályha – mit szintén –, s üldögél, dohányzik három lány, s ölükben két kicsi baba. Minden piszkos, minden ragad, s lábos oldalán zöldül a penész. Víz nincs, villany csak átkötve titokban szomszédságból. Lányok mind testvérek, a nyolcból három, kik itt élnek. Vannak kisebbek is, de ők most az utcán. A háromból már csak egyhez jöttünk, ki negyedikben hagyta ott iskolát, s azóta is ez osztályt ismételgeti papíron. Itt nincs anyanyelv, férfi vagy bármi. A semmi van, miből minek felállni, csak meleg nyári estéken, mikor fogannak új babák.

Ha a sajátot ütik

Hárman vannak, a legnagyobb már felnőttkorban és persze iskolapadban, a középső gimiben, a kicsi itt velem a helyen, hol élünk, dolgozunk. Két nagy járta általánost még máshol, hol nem volt integráció. Kaptak, adtak, ahogy ez lenni szokott. S kap a kicsi is, s jut eszembe múlt hét, mikor tették be árokba, meg a múlt május, mikor vettek volna el tőle pénzt, mobilt, s mert nem volt, hát biciklit, meg két éve, amikor verték csak úgy, iskolaudvaron. Aztán számolok és sokkal több, mi megesett, mi erősen hasonló. De azt nem romák tették. Mégis… mégis ez a három fáj leginkább. Mindnek kéne.

Ha eredménytelen

Gondoltam valamelyik nap, ha én vállalkozónak állnék, kellene-é nékem olyan beosztott, ki teszi szívét, lelkét nap mint nap asztalra, s nyomul ideg-összeroppanásig, s amit létrehoz – nem működik. Hát nem. Kell-e olyan iskola, miben mindenki, ki tanár, teszi dolgát becsülettel, s jár gyerek után hazáig, s mégis enged ki oly tanítványt, ki nem tud, s nem is akar?

Ha hátranéznek

Ha hátranéznek, kik irányítják szociális és oktatáspolitikát majd’ húsz éve, látják-e már, mit csináltak? Lett „jóságból” szociális háló, mi rátekeredett egy jobbra érdemes nemzedékre, kik megtanulták jól a leckét, ne tégy semmit, s lesz kicsi kenyér. S ha teszel, sem lesz nagyobb. Van csekélyke jövedelem, miért tenni nem kell. Könnyebb volt a kilencvenes évek elején, s azóta újfent, át- meg átszabni szoctámogatásokat, mint munkahelyet teremteni. Könnyebb volt iskoláztatás korhatárát kitolni, mint szakmunkást elhelyezni. S lett mostanra már szülőnemzedék, ki nem dolgozott soha, kinek megélhetés, csak mit állam csöpögtet, s ez jól beágyazott életforma.

A kudarc érintése

A fele. Nem esik, nem jeges, nincs piac. Tegnap még mindenki, ma csak a fele. Képtelen vagyok normálisan levezetni a reggeli beszélgetőkört. Persze ők nincsenek. Mindegyikük iskolakerülés, mulasztások miatt túlkoros. Tudom, látom, járom. Otthon akadozik a fűtés, esetleges a kaja, mindennapos a nincs. Hét éve ismerem a családokat, nagymamától újszülöttig. Nincs köztük, ki szakmát szerzett, nincs, ki bejelentett munkaviszonyt mondhatna magának, nincs, hol reggel csörögne az óra, menni kell. Tél van, a furgonok sem nyomják a dudát az utca végén, feketén sem lehet állványozni, aszfaltozni menni. A hely, az iskolához közel, gyalog is érhetős távolság, de van, mert intéztük gyermekjóléttel, bérlet a helyi buszra, csizma a lábra és étkezés és tanszer. Van nap mint nap meghalás nekem, csak ne emeljek hangot ott, hol hazai norma az emelt hang, mert ki beszél hangosabban, az hallgattatik meg és lesz elsőbb. Van dráma és kooperatív tanulás, van differenciálás és saját csoportszabály. De gyerek az nincs, mert nem jön be. Felteszem a kezem.

Szenzáció

És a nap, amelyen nem vertek meg… Két elsős összekap a tízórai szünetben. Az ütésváltás eredménye egy csúf csípésnyom a fiú karján. Lila is, piros is, fájdalmas is. A fiú nem egyszerű, a család különösen nem az. Már a harmadik szünet találgatásokkal telik. Mi lesz ha bejönnek, lesz balhé? Ebéd után anya jő, és viszi haza gyerekeket, ki addigra már elfelejtette tán… mindenesetre akkor nem szól anyának, s elmennek. Másfél órával később más autóból száll ki, s törtet befelé anya, gyermek, apa, s még két erős férfi – kik rokonok tán. Mondják már a kiskaputól nagy hanggal, de még előttük jár a szétspriccelő gyerekek s kollégák kórusa – jönnek, jönnek már… Szaporázom, mégis a félemeletnél járnak, mire utolérem őket. Szinte hihetetlen, de üres a folyosó, a lépcsőház, s szellős a zsúfolt udvar is odakinn. Segíthetek? – próbálkozom, aztán kivárom, míg bősz atya eldurrogja, kit, miért és hogyan fog megöldösni. Kezdve gyerekkel, ki csemetéjére kezet emelt, annak családja és persze sárkányfajzat tanító néni, ki mindig kisfia ellen szól, pedig lám. Nem beszélgetni akar, ütni… Nem értem, nem értem, mondom el a lélegzetnyi szünetekben, nem ilyennek ismerem önt, hiszen… (tanítottam lányát évekig, s vigyáztam rá erősen – mert nehéz évek voltak, kétszer két év börtön, így ismeretségünk csak időben hosszú, találkozásaink ritkák), és olyan megfontolt, okos ember… de ütik a fiát, és ezért lakolni kell, s lakolni csak megverve lehet… és így tovább. Jó húsz perc, mire kikísérem őket iskolából, s ígérem erősen, majd én vigyázok ezentúl fiúra is, mint lányra, s lesz béke és galambok – de azért, mielőtt becsapta autó ajtaját: – Ha még egyszer a fiúra bármi csúnya nézés vagy mondás száll, akkor így meg úgy töri el az osztályfőnök – kolléganőm – akkurátusan felsorolt végtagjait.

Határozottan és kihúzott derékkal lépegetek befelé, s csak mikor már behúztam magam mögött mellékhelyiség ajtaját, kezd reszketni kezem-lábam. Öreg róka vagyok, megállom öklendezés nélkül.

Visszajönnek? Reggel megint jönnek? – kérdik kollégák, kik lassan előkerülnek.
Nem tudom… remélem nem…

Megint eltelt egy nap.

Langyos vizes borogatás

A határokon tűnődöm legtöbbet. Arról, hogy miért is lett hirtelen ilyen sok problémás kölök. Vagy nem lett, mert a gond a pedagógiával van?

A problémás gyerek következő stációja a roma nebuló. Aki persze nem más, átok és kénkő száll annak fejére, aki megkísérli, hogy körüljárja, megragadja és úgy tuszkolja a kölköt, hogy tudomásul veszi, tényleg más. Mit kezdjünk azzal az örökséggel, amely szerint a gyermeklány pénzbeli érték, s az élő hagyománynak megfelelően valahol tizenkettő és tizenhárom éves kora körül vagyontárggyá lényegül át, melyről a család dönt? Örökíteni való, ápolandó? Mit kezdhetünk a sokat emlegetett közösségi összezárással, bárminemű gyámhatósági intézkedés esetében, amely legtöbbször eredményesen akadályozza meg a gyerek kiemelését, mert bármi áron, de maradnia kell, s a vész (a hatóság mint mumus) esetén mindig akad egy újabb gyámnak jelentkező, ki elakasztja az egyébként is bűn lassú eljárást? S persze elgondolkodtat az is, hogy a sokat dicsért gyerek–felnőtt kapcsolat nem nevel, csak mutat és enged, míg felnőtt létre nem ébred a gyerek. Ez mennyire jó?

Lehetne persze minderről értőn beszélgetni, jókat kitalálni, de annyira bemerevedtek az állások, álláspontok, hogy mind, ki érdekelt, nagyítón át mutatja igazát, az igazat meg nem látja.

Ebben az integrációs történetben különben az is zavaró, hogy az eredendő bűnnel megvádolt társadalomnak nincs és nem is lehet érve – tehát megoldást sem kereshet –, hiszen bűnös.

Mire is?

Lehet ma emelt fővel tanítani? Biztosan. Sikerül? Nemigen. Legyél alsós vagy felsős, középiskolai tanerő vagy egyetemi előadó, minden nap arról szól, nem vagy elég hatékony, kreatív, humánus. Mire is van az iskola – bármely fokon? Úgy tűnik: az érvényesnek s értékesnek tekintett kurzus céljainak megfelelően állampolgárt nevelni. Ha valaki tudná, hogy mi az érvényes kurzus, mitől állampolgár az állampolgár, s miféle ismerettel kellene felvértezni az elméket – előrébb tartanánk?

Benedekné Fekete Hajnalka