Bálint Gergő

Ki kormányozza a diákönkormányzatot?

Általános iskolámban éveken át voltam a diákönkormányzat tagja, sokáig vezetői posztot is betöltöttem, így elég jól átláthattam, hogy miként zajlik pontosan egy ülés vagy az ügyek intézése. Sajnos az évek során egyre jobban kiábrándultam az egész rendszerből. Elméletileg egy ülésen húsz-harminc diáknak kellett volna megjelennie, ennek ellenére volt alkalom, mikor az alelnökkel és két másik tanulóval ültünk egy kis teremben, és beszéltük meg a „fontosabbnál fontosabb” témákat.

Nem tudom, hogy más iskolákban miként működik a diákszövetség, de nálunk a diákok mellett volt egy úgynevezett diákmunkát segítő pedagógus. Az elnevezést is benne van, hogy feladata a diákok tevékenységének segítése. Valamiért a szerepek mégis teljesen felcserélődtek a diákok és a segítőtanár közt azokban az években, amikor én voltam a diákelnök, és értesüléseim szerint továbbra is ez a szisztéma az uralkodó. Tudtommal a diákönkormányzat azért jött létre, hogy a tanulóknak beleszólásuk lehessen a szabadidőprogramok megszervezésébe, segíthessenek benne, és kapjanak egy kis önállóságot.

Nálunk egy ülés a következőképpen zajlott:

Az a néhány gyerek, aki nem volt rest fél órával nyolc előtt betérni az iskolába, a segítőtanárral együtt egy kicsi, ritkán használt teremben foglalt helyet. Mikor mindenki elhelyezkedett, a pedagógus hozzákezdett a hónapban várható programok felsorolásához, ilyen például a sulibuli vagy a sportnap. A felsorolás végén megkérdezte a jelenlévőket, hogy van-e valakinek felvetnivalója, problémája. Mindenki csöndben ült tovább, hiszen már épp elégszer megtapasztalták, hogy bármit mondhatnak, a tanárnőnek mindig megvan rá a frappáns, határozott válasza: „A dolog egyáltalán nem lényeges!” Ezzel szegény diáktanácstagok önbecsülését mindig sikeresen porrá zúzta.

Én mint a vezető az ilyen esetekben folytonos késztetést éreztem arra, hogy megkérdőjelezzem a segítő pedagógus véleményét, hisz sokak szemében láttam, hogy nem értenek egyet vele. De minden igyekezetem hiábavalónak bizonyult. Szavaim mintha elkerülték volna figyelmét. Csak gúnyos arckifejezéséből észleltem, hogy meghallotta érveléseimet. Mit volt mit tenni, csöndben hallgattunk végig minden beszámolót, és ha szavazni kellett, mindig egyhangú szavazási eredményt adtunk. Bár papírforma szerint én voltam a „tanács” elnöke, ez a gyakorlatban csak akkor mutatkozott meg, amikor valami nem úgy sikerült, ahogy azt a tanárnő szerette volna. Olyankor mindig rajtam csattant az ostor.

Az évek alatt azt is megszokhattam, hogy minden kellemetlenebb feladatot velem végeztetett el, gondolok például a költségvetési terv elkészítésére és begépelésére vagy a következő ülés idejének és helyének kifüggesztésére. Kicsit erős talán a szó, de a segítőtanár „csicskásának” éreztem magam. Véleményem szerint ennek másképp kellene működnie: több teret kéne hagyni a diákoknak, hiszen ez a lényege ennek a szervezetnek.

Az iskolai demokrácia is felettébb érdekesen működött nálunk. Osztályfőnökünk minden évben szavazás elé bocsátotta a félév, illetve az év tanulóinak kérdését. (Eléggé haladó szellemű osztályfőnökünk volt, mindenki szerette ezért.) Mikor azonban felküldtük a neveket a diáktanácshoz, egy nappal később az osztályfőnöki órára belátogatott az a bizonyos segítőtanár. Mindenki tudta, hogy nem kellemes hétvégét akar kívánni. Nem az lett az eredmény, amire ő számított, amit elvárt volna. Újra szavaztatta az osztállyal, amit egy napja már letudottnak véltünk. Most sem kapta meg a kívánt eredményt, így újabb szavazást indított, de csak mikor már harmadjára szavaztunk újra, akkor jött ki az, amit akart. Mindenkiben tombolt a düh és a gyűlölet – a segítő két kis kedvencét kivéve, akik elégedett mosollyal nyugtázták az eseményeket.

Szerintem nem szabadna hagyni, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Valószínűleg ez a probléma is megoldható lett volna, csak valakinek foglalkoznia kellett volna velünk: diákokkal.