Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2022. április 22. péntek, 13:03

Maszkabál

Veszprémi Attila

Színházi előadás. A nézőtéren jó pár felsős osztály, jellemzően 13–14 évesek. A színpadon érzékeny, rövid jelenetekben fejlődő, jól követhető, nem külön gyerekeknek készült történetmesélő előadás egy nevesincs magyar kistelepülésről, a középpontban egy fiatal, betegnek mondott, kiszolgáltatott férfival, akit a betegnek ugyan nem mondott, de ugyanúgy kiszolgáltatott hétköznapi férfiak és nők vesznek körül. Közöttük kéne eligazodnia. A rosszul szeretés örökös, tragikus köreit (és a jól szeretés végtelen magányát) látjuk, otthonról a munkahelyre, a munkhelyről a kocsmába, a kocsmából megint haza, és onnan egyszer csak inkább már sehova se többet.

A gyerekek nagy része figyel, csak időnként villan egy-egy telefon. A hátsó sorokban is figyel egy sor fiú, noha ezt majdnem folyamatosan titkolni próbálják egymás elől, halkan röhögnek, rugdosódnak, helyezkednek. Figyelnek, mert egyrészt nem figyelni nagyon nehéz úgy általában, másrészt minden hátsó sorban mindig figyelnek, csak talán akik oda ülnek, azoknak az, hogy ne titkolják ezt egymás elől, eddig nem jött be, rájöttek, hogy hazudni jobb, mert ha nem teszik, akkor „mások” őket – például ők maguk egymást –, megrugdalhatják, félrelökhetik, kiröhöghetik, vagy ami a legrosszabb, elárulhatják és kipellengérezhetik, és ők ettől akár hirtelen vagy lassacskán meg is halhatnak belül, de ha azt nem is, valahogy mégis meghalásra hasonlít, hogy így kell majd élni, hát akkor inkább nem kapcsolódunk nyíltan egy kicsit sem, semmihez. És amikor ez a hátsó sornyi fiú már nemcsak ide ül, hanem a tanáraik ide ültetik őket, akkor már végképp lehetőségük lesz elfeledkezni a döntésük valódi okairól, arról, hogy honnan is ez a félelem az elárultatástól, meg a késztetés az árulásra, és már egész világosan úgy érzik, hogy jól döntöttek, viselkedésük kiérdemelte a figyelmet, elértek bizonyos saját célokat másoknál, az ültetés immár rájuk szabott, egyedi, csak nekik szól, az ő tiszteletükre és elismerésükre történt.

Háy János Gézagyerek című drámájának előadása a Pinceszínházban (2017.) Szereplők: Takács Géza és Börcsök Enikő

Csak akkor némulnak el teljesen, amikor a tisztázó valóság kegyes, semmilyen emberi kapcsolatból soha nem teljesen hiányzó pillanatai villannak fel a színpadon. Amikor évtizedek elringató biztatása után egy anya azt mondja a fiának, hogy egy mindig körben-körben forgó „életút” miatt panaszkodni azért lehetetlenség, mert ez másnál is így van; mindenki mindig ugyanazt csinálja. És ezzel azt, hogy tulajdonképpen nem kell félni, mert a panasz, még ha meg is hallgatja valaki, nem vezethet sehova, csak egy másik ugyanabba. A tisztázó valóság persze az állításnak nem a tartalmában mutatkozik meg, hanem abban, hogy kimondatik. Megtudod, hogy a segítő sem tud többet, mint te, és akkor persze te sem tudsz kevesebbet, mint a segítő. Ugyanazt tudjátok ugyanolyan jól. A bizonyosság, amely az egyiket a másik fölé emelné, amelytől te meg volnál fosztva, mások pedig birtokolnák, nem létezik. És ez most lelepleződött. Alighanem azért némultak el a diákok, mert egy pillanatra, kísérőik bárhogy is szerették volna kilökni őket ebből a tudásból, megérthették, hogy mind félelmetesen egyek vagyunk.

De egy másik alkalommal is belefeledkeznek a hátsó sorban ülők az előadásba, méghozzá sokkal hosszabb időre; amikor a kocsmában egy részeg melós úgy belelendül a „segítségbe”, hogy valóban sikerül valamit segítenie valakin, jó teraputává válik; annyira akar, hogy leesik róla a szerep, ami melóstársaihoz méltóvá teszi őt, kikapcsol a hétköznapi logikája, és teljes földön csúszkáló, kézzel-lábbal magyarázó valójával bekapcsolódik valaki másba, ettől pedig rövid időre végre elveszti magát, tehát azt is, hogy akar, és csak egyszerűen együtt van a másikkal. A diákoknak pár percre szükségtelenné válik távol maradni ettől az élménytől, mert ez még a társaik – ellenségeik és saját képzelt belső kis emberük – figyelmét is elvonta róluk. Végül is lehetne így, hogy még egymástól sem kell mindig félnünk, hiszen van olyan, hogy a hatalmas másik nem zabál fel, hanem fogja magát, és eltűnik bennem, kifürkészhetetlenül.

A kb. 120 fős gyerektársaság együtt mozdulni látszik az élményben: leginkább a fizikai akciókon nevetnek, és mindig nevetnek a fizikai akciókon – nem mindenki, de nagyon sokan és együtt. Bármilyen erőszakot, tragikus, reményvesztett kényszercselekvést, lökdösődét, verekedést, ütést, esést vagy szánalmas szerencsétlenkedést látunk, bármilyen vizuális úton is érkezik is a nyomorult emberi kényszerpályák jelenlétét jelző inger, a gyerekek felnevetnek. Minden egyes bántalmazáskor. Ahol viszont elcsendesül és kiélesedik a figyelmük, azok a „beszélgetős” részek, a szemkontaktusok, a lassú kérdés-válaszok, a filozofálós pillanatok. Mintha az akció, a látvány, vagyis „maga a dolog” számukra afféle jackass volna csak, van belőle részük nekik is, nem hordoz jeleket, vagy a jelek nem kapcsolnának be jelentéstulajdonításokat bennük egyáltalán – vagy épp ellenkezőleg: annyi jelet hordoz és jelentést generál bennük a vizuális akció, és olyan intenzív számukra a fölismerés, hogy azt a felnőttek elképzelni sem tudják, és ez az intenzitás annyira elviselhetetlen, hogy a közös tudat bölcs nevetéssel válaszol rá, pavlovi reflexszel. És talán azért mélyül el figyelmében a nézőtér minden verbálisan kiélezett jelenetnél, minden „álló” beszélgetésnél, mert esetleg titokban mindenkinek ez, a beszéd, a beszélgetés a valódi kedves csatornája arra, hogy meghallgassa a világot, és hogy a világ meghallgassa őt, egyáltalán, hogy figyelem képződjék önmagunkra, és ezzel párhuzamosan arra a tényre, hogy ezek a beszélgetések mindig használhatók rosszra is, hogy ezek ott a színpadon miféle álságos játszmák valójában, miféle árulások és eltaszítások. A diákok elcsendesednek és figyelnek 2018-ban, ebben az új világban, amelyben meg lett mondva mindenkinek, hogy a verbalitás már nem sokat ér, és az akció, a látvány, a multifókusz, a zsibbasztás és a vad vágtatás az, amire a diákoknak szükségük van.

Az előadás után beszélgetés a színészekkel és a rendezővel. Egy agilisnak látszó kísérő tanár oldalt állva vezeti fel az eseményt, a színészeket és a rendezőt kéri, mesélnének valamit arról, hogy hogyan készült az előadás, hogyan működött a rendezés, egyebek. Ők mesélnek. A tanár a válaszaik közti szünetekben sorolja, hogy mostanában épp mi az anyag, amit vesznek, az is kiderül, hogy miből fognak majd dolgozatot írni. Néha a tekintetét egyetértésért körbehordozva, erős, amolyan bátorító hangon állapítja meg, hogy a gyerekek ebben az iskolában milyen okosak, és amikor az előadásbeli kocsmás-kurvás-bántalmazós jelentekről szó esik, nagyokat bólogatva, a kezdődő zsivajon túlemelt hangon állapítja meg partnerileg, hogy neki azt mondták, ezek a gyerekek túl kicsik még egy ilyen előadáshoz, ők mégis elhozták őket, mert nem kell ám itt vetíteni, bizony, ő tudja, hogy melyik ötödikes nézett már pornófilmet. Itt ugyan valamit valamivel összekeverhetett, de amúgy kerek irodalmi-műveltségi kontextusban közelít a színházban levéshez, számára ez része a kultúrálódásnak, s nemkülönben pontosan tudni, hogy mindez hozzájárul majd a gyerekek megfelelő kompetenciáinak fejlesztéséhez. Talán emiatt a tökéletes, befejezett kerekség miatt van az, hogy bár többször is felszólítja a százhúsz gyereket, hogy bátran kérdezzenek a színészektől, mondják el, mit éreztek, azok nem mondják, ő meg a sokadik nyilvánvaló távolságtartó némaság és nevetgélés után cinkosságot termelő mosollyal leszúrja a társaságot: „nagyon passzívak vagytok, köszönöm szépen”. (Amit én úgy értenék, ha én gyerek volnék, hogy „szégyent hoztok rám, vagyis az iskolára, vagyis a közösségre, amelyet e pillanatban mégiscsak én képviselek a leginkább, és persze csakis miattatok”.) Egyetlen ötödikes-hatodikos forma fiú elkezdi azért mondani, hogy mit gondol, de belekavarodik, a színészek ugyan erősen figyelnek, de aztán a rengeteg felnőttbeszéd közt elvész a fonál.

Zaj kerekedik, persze megint legfőképp a hátsó sorban, és a tanár akkor tréfásan „hibás”-nak nevezi az oda ültetett diákokat. Egy másik tanár persze erre a középső sorokból hozzáteszi, egyszerre szabadkozásképp a passzivitás miatt, és egyszerre óvó magyarázatként, hogy „ezek a gyerekek még a beetetés időszakában vannak – így mondja –, és nem igazán passzívak, hanem most megteltek élménnyel, azt elviszik, és azok aztán majd megérnek bennük.” Zengő mondatai, akár a profi légtornászok, alátekintés nélkül átröppennek a diákok feje fölött, egyenesen a színpadon ülő színészekhez, hadd értsék ők is, mivel állnak szemben, hadd tudják ők is hova tenni ezt a zsinatoló, fészkelődő siserehadat. Egy harmadik tanár a közönségből a béke követeként kér szót, és ennél is jóval egyértelműbben megvédi a hátsó sort a „hibás” jelzőtől, majd körbenéz, és valódinak és konstansnak látszó belső lelkesedéstől átfűtött hangon, jó hangosan kihirdeti úgy egyáltalán mindenkinek, hogy milyen esszéket kell majd írni a szeretetnyelvi megnyilvánulásokról, amelyeket az előadásban láttunk. Láthatóan el van ragadtatva saját mindent-ölelésétől, hangoskodik és hahotázik, és semmi kétsége sincs afelől, hogy a gyerekeknek is éppen ez kell. Őket is imádja. A gyerekek is jól ismerik már, ez teljesen nyilvánvaló, a mondatai közben vicces hangon felzúdulnak, bár ennek akusztikája fojtogató, a zajba rengeteg nevetés vegyül, mégis kifejezetten rossz hallgatni.

Ekkor lesz számomra világos, hogy itt most a tanárok szerepelnek. Megmutatják maguknak, egymásnak és a helyieknek: bírnak ők ennyi gyerekkel, s lám, ezt a korosztályt is el lehet vinni a színházba, és érdemes értük erőfeszítéseket tenni. A gyerekek figyelme vagy távolságtartása pedagógiai siker vagy sikertelenség, de az egész helyzet a pedagógusi odafigyelés, a gondos oktatás és nevelés eredménye, amely előbb-utóbb majd úrrá lesz ezen az érthetetlen passzivitáson is, amit a beszélgetésben mutatnak ezek a gyerekek („pedig a szünetben mennyi mindent mondtatok!”), és amely semmilyen összefüggésben nincs velük, a pedagógusokkal, sem pedig az iskolával, hanem csak azzal, hogy ezek ilyenek, imádnivaló lázadó kamaszok, még keveset értenek a világból.

Külső szemlélő vagyok, persze. Lehet, hogy egész másképp van minden. Lehet, hogy mindez csak emlékeztet valamire. De a cirkuszinak beillő kommunikációs forgatagban nem érződik gyerek és tanár, tanár és tanár között kapcsolat, sőt, az sem, hogy összeérhetne épp a tanárok és a gyerekek léte mint dráma. Maszkok ütődnek egymásnak a tolongásban. Használták a színházat és egymást, ki-ki céljai szerint. A gyerekek biztos fejlődtek, majd a dolgozatokból kiderül.

Veszprémi Attila

 

Megjelent az Új Pedagógiai Szemle 2018. 11-12. számában.

 

Kapcsolódó link:

Háy János – A Gézagyerek – KultOnline (blog.hu)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Vissza
Sajtófigyelő
2022.09.24.
Ez eldőlt, megszólalt a Belügyminisztérium iskola-ügyben: erre készülhetnek a magyar szülők télen
Egyre többet lehet hallani arról, hogy az iskoláknak nincs pénzük felújításra és eszközök beszerzésére, így a szülőkkel akarják megoldani ezeket a feladatokat. Az iskolák karbantartá...
(Forrás: Pénzcentrum)
--
2022.09.24.
300 diák tüntetett a budapesti Szerb Antal Gimnázium előtt a tanáraikért és az oktatásért
Újabb iskolában álltak ki a diákok a tanáraikért és az oktatás fejlesztéséért: a budapesti Szerb Antal Gimnázium tanulói a közleményük szerint péntek reggel mintegy háromszázan alkottak...
(Forrás: Mérce)
--
2022.09.24.
A minisztérium szerint az új Nat úgy jó, ahogy van, és pluszban még \"hazafias, gyermekközpontú és 21. századi\" is
Ha a tananyag valóban sok és elsajátítására a kormány bevallása szerint is több időt kell hagyni, akkor miért nem inkább a tananyag mennyiségét csökkenti a Kormány, megkönnyítve ezzel...
(Forrás: Eduline)
--
2022.09.24.
Pedagógusok Szakszervezete: El fognak szabadulni az indulatok, amikor megérkeznek az első energiaszámlák
Hétfő óta tart a pedagógusok országos gördülő sztrájkja, amelyhez egyre többen csatlakoznak a Pedagógusok Szakszervezetének (PSZ) alelnöke szerint, ám egyelőre nincsenek annyian, mint a...
(Forrás: hvg.hu)
--
2022.09.24.
18 fok sincs egy fóti gimnáziumban, már most meleg teát osztanak
Tizenhat-tizennyolc fok van jelenleg a Fóti Népművészeti Szakgimnáziumban – erről tájékoztatta a szülőket az intézmény vezetője. A szerkesztőségünkhöz is eljutott levelének létezé...
(Forrás: hvg.hu)
--
2022.09.24.
Sem utódja, sem boldog őse. Ady Endre versének kibontása dramatikus módszerekkel. Végh Ágnes írása
A drámatanári képzés vizsgatanítására is azért választottam ezt a művet, mert a lét egyetemes kérdéseit feszegeti, amelyekkel előbb-utóbb mindenki szembesül az élete során. Az alábbiakban...
(Forrás: tani-tani online)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógia pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus ünnep