A vas (És a cél?) országa

Két éven át a lomtalanítás úgy zajlott kerületünkben, hogy amit akartunk, s a rendelkezésre álló szállító eszközökkel tudtunk, elvihettük a hulladéktelepre. Előzetes bejelentkezés, időpontfoglalás, lakcímkártya, annak bizonyítása, hogy fizetjük a hulladék elszállítását, s máris bevihettük a kacatokat. Törött ágyvég, beszáradt festék, csomagolóanyag, kiselejtezett ruhanemű – lom. Nem volt gazdaságos, mert kézben cipelve keveset bír el az ember. Az autó is méretbeli korlátokat jelent. Kevés lomtól lehetett így megszabadulni, több fordulóban.

Vártuk a szokványos lomtalanítást, és el is érkezett. Vele minden, amit megszokhattunk. Széttépett nejlonzacskók, kiszóródott apró vackok, üvegszilánkok. A mosógép illedelmesen előtte három nappal mondta be az unalmast. Így a régitől – nyolcvan kiló, nagyobb része fém, de a tervezők ügyessége folytán csak egy új árából javíttatható, az öreg „mindjártjövökérte” kazántól, egy húsz éve használatlan ajtótól és egy, a Dunántúli-dombságra emlékeztető, hepehupás matractól igyekeztünk megszabadulni.

A mosógép békésen álldogált a kapun belül, nem kellette magát, de így is szemet vetett rá valaki.

– Elvinném.

– Vigye! Van egy kazán is.

– Az jó, jó nehéz.

– Hát az.

Mutattam a kazánt a garázsban. Szakértő szemmel vizslatta a többi tárgyat.

– Azok maradnak – igyekeztem az elején leszögezni.

Felvonszoltuk az autó elé. Ott aztán megfogta és berakta – egy hátsó üléseitől megfosztott Corsa-ba. Az meg se nyekkent – szokva van, ül már a vége. Tolta, lökdöste egyre beljebb. A reccsenés se állította meg azonnal.

– Apa, kitört az üveg! – mondta a kisfiú, a számomra ismerős, keserves emlékeket idéző iskola pólójában.

Az apa rám nézett, mintha én vertem volna (ki) szemmel az üveget, és elfojtott haraggal, puszta kézzel kitakarította az üvegcserepeket az ablakból – a kapunk elé. Rezzenéstelen arccal mentem a kerti seprűért. Mire visszaértem, már a mosógép készült kiütni a másik oldali ablakot.

Némi köhintéssel igyekeztem felhívni magamra figyelmet – a másik üveg mondtam, és oda mutattam, ahol még ujjnyi hely volt a gép sarka és az üveg között. Kitört az indulat:

– Aszongya, mámi? Kitörik ez is, mi, mámi? – a szeme villámlott.

– Nem törik ki, ha eligazítja.

– Majd a testvérem segít – feleli. – Mert tudja, az Orbán Viktor is megmondta ”Hozzatok magatokkal…” A végét már nem hallgatom meg. Se türelmem se kedvem, se gyomrom. Bokáig szilánkban, ócskavasak közt ez a legfontosabb – hát legyen.

A szót – vasazás – lassan húsz éve ismerem, így a jelenség se lehet újkeletű.történet

1. történet

Kérdeztem volt tanítványomat, jár-e már óvodába a kistestvére.

– Nem a’.

– Anya otthon vele?

– Nem a’.

– Hát?

– Mikor mennek vasazni, viszik magukkal.

– Vasazni?

– Igen. Gyűjtik a vasat, hogy leadják.

Gazdag tapasztalatok egy háromévesnek, de nem mondom – nem tehet ellene egyikünk se.

Volt tehát húsz éve is, van most is. Állni látszék az idő, bár a történelem szekere haladt. Felnőtt már a kislány, de alighanem csak annyi a változás, hogy az anyósülésen ő tart ölében egy kicsit, és nem őt az anyja.

2. történet

Ugyanazon, nem vénnek való vidékről való a másik történet is. Túlkoros fiúcska szakértői véleménye érkezett. Miszerint látássérült. Sem a WHO, sem a pedagógiai látásvizsgálat adatai alapján nem az – egyik szemével tökéletesen lát – de a papíron ez szerepel. Hívom az iskolát, hogy mennék meglátogatni, tanácsadás, miegymás.

– Ne menjek, fölösleges – mondja az iskolaigazgató. – Magántanuló, és különben se járt iskolába régebben se.

– Neeem? – hitetlenkedem a fővárosiak tudatlanságával.

– Nem. Vasazni járnak. Erős gyerek, ráültetik a kupacra, amit összeraktak, hogy más el ne vigye.

Mire nem jó egy ilyen szakértői papír? – merengek magamban. S a szakértő, aki kiadta?

3. történet

Az utolsó vasas emlék a Szent Panteleón védelmezte vasmű környékéről való.

– Még mindig nincs papírod? – kérdezem, miközben előveszem a más gyerekeknek jótékonykodásból adott, de fel nem használt műszaki rajzlapokat. (A pontírás ezen marad meg tartósan.)

– Már majdnem vettek tegnap anyáék.

Kicsit dühös vagyok már: tanév eleje óta nincs lap. Mintha más gyereknek füzete nem lenne.

– Majdnem?

– Igen. De aztán csak harmincegy ezret kaptak a vasért, és inkább ennivalót vettek.

Hát így.

A vas országa vagyunk. A cél is kiviláglott. Jó ez így. Hozunk még egy embert, emeljük – nem az országot, a dögnehéz kazánt, mosógépet -, visszük a telepre. Megvesszük, ami kell. Ha marad, azt is, ami az iskolába kell.

4. történet

Új helyszín, másik gyerekek, az ok a világon a lehető legszomorúbb – háború. Rajzol, és közben azt mondogatja: hegy, hegy, hegy. A három hegyecskét alul összeköti, feketére színezi.

– Mi ez? – kérdezem

– A Fülegér király koronája. Az fekete.

Nézek rá, nyilván elég bambán, mert most ő kérdez:

– Ismeri azt a mesét? A Fülegér királyról?

Pörög az agyam, de a Fülegér király szó nem mond nekem semmit. Inkább csak mulatságos.

– Nem Egérfül király?

– Neeem. – feleli. – Tudja, abban van a Diótörő is.

Gyakran meglepett már, de ennyire még nem.

– A Diótörő? – már gyanakszom, hogy melyik mese ez.

– Az hát.

– Ismered?

– Egyszer láttam a tévében. Hogy az milyen jó vót.

– Szeretnéd újra megnézni?

– Igen.

Simítás és koppintások sora. Diótörő kulcsszóra sok a találat. Túl sok, de ahogy görgetünk lefelé, azt mondja: ez az. 58 perc, akár bele is férhet. Férhetne, de a többiek érkezéséig már nincs annyi idő. Mindegy. Kezdjük el!

Abból a faluból, ahova a Google utcaképeket készítő autója se ment be, iderepítette a történelem vihara. Az a vihar, amelyről nem tudhatjuk, nem csak most gyűjti-e az erőt a valódi tomboláshoz, mint a Karibi-tenger felett hol hurrikánná erősődő, hol semmibe veszve elcsendesedő szelek. Itt ül, és a Diótörő után áhítozik. Nem az Operában látta, a tévében. Egy mindig zsizsegő környezetben. Végignézte, megszerette, szeretné újra látni.

Nem akarok messzire tekinteni a sorsába, nem is tudok; általában a magaméba se. Annyi talán megjósolható, hogy előbb utóbb a felső fogsorában is hófehér állandó fogak nőnek, kitúrva helyükről az apró, feketés, szuvasakat. Talán a mostani kisegér méreteit is leveti – kidolgozott izomzatú, erős férfi lesz, mint az apja. Tétova remény csillan, mint sosem feneketlen kút mélyén a kevéske víz: talán nem fekete vasból lesz a koronája, hanem csillogó aranyból. Mert lesz, az biztos. Igaz, ha aranyat akar, (ahonnan ő jön, a szeretnék semmit nem ér) neki kell kimosnia azt puszta két kezével a folyó hordalékából, s az ötvösmunka nagy részét is magának kell elvégeznie.

Az hát a vas, ez meg A Cél.

Szabó Anna