Ki (ne) menjen tanárnak?

5 üzenet

1. kati tanító néni szerint:

   2010.05.04. - 11:20

   "…de idővel remélhetőleg ez is megoldódik majd." igen. kihalással minden probléma megoldódik.
   de addig lenne még tennivalónk. azt én sem értem, miért kell küzdőtérnek tekinteni az iskolát, és ellenségnek az ott lévőket.
   ki ne menjen tanárnak? aki nem ezt tekinti életcéljának, semmiképpen. aki itt akarja bebizonyítani a maga zsenialitását, az se. az egyetemi évek alatt folyamatosan figyelni kellene a tanárjelölteket, nincsenek-e árulkodó jelek: máshol hasznosabb munkát végezne a leendő kolléga. a mégannyira kevés tanítási gyakorlaton is ki kell, hogy derüljön, miként bánik a gyerekekkel. a nem megfelelő stílus csak ideig-óráig palástolható. a jó gyakorlatvezető észreveszi az intő jeleket. már ha nem ilyen ő is.
   a gyermek megnyomorításánál nagyobb bűnt keveset ismerek. és ezt nálunk szabadon teheti sok "kolléga". én is ismerek ilyet. én is nehezen tudok ellene tenni. talán a másfajta út megmutatása, a tántoríthatatlan hit benne, lassan célba ér.
   nagyon lassan..

   Válasz
2. gyuzsu szerint:

   2010.05.04. - 23:03

   A helyzet bonyolult. Nem fényezni akarom magam, de én figyelembe veszem a a délutáni elfoglaltságokat, elfogadom, ha valami okkal nincs kész a lecke, meg lehet kérni, hogy halasszuk el a témazárót, lehet javítót írni, hiszen nem célom egyeshalom osztogatása. És azt tapasztalom, hogy szép lassan a legjobb osztály is elkezd visszaélni ezzel, akkor sem ír leckét, ha nincs semmilyen indoka, akkor is halasztani akarja a dogát, ha másnapra sem tanulja meg komolyan, stb. Volt diákom, aki meg is fogalmazta, hogy ha egy tanár kedves és nem kell féni tőle, akkor annak az óráján kiengednek, mert mással nem merik megcsinálni. És akkor a tanár – jelen esetben én – szépen megtanulja, hogy keltsen félelmet, mert akkor legalább lehet tanítani.
   És még nem beszéltem a szülőkről, akik bemennek panaszkodni, ha a gyerek nem tanul kéromkodások közepette rengeteget az adott tárgyból, mert akkor az a benyomásuk, hogy nem is folyik munka az órán. És akkor a tanár elkezdi a sok-sok házi kiosztását, ée ellenőrzését és a hiány szankcionálását, hogy a szülő számára is látványos legyen a gyerek munkálkodása. Ennek ugyan semmi értelme, de sok igazgatóhoz befutó panaszt nem kockáztathatja a mai világban egy dolgozó.

   Válasz
3. zöldbéka szerint:

   2010.05.05. - 11:04

   Azt gondolom, hogy minden mai bajunk forrása a hiányos, nem megfelelő nevelés (családi, óvodai, iskolai), a nem létező mintaadás (család, iskolai közösségek, egyéb közösségi terek, társadalom), a szilárd értékrendek. Ezt képtelen pótolni egymagában az iskola, vagy annak néhány pedagógusa.

   Válasz
4. Zsuzsi szerint:

   2010.05.06. - 11:56

   Szerintem az oktatás, és sajnos már a család is a társadalom kicsinyített mása. És a mi társadalmunk büntető társadalom. Szigorú, sokszor ésszerűtlen törvények betartását követeli meg zéró toleranciával. Reklamációnak helye nincs. Büntetést viszont csak azok kapnak, akiket utolérnek. A kicsiben játszók. A nagy játékosok ki tudnak bújni a felelősségrevonás alól. Ezt látjuk, mi, szülők, pedagógusok, emiatt vagyunk gyakran frusztráltak, és erre válaszolunk úgy, hogy ha már belénk rúgtak, mi is belerúgunk a nálunk gyengébbe. És az nem más, mint a gyerek… A gyerek meg nem érti, mit tett rosszul – lásd a fenti írást!
   Ki ne menjen tanárnak?! Az, aki
   – azért szerzett diplomát, mert csak tanárképzőbe vették fel
   – aki azt hiszi, a munkaideje annyi, amennyi az órarendbe épített órák száma
   – aki csak megélhetési forrásnak tekinti az iskolát
   – aki nem tudja elfogadni a másságot
   – aki elfelejtette, hogy valaha ő is volt gyerek
   – aki szerint a munkája kimerül a tantervi követelmények bevasalásában
   – akinek nincs humorérzéke
   – aki saját sérelmeit nem tudja az iskola kapuin kívül hagyni
   – aki nem tud vagy nem akar mosolyogni
   – aki nem tud önzetlenül szeretni
   – aki az osztályt egy nagy, egységes "masszának" tekinti, és nem fogadja el, hogy minden gyerek önálló egyéniség
   – aki nem látja be saját hibáit és korlátait
   – aki nem tud megbocsátani
   Sorolhatnám még tovább, de úgy érzem, nem érnék a végére. Nem szeretném, ha ebből az írásból bárki azt olvasná ki, hogy én hibátlannak tartom magam, és azokat a kollégákat, akik ugyanezeket az elveket vallják, mert nekem is vannak rossz napjaim, amikor ok nélkül morgok rá a gyerekre, de ha úgy látom, igazságtalan voltam, tudok bocsánatot kérni, és ez nem jelent megalázkodást a gyerek szemében, nem jár tekintélyvesztéssel. Be merem vallani, ha hibázok, vállalom, ha valamit nem tudok, és ugyanezt elfogadom a gyerektől is. Rendszert azonban nem csinálunk ebből. Így megértjük egymást, és a kölcsönös megbecsülés és tisztelet a kapcsolatunk alapja, aminek következménye, hogy a súrlódások nem válnak megoldhatatlan konfliktussá.

   Válasz
5. Barbara szerint:

   2013.02.13. - 22:17

   Kedves Balázs!
   Azóta, hogy ezt leírtad eltelt majdnem 2 év.
   Hogy vagy?
   Barbara

   Válasz