Mit bizonyít a bizonyítvány?

Mint minden iskolában, nálunk is most, a napokban van a bizonyítványosztás. Bár sok és fárasztó háttérmunkával jár, mégis nagyon jó érzés mindenkinek azzal odaadni az egész éves eredmények listáját, hogy lám, mennyit lépett előre az illető önmagához képest. Van, aki csak egy picit, de rengeteg munkával, ezért méltán lehet rá büszke. Van, aki egy régóta kitűzött célt ért el végre. És akad olyan is, akinek nem az iskola a legfontosabb az életében most, mégis szánt erre is időt és figyelmet. Ez mindenkinek ünnepi pillanat, és hálás vagyok a sorsnak, hogy annyiszor ünnepelhetek, ahányszor csak átadok egy bizonyítványt. Közben pedig eszembe jut, hogy diákként mennyire másként éltem ezt meg.

Egy évvel jártunk az érettségi előtt, ez volt az utolsó előtti bizonyítványosztás. Addigra már mindenkinek tudnia kellett, hogy merre tanul tovább; a gimnáziumban, ahová jártam, akkor fel sem merülhetett, hogy valaki esetleg nem egyetemen folytatja a pályafutását. Akkoriban azt gondoltam, hogy pszichológus szeretnék lenni, és vésztartalékként várt egy hely egy vidéki egyetemen is, ahol egy országos tanulmányi versenyen elér eredmény miatt már egy évre előre biztosítottak, hogy érettségi után felvesznek. Így elvileg nem volt okom az aggodalomra, hogy mi lesz velem.

Az osztályfőnökünk alig volt idősebb nálunk. Így utólag már látom, hogy valószínűleg halálra volt rémülve a rábízott felelősségtől: harmincnyolcan voltunk az osztályban, nem kis kihívás ennyi kamaszt kordában tartani egy épp csak nem pályakezdőnek. Ő azt a megoldást választotta, hogy szigorú kereteket tart, és ezzel őrzi meg a pozícióját felettünk. Mindenkit magázott, és sok időt töltött azzal, hogy értékelje a teljesítményünket. Az osztálykirándulásokon szinte alig aludt, zseblámpával járőrözve figyelte, mindenki a saját ágyában alszik-e. Ugyanakkor az idősebb kollégáitól ő is tartott: amikor konfliktusba keveredtem az egyik tanárral, aki évtizedek óta dolgozott már ott, és rangidősnek számított, hiába kértem az osztályfőnöktől segítséget; azt mondta, nem tehet semmit, és jobb, ha meghúzom magam. Onnantól maradt köztünk a diplomatikus távolságtartás – már nem tudtam tisztelni, a lázadozó kamasz a meghunyászkodó felnőttet.

Azon az utolsó előtti bizonyítványosztáson az osztályfőnökünk mindenkit egyenként kihívott az asztalához, és miközben átnyújtotta a bizonyítványunkat, elmondta, hogy a választott pályánkhoz hogyan viszonyulnak az elért eredmények. A K betűmmel a névsor közepén voltam, így volt időm végighallgatni, hogy kinek milyen fényes jövőt jósolt. Aztán én kerültem sorra. „Látszik, hogy a képességei nem rosszak, de nem fektet elég energiát a tanulásba. Ezzel az átlaggal nem sok esélye van, hogy bekerüljön pszichológia szakra. Talán még az utolsó évben összeszedheti magát”. Megsemmisülve vettem át a bizonyítványt. Az átlagom 4,2 volt – ezt ítélte meg úgy, hogy nem viszem majd semmire, mert mindenhez kevés.

Azóta eltelt 25 év. Abban igaza lett, hogy nem lettem pszichológus, bár nem azért, mert elutasítottak:  utána már más érdekelt, és én magam döntöttem úgy, hogy nem arra visz az utam. Sok mindent megtanultam ebben a 25 évben, és remélem, hogy ő is bátrabb és magabiztosabb lett. Nem haragszom rá, mert mindig eszembe jut a tanév végén, bizonyítványosztáskor, hogy mennyi mindennek lehet örülni, amit akkor ő nem akart vagy mert meglátni. Akár egy matek kettesnek vagy egy olyan eredménynek, amihez az iskolának semmi köze. És lehet, hogy tényleg nem vittem sokra  – de az a nem sok legalább az enyém.