Dr. Kronstein Gábor

Dialógus a kölcsönös megértésről

A választások óta a vallásos pedagógia teret nyer a gyakorlatban. Felemelték az egyházi iskolák állami támogatását. Megkönnyítették a fenntartási nehézségekkel küzdő önkormányzatok részére, hogy óvodáikat, általános iskoláikat egyházi alapítványok kezelésébe adják. Az új nemzeti alaptantervben kiemelt szerepet kap a hit, a vallásosság, illetve az egyházak szerepe. A tárgyalás folyamatában lévő új médiaalkotmányban erősebb hangsúlyt nyer a hit védelme. Ha megszületik az új magyar alkotmány, annak bevezetője nyomatékosan állást foglal a hit méltatása, a hit, illetve az egyház(ak) kiemelkedő történeti érdemei mellett. E folyamat elindult, bár nyilván szakaszosan fogják bevezetni. Más forrásokból tudhatjuk: az osztályfőnöki munka jelentősége megnő, s a pedagógusok egyre gyakrabban fognak találkozni vallási témákkal, e témákkal kapcsolatban pro vagy kontra elfogultságokkal, előítéletekkel, érzelmi-indulati érveléssel, tehát a pedagógus állásfoglalása kikerülhetetlen.

Könnyebb és meggyőzőbb érvelniük, ha még idejében megismerik vitathatatlan szellemi tekintélyek türelemre, megértésre, együttműködésre irányuló véleményét. Két szellemi tekintély folytatott 2004-ben párbeszédet a (katolikus) egyház és a szekularizált állam kapcsolatáról – humanista együttműködéséről. Egyikük Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa, a bíborosi kollégium dékánja volt, akit alig egy évvel később pápának választottak. Dialógustársa Jürgen Habermas professzor, ugyancsak filozófus, aki azonban nem a teológia, hanem a szociológia irányából művelte a bölcseletet.

Mi nem tudhatjuk még, hogy a közeljövőben csak hangsúlyeltolódásra kerül-e sor Magyarországon a szekuláris állam keretei között, avagy ennél mélyebb átalakulással kell majd szembenéznünk. A kis terjedelmű könyv egyik oldalon a szekuláris állam újabb tapasztalataiból indul ki, hirdetve, hogy a mai – úgynevezett posztszekuláris fejlődési szakaszban a türelmetlenség elavult a vallással szemben. Egyházi oldalról viszont az a felismerés nyitott utat a toleráns párbeszédhez, hogy – mint a bíboros kifejtette – a dogmáiba belecsontosodott egyház kóros tüneteket mutat, miként a felvilágosodásra visszanyúló ész elmeszesedett világmagyarázata ugyancsak elfajulási jelekkel rendelkezik. Mind Ratzinger, mind Habermas érzékeltetik, hogy Európa, az európai kultúra hanyatlását a fundamentalizmus sietteti.

A két nyílt szellem érvelését a kötetből érdemes megismerni. Én csak arra vállalkozom, hogy dialógusukból az egymás felé hajló – összefoglaló jellegű – gondolatsorokat idézzem.

Habermas:

„Az államhatalom világnézeti semlegessége, amely minden polgár számára egyforma etikai szabadságot ad, nem egyeztethető össze azzal, hogy a politika általánossá tegye a világ szekularizált szemléletét. Nem szabad kétségbe vonni a vallásos világképek elvi igazságképességét, sem a vallásos emberek azon jogát, hogy a vallás nyelvezetével élve szóljanak hozzá a nyilvános eszmecseréhez. Sőt, tegyenek erőfeszítéseket annak érdekében, hogy a vallás nyelvén megfogalmazott gondolatokat a nyilvánosság más szereplői számára nyelvileg hozzáférhetővé tegyék. Ez a liberális politikai kultúrában elvárható.”

Ratzinger:

„Messzemenően egyetértek azzal, amit Habermas úr a posztszekuláris társadalomról,  mindkét oldal tanulási szándékairól és önkorlátozásáról kifejtett. A vallás kóros tüneteket mutat, amelyek felettébb veszélyesek, és elkerülhetetlenné teszik, hogy a vallást olykor ellenőrizzük, időről-időre megtisztítsuk és rendezzük. Mérlegeléseink során az is megmutatkozott, hogy az észnek is megvannak a maga kóros tünetei. Ilyen az ész gőgös elbizakodottsága, amely nem kevésbé veszélyes, mint a teológiáé. Sőt, az atombomba és az embergyártás miatt még fenyegetőbb is. […] Ha az ész teljesen emancipálódik, és elveszíti tanulási képességét, ha lemond arról, hogy máshoz mérje magát, akkor rombolóvá válik. Ezért az ész és hit, ész és vallás szükségszerű korrelációjáról beszélnék, amelynek keretében a kettő egymás kölcsönös gyógyítására és megtisztítására hivatott, mert mind a kettőnek kölcsönösen szükségük van egymásra, és ezt mindkettőnek el kell ismernie. Ha ezt az alapszabályt a gyakorlatban korunk interkulturális kapcsolatába helyezzük, akkor az egymással együttműködő keresztény hit és a nyugati, szekuláris racionalitás el fogja kerülni a hamis Európa-központúságot. A nyugati kultúra mindkét nagy összetevője számára egyaránt fontos, hogy figyeljen a többi kultúrára, ne helyezze magát eleve fölébük, hanem olyan polifon korrelációs viszonyt kíséreljen meg kialakítani velük, amelyben ők maguk is nyitottá válhatnak ész és hit lényegi komplementaritásának elfogadására.”

Nem kétséges, hogy e ponton a bíboros az iszlám fundamentalizmusra gondolt, s valamennyi vallás és világi meggyőződés humanizálásának látomását tartotta szem előtt. Utópia? Lehet, szinte-szinte bizonyos. Az azonban ajánlatos, hogy a mai magyar szegényes, de mégis pöffeszkedő provincializmusunk uralma idején a pedagógusok támaszkodjanak azoknak a nagy szellemeknek tanácsaira, óvásaira, akik enyhítő kötést képesek tenni a mi kis kultúrharcaink fájdalmas konfliktusaira is.

Dr. Kronstein Gábor