Jakab Györgyírása egy szerkesztés alatt álló hosszabb tanulmány része, amely az állampolgári nevelés hazai helyzetével foglalkozik. Honlapunkon történő közreadását a téma napi aktualitása indokolja.
A növekvő válsághangulat árnyékában egyre riasztóbb tapasztalataink vannak a magyar társadalom összetartó erőinek meggyengüléséről, a közgondolkodás irracionálissá válásáról, a gyűlölködő polarizációról és a szolidaritás hiányáról. Naponta szembesülünk a paternalista hatalomgyakorlás és politikai manipuláció különböző módjaival, ami nagymértékben infantilizálja az embereket és folyamatosan pusztítja a társadalom közbizalomra épülő védőrendszereit. Megdöbbentő közvetlenül is megtapasztalni, hogy milyen könnyen kilépünk az okok és okozatok, a tettek és következmények korábban természetesnek gondolt láncolatából. Elhisszük, hogy büntetlenül „ingyenpénzeket” kaphatunk a jóságos „állambácsitól”, hogy majd ügyes trükkökkel kijátszhatjuk a várható rezsi-és életszínvonal csökkenést, hogy Magyarország – bölcs vezetőinknek köszönhetően – „lokális kivétel” lehet a világgazdasági recesszió idején, mentesülhet a térségünkbe érkező háborús nehézségektől és környezeti katasztrófáktól.
A rendszerváltás előtt szocializálódó nemzedékek számára ez a tapasztalat különösen döbbenetes. Számukra egyfelől közvetlenül is ismerősek azok az amorális hatalomtechnikai eszközök, amelyek folyamatos gyűlöletkeltéssel és „tesztelés” céljából gerjesztett konfliktusokkal igyekeznek elterelni a figyelmet a politikai osztály klientúrájának egyre korlátlanabb hatalmi nyerészkedéseiről. Ismerősek azok a hatalmi törekvések, amelyek a társadalom megosztására, atomizálására irányulnak, amelyek szisztematikusan pusztítják a hosszú távon biztonságot adó szövetségeket és kapcsolati hálókat, a társadalmi integrációban kulcsszerepet játszó nagy ellátórendszereket (oktatás, egészségügy, kulturális és szociális szféra), végső soron Magyarország, a magyar emberek jövőbeli életminőségét. Másfelől persze szintén ismerős az emberek passzivitása – tanult tehetetlensége –, ami a magyar családok történelmi túlélési tapasztalataiból következő egyéni és kollektív önzésben vagy éppen irracionális csodavárásban nyilvánul meg. Mindez persze szervesen összetartozó dolog, amelyet nem lehet csupán az elkövetők és áldozatok pusztán szemben álló kettősségében értelmezni. A felelősség közös: különböző szinteken mindenki lehet elkövető és áldozat ebben a forgatagban. Ha belegondolunk, a jelenlegi kurzus a magyar történelem valószínűleg leginkább „nép-közeli” (nem demokratikus) politikai berendezkedése. Népszerűsége és hatalma fenntartása érdekében titkos közvélemény-kutatásokkal, „tesztelés” céljából mesterségesen gerjesztett társadalmi konfliktusokkal folyamatosan és szisztematikusan mérik az emberek igényeit és reakcióit. Az elmúlt bő évtized választási sikerei látványosan mutatják, hogy erre a politikára bőségesen „van igény” Magyarországon, ami azt jelenti, hogy akár fordítva is lehet nézni a dolgokat. A professzionális szakmává vált politikai szféra döntéshozói – nemes céljaik és morális meggyőződésük ellenére – „csak kiszolgálják” a népakaratot, tehát végső soron ők az áldozatok, és a „megrendelők” az elkövetők. Ettől persze ez a hatalomgyakorlás nem tekinthető demokratikusnak, hiszen tényleges célja nem a közösség egységes boldogulása, sokkal inkább az egyenlőtlen hatalmi viszonyok fenntartása.
Ezeket a közvetlen tapasztalatokat – sajnálatos módon –megerősítik a különböző nemzetközi és hazai értékvizsgálatok is, amelyek lényegében arról tudósítanak, hogy az elmúlt évtizedekben nem történt számottevő változás a rendszerváltás előtti állapotokhoz képest. Érdemes röviden idézni egy nemzetközi értékkutatás eredményéből , amelyben több mint negyven ország lakóinak értékválasztásait, értékvilágát hasonlítják össze évtizedek óta. A legutóbbi magyarországi vizsgálat összegző megállapítása a következő volt: „Eredményeink azt mutatják, hogy Magyarország kivétel nélkül minden vizsgált jellemző alapján a zárt gondolkodású társadalom jeleit mutatta, akár a véleménynyilvánítás, a szabadságjogok gyakorlása, a bizalom, a tolerancia vagy a sors irányítása szempontjából vizsgáltuk a kérdést. Minden térképen – kivétel nélkül – látható volt, hogy a magyar adatpont a nyugati kultúra tömbjétől távol (és ez legtöbb esetben a kelet-európai országoktól való távolságot is jelentette), az ortodox vagy (némely esetben) dél-amerikai kultúrájú országokhoz áll közel.”1 Hasonló jellegű megállapításokat olvashatunk a magyarországi értékvizsgálatok2 esetében is, amelyeket Hankiss Elemér egy személyes beszélgetés során nagyjából így összegzett: Értékszerkezetünk alapvetően ugyan a nyugati keresztény kultúra keretei közé illeszkedik, de szélsőségesen individuális értékválasztásainkban a posztmodern közösségi értékek még nem jelennek meg számottevően. Már nem nagyon hiszünk Istenben, de még nem bízunk sem önmagunkban, sem másokban. Történelmi hagyományaink és túlélési tapasztalataink azt sugallják, hogy biztonságot csak egy központi intézmény (állam, egyház), vagy egy mindenhatónak gondolt tekintélyes vezető adhat.
Úgy tűnik tehát, hogy a rendszerváltó ígéretek ellenére mégsem sikerült kilépni abból a félperifériás léthelyzetből és gondolkodásmódból, amelyet Szűcs Jenő a „köztes Közép-Európa” legfőbb történeti jellegzetességének tekint: a „nyugati mintakövetés”, de annak „szerves belső fejlődése nélkül”. Úgy tűnik, hogy egy rövid átmenet után – külső nagyhatalmi nyomás nélkül is – visszaérkeztünk Magyarország újkori történetének alapvető politikai hagyományához, amelynek fő jellemzője a felszínes polgárosodás és a látszatdemokrácia, amelynek valóságos mozgatója a tekintélyelvű pártállam (vagy állampárt), amely megosztja és leuralja a társadalmat. Úgy tűnik, hogy az Orbán-rendszer jószerével felzárkózott a Tisza István, Horthy Miklós és Kádár János nevével fémjelzett társadalomszervező tradícióhoz, amelyet az is igazol, hogy hasonló jellegű problémákkal, félelmekkel és válságokkal kell megküzdenie, mint elődeinek. Jelenleg buzgón építjük újra a vasfüggönyt, hogy ismét az otthonos keleti oldalra kerülhessünk.
A sűrűsödő válságjelenségek és az abból fakadó társadalmi-politikai konfliktusok nyomán érdemes felvetni azt a kérdést: Mennyiben felelős ezért a helyzetért a rendszerváltáskor még oly ígéretesnek tűnt iskolai demokratikus állampolgári nevelés és oktatás? A tanulságok levonása ma már nem annyira a korábbi demokratikus illúziók miatt fontos, sokkal inkább a társadalmi-politikai dezintegráció fékezése, az anómikus szétesés reménybeli lassítása érdekében. Legfőképpen arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a rövid távon gondolkodó és egyre kapkodóbb államhatalmi érdekek napjainkban alapjaiban rombolják le a társadalmi összetartozást hosszú távon meghatározó intézményrendszereket, amivel teljes mértékben hiteltelenné teszik a még hivatásrendi szemlélettel dolgozó egészségügyieket és pedagógusokat. A helyzet súlyosságát mutatja az a tény, hogy már a diákok kezdtek széles körben tüntetni tanáraik mellett. Elvileg örülhetnének, hogy elmaradnak az órák és egyre inkább kiszolgáltatottá válnak a „fölöttük basáskodó” pedagógusok. Rá kell azonban jönniük, hogy a felkínált „lyukasórák” komolyan veszélyeztetik a jövőjüket: a kontraszelektált, elszegényedett és agyonhajszolt pedagógustársadalomtól nem várhatnak sem követendő emberi példákat, sem magas szakmai tudást. A formális szembenállást tehát föl kell függeszteniük annak érdekében, hogy az államhatalmat sajátos magánvállalkozásként (részvénytársaságként) működtető politikai osztály ne tegye tönkre szocializációjukat, eljövendő társadalmi helyzetüket. Mindez azt jelenti, hogy napjainkban a magyar iskolarendszer több szempontból is az állampolgári nevelés különleges gyakorlati terepévé vált, mind a tanárok, mind a diákok, mind pedig a szülők vonatkozásában.
Jakab György
Érdemes ebből a szempontból végiggondolni a tanárok sajátos helyzetét. Egyfelől joggal méltánytalannak érzik, hogy anyagi megbecsülésük nemcsak értelmiségi létüket, hanem már puszta megélhetésüket sem biztosítja. Méltánytalannak érzik az oktatásügy tekintélyelvű hivatalként való működtetését, a pedagógustársadalom tudatos megosztását (egyházi és világi iskolák), a tényleges pedagógiai fejlesztések elmaradását (az oktatási kormányzat szinten tartásra törekvő magatartását), a széles körű tudás és műveltség szisztematikus devalválását. Másfelől azonban a hierarchikus viszonyok között szocializálódó pedagógusok körében nincsen igazán hagyománya a polgári értelemben vett állampolgári öntudat képviseletének: a közvélekedés szerint az megy pedagógusnak, aki nem szeret harcolni. Ez a hivatásrendi hagyomány arra épül, hogy az egyház, illetve az állam gondoskodik a tanárairól, akik ezért cserében elfogadják a nekik felkínált jól ismert kereteket, amelyek biztonságot, társadalmi megbecsülést és bizonyos mértékű hatalmi helyzetet is biztosítanak számukra. A jelenlegi helyzetben azonban az állami oktatásirányítás ezt nem adja meg, így az iskolákban dolgozó pedagógusok több szempontból is védtelenné váltak. Az állam nem gondoskodik róluk, a szülőktől – akikkel szemben mindeddig hivatalos személyként viselkedtek az előírásoknak megfelelően – tömegesen nem remélhetnek anyagi és erkölcsi biztonságot, szakmai mobilitásuk meglehetősen korlátozott. Ráadásul tevékenységük (teljesítményük) visszafogása – munkabeszüntetés, polgári engedetlenség – a termelő ágazatokban dolgozókhoz képest nem hatékony, mivel ennek hatása csak hosszú idő, évtizedek múlva érződik, így a rövid távon gondolkodó politikai osztály könnyűszerrel figyelmen kívül hagyhatja követeléseiket. Helyzetüket nagymértékben nehezíti, hogy diákjaik felé nekik kellene példát mutatniuk: emberi méltóságból, szakmai hitelességből. Méltánytalan helyzetük szótlan elviselése – velük bármit meg lehet tenni – értelmiségi identitásuk és szakmai elfogadottságuk megkérdőjelezését jelenti, jelentené, ami maradék tekintélyüket is ellehetetleníti.
Egyre nyilvánvalóbb mindenki számára, hogy az elmúlt bő évtizedben a magyar oktatási rendszer lényegében egy területen jeleskedett: hatékonyan működtette a hatalmon lévő politikai osztály szelekciós elvárásait, hatékonyan korlátozta a társadalmi mobilitást. Így a magyar iskolarendszer csak egy szűk kisebbséget tesz alkalmassá a művelt és felelősségteljes polgárrá válásra, amelynek jelentős része valószínűleg el fogja hagyni, vagy már el is hagyta az országot. A többség számára azonban mindez azzal jár, hogy gyermekei olyan leértékelt tudást kapnak, amellyel nagymértékű hátránnyal indulnak majd a nemzetközivé vált versengésben. Az állami iskola puszta gyermekmegőrzővé vált, amelyben a tényleges gazdasági realitást az adja, hogy a tanár olcsóbban működtethető, mint a rendőr. Ebben az esetben tehát a széles körű állampolgári kiállás a pedagógusok mellett össznemzeti kérdés. Amennyiben csupán egy társadalmi csoport elszigetelt bérharcaként jelenik meg, akkor könnyűszerrel kezelhető a hatalmon lévők szokásos megosztó politikája révén, mivel ez a csoport nem rendelkezik hatékony érdekérvényesítő potenciállal.
2023.11.21. A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel... (Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21. Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg... (Forrás: Eduline)
2023.07.15. Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur... (Forrás: Index)
