Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2010. szeptember 16. csütörtök, 10:03

Iskolabetegség

Reflexió Vekerdy Tamás írására

Nincs biztatóbb üzenet a tanköteles gyerekek és szüleik számára szeptember 1-jén, mint azt hallani a nevelés gurujától, hogy az iskolába járástól a gyerekek megbetegszenek (Vekerdy Tamás, Figyelő Net, 2010. szeptember 1., Az iskola még mindig betegít). Miközben Vekerdy a gyerekek esetében fölöttébb ártalmasnak ítéli a szorongást, a szülőket egyáltalán nem próbálja megóvni tőle (Vajda Zsuzsanna).

Betegség-e a szorongás?

Vajon valóban az iskolába járás volna az, amitől megbetegszenek a gyerekek? Ezek szerint a világ jelentős hányada lelki beteg lett az elmúlt másfél évszázad során. De vessünk egy pillantást az opciókra: mit csinálnak, mit csináltak azok a gyerekek, akik nem járnak iskolába? Sajnos, ma is sok millió gyerek kényszerül rá, hogy iskolába járás helyett bérmunkát végezzen, kisebb testvéreire vigyázzon. Hogy ez milyen érzés lehet, azt tükrözi a századforduló szépirodalma, amelynek gyerekhősei arról álmodoztak, hogy a nehéz munka helyett fűtött, biztonságos helyen ülhetnek és tanulhatnak az iskolában. Az iskolát a gyerekek érdekében hozták létre, megteremtve a gyerekkorból a felnőttkorba való fokozatos átmenet feltételeit. Az iskolai életet szakemberek alakítják ki a gyerekek életkori sajátosságainak megfelelően, nem úgy, mint a bébikortól szervezett szépségversenyeket, embertelen sztár-válogatókat, versenysportistállókat és a súlyos sérüléseket okozó gyermek motorversenyeket. Bár még hosszan sorolhatnánk a mai gyereket valóban fenyegető, embertelen versenyre, egészségtelen fogyasztásra késztető szervezeteket, az utóbbiak ellen, vagy legalább a szülők tájékoztatása érdekében a legritkább esetben emelik fel szavukat a neves kollégák.

A szülők iskolával riogatásának visszatérő mantrája a gyerekek szorongása. De nézzük meg közelebbről a kérdést: betegség a szorongás? Szó sincs róla, a szorongás hiánya a betegség. Csak a szélsőségesen elhanyagolt, agyonkínzott, koravén gyerekek, a bűntudat nélküli pszichopaták nem szoronganak. A szorongás az élet része, amely nélkül nincs erkölcs, nincs teljesítmény, de valódi siker sem. Csak a reklámklipekben állandó örömködés az élet. A stresszmentes iskola, kudarc nélküli tanulás, az erőszakmentes nemzedék csak üres szólamokban létezik. Sem a stressz, sem a kudarc, sem az erőszak nem küszöbölhető ki sem a gyerekek, sem a felnőttek életéből. A feladat az, hogy megtanuljuk kezelni őket, mind önmagunk, mind mások esetében, és a tanulást gyerekkorban kell elkezdeni.

Nem a pedagógusok tehetnek róla

Az sem alátámasztható, hogy az iskolai értékelés, a tanárok viselkedése volna a szorongások legfőbb forrása a gyerekek számára. A kutatási eredmények egyértelműen igazolják, hogy jóval szorongatóbbak a családi gondok, a szülők egzisztenciális nehézségei, egymás közötti konfliktusai, később a kortársakkal, partnerekkel való kapcsolatok. A pedagógusoknak egyébként sem az a célja, hogy megkeserítsék a gyerekek életét. Bátran kijelenthetjük: aki nem szereti a gyerekeket, egy fél évet sem fog kibírni közöttük. És az is teljesen hamis beállítás, hogy a gyerekek kiszolgáltatott kis nyulakként ülnek a tanteremben. Ez még a mainál jóval szigorúbb iskolarendszerben sem volt így. A gyerekek, különösen csoportosan, képesek fellázadni, ellenállni, csak nagyon szélsőséges körülmények között lehet őket feltétel nélkül kényszeríteni, és a hátuk mögött állnak a szülők is. Ma ráadásul jogszabályok erdeje biztosítja, nehogy személyiségi jogaikon sérelem essék, külön ombudsmanhoz lehet fordulni a panasszal. Más kérdés, hogy a jogi szabályozás túlsúlya, a pedagógusi fenyegetettség, ami szintén a tanárokkal szembeni bizalmatlanságot sugároz, elemberteleníti a kapcsolatokat.

Vajon a pedagógusok tehetnek róla, hogy kevésbé támaszkodhatnak saját megérzéseikre, tapasztalataikra, ők az okai, hogy kudarcot vallott az oktatáspolitika számtalan pozitív kezdeményezése? Gyakori, de szintén irreális az a lehetetlen feltételezés, hogy a jogalkotással minden rendben, csak a végrehajtók ellenállnak. A valóságban az elmúlt évtizedekben gyökeresen átalakult az oktatásirányítás. Egyre részletezőbb törvények és szabályok avatkoznak be az iskolai élet szinte minden percébe, és a kihágást – mindegy, mi volt a célja, vagy oka – a hatóságként működő hivatal szigorú pénzbírsággal bünteti. Ugyanakkor a tanítóknak, tanároknak egymásnak gyökeresen ellentmondó feladatot kellene megoldaniuk: tananyagot is tanítani, de az ismétlődő, értelmetlen mérésekre is felkészíteni a gyerekeket, hiszen az iskola megítélése egyre inkább az utóbbiaktól függ. Egyénileg kellene foglalkozniuk a tanulókkal a harminc fős tanteremben, egyszerre nyújtani valamit az írni – olvasni alig tudó romagyereknek és annak az ambiciózus nebulónak, aki elitgimnáziumba vágyik. Kisugárzásukkal, személyiségükkel kellene megakadályozniuk, hogy a gyerekek gorombáskodjanak, vagy fegyelmezetlenkedjenek – más eszközük ugyanis nemigen van.

Nem meglepő, hogy a tehetséges, kiegyensúlyozott fiatalok számára nem vonzó a fent vázolt szerep. Jól hangzik ugyanis, hogy csak a legkiválóbbak tanítsanak, ehhez azonban arra volna szükség, hogy legyen kiből válogatni. Ami a tényeket illeti, a tanári pálya presztízse és a fizetés a fejlett országokban is kedvezőtlenül alakult, a minőségi kiválasztás még ott is illuzórikussá vált az elmúlt időben, ahol ez hagyomány volt, például Franciaországban. Az a tény, hogy több nyugat-európai ország hirdet külföldi állásokat hazai, magyar anyanyelvű pedagógusoknak, minden felmérésnél világosabban jelzi, hogy a minőségi kritériumok formálisak.

Irreális elvárások az iskolával szemben

Az iskolával szemben támasztott irreális elvárások közé tartozik, hogy az iskolai integráció képes áthidalni súlyos társadalmi különbségeket. Vekerdy állításával ellentétben az Egyesült Államokban a nagy csinnadrattával beharangozott buszoztatás a hetvenes években csúfos kudarcot vallott. A feketék egy szűk csoportjának sikerült magát felküzdenie középosztálybeli szintre (ahogyan a hazai romák egy szűk csoportjának is), de ez elenyésző kisebbségük csupán. Bár a feketék valóban felbukkannak a politikai elitben és kétségkívül fekete az Egyesült Államok elnöke, a bebörtönzött afrikai amerikaiak aránya az összes fogságban tartottaknak körülbelül a harmada, míg a lakosságon belüli arányuk 14% csupán. Az interneten bárki számára könnyedén elérhető adatok és statisztikák szerint a fiatal feketéknek hatszor akkora esélye van, hogy börtönbe kerülnek, mint fehér társaiknak, álláskeresésnél pedig jóval gyakrabban utasítják el őket. A faji előítéletek ott sem nem szűntek meg, mivel azok alapvetően mindig a társadalmi egyenlőtlenségek következményei, az utóbbiak pedig az elmúlt évtizedekben világszerte nőttek.

Az integrációt valóban sok helyen erőltetik a világban, mivel a mindenható „think tankok” – például az OECD-szakértők – gyakran teljesen megalapozatlan, ötletszerű, vagy nem korrekt vizsgálati eredményeken alapuló álláspontját kritika nélkül fogadják el a nemzeti kormányok. Az integráció dogmává emelése nemcsak azért okoz súlyos konfliktusokat, mert szítja és növeli a feszültséget az együtt élő, különböző társadalmi helyzetű csoportok között, hanem azért is, mert negatívan minősíti a külön oktatásnak azt a fajtáját is, amely a felzárkóztatást szolgálja. Ez utóbbi az egyetlen kiút a hátrányos helyzetűek tehetséges gyerekei, de nem a többség számára. Az utóbbiak iskolai teljesítménye csak akkor fog javulni, ha javulnak a körülményeik – ez az a kínos tény, amivel a globális és lokális törvényhozók ugyancsak nem szeretnének szembesülni.

Ha félni nem is kell az iskolában, szerepe átgondolásra szorul. A közoktatás a nemzetállami fejlődés jellegzetes terméke, a modernizáció nélkülözhetetlen tartozéka volt, mára azonban a körülmények gyökeresen átalakultak. Megváltozott a kultúra és a gazdaság, a munkafajták, a tudás természete, megváltozott a képzettség és a társadalmi mobilitás viszonya, alapvetően átalakult a társadalmi hierarchia, áthatja életünket az elektronikus kommunikáció. Alapvető változásokon ment át a gyerekek és a felnőttek viszonya is. És nem utolsósorban: alapvetően meggyengültek a tananyag kereteit, az iskolai szocializáció értékeit formáló, a szocializációért áldozatokra hajlandó nemzetállami közösségek is. A közoktatás, amelytől továbbra is azt várják, hogy töltse be a XIX-XX. századi funkcióját, a világon mindenütt komoly problémákkal küszködik. A valódi gondokkal való szembenézés helyett azonban valami egészen más folyik, legalábbis a politikához dörgölődző szakértők, „think-tankok”, kormányok feletti szervezetek oldaláról: az iskola és a pedagógusok bűnbakká tétele. A megoldás pedig még több globális szabályozás, elvont konstrukciók erőltetése, a tanárok személyes mozgásterének szűkítése, majd annak megállapítása, hogy a dolog mégse működik.

Az iskolának mindig voltak sommás bírálói, ellenfelei. A társadalmi konzervativizmus, amely a jövedelmi különbségeket az egyének képességeinek tulajdonítja, ma jelentősebb pozíciókkal rendelkezik, mint valaha. A közoktatás pozícióit gyengítik a profitra éhes világvállalatok is, amelyek arról papolnak, hogy a tanulást nemcsak az iskolában, hanem bárhol meg lehet szerezni, csak meg kell venni az ehhez szükséges programot és számítógépet. Nem mellékesen, így ők rendelkezhetnének az iskolákra költött állami pénzek jelentős része felett. Komoly versenytársai az egyre inkább lenézett közoktatásnak a globális mérésekből rendre kimaradó, valódi szakmai kontrollal nem rendelkező, de borsos árat kérő magániskolák és a szaporodó egyházi iskolák is.

A tanteremben pedig a többek között szakértők által is gerjesztett társadalmi elutasítottság és más bajok miatt frusztrált pedagógusok próbálnak megbirkózni a szülők gyanakvásával és a felnőtteket egyre kevésbé respektáló, részben agyonkímélt, részben folyamatosan „fejlesztett” gyerekekkel.

Vajon kinek használ, ha tovább élezzük a helyzetet?

Vajda Zsuzsanna
pszichológus, egyetemi tanár

6 üzenet

  1. petra szerint:

    A Vekerdy cikk itt található: http://www.fn.hu/belfold/20100831/iskola_meg_mindig_betegit/
    …reméltem a lead alapján, kibontakozik valami épeszű vita. Mert anélkül soha nem lesz konszenzus (nekem még mindig nyár van a lelkemben). Ám ennek a monológnak nem sok köze van a leadbe citált Vekerdy interjúhoz. No nem baj, akkor használjuk ezt az anyagot vitaindítónak. Engem például érdekelne, praktikusan hogy néz ki a "felzárkóztatást szolgáló külön oktatás", és milyen kutatások bizonyítják az eredményességét (ha az integráció eredményességét igazoló kutatási eredmények nem hitelesek… bár például a legutóbbi Kertesi-Kézdi tanulmány – Közgazdasági Szemle, 2009. november – nagyon korrektül bemutatja az integráció "társadalmi árát" is, szóval lenne miről árnyaltan beszélni…). Vagy: Mik azok az "ismétlődő, értelmetlen mérések", amelyekre a gyerekeket fel kell készíteni? Miről beszél a szerző? Ha a kompetenciamérésekről – gondolom, mivel ezek az "ismétlődő mérések", miért gondolja V.Zs., hogy értelmetlen, és miért gondolja, hogy a gyerekeket fel kell rá készíteni? (Sejtem, miért, de az érdemi vita ennek a kifejtésével kezdődhetne, így nemigen van mire reagálni.)
    Sorolhatnék még a szövegből hasonlókat. Annyira szeretnék már, bármilyen színezettel, de kicsit tényszerűbb beszédet hallani a véleményszövegek helyett!

  2. L. Ritók Nóra szerint:

    Elolvastam a Vekerdy inerjut is, és ezt is.
    És én is szeretném tudni, hogy néz ki a "felzárkóztatást szolgáló külön oktatás". Főleg abból a szempontból, hogy az ilyen iskolába járó gyerekek utána hogyan integrálódnak be a többségi társadalomba felnőttként, ha mondjuk a lakóhelyük is szegregált… És persze az is érdekelne, hogy a többség hogyan fogadja majd őket…Vagyis, hogy az együttélésre hogyan tud felkészíteni az ilyen iskola? Összevehetnénk az íróasztalnál született elképzeléseket azok véleményével, akik naponta dolgoznak cigányokkal? Szeretném, ha lehet….

  3. Vajda Zsuzsanna szerint:

    Kedves Petra!

    Többen is reménykedünk már évek óta, hogy "épeszű" viták kialakulnak, és rajtam igazán nem múlt: én olvasom és hivatkozom az ezzel kapcsolatos írásokat. Több helyen is írtam részletekbe menően a mechanikus integráció kockázatairól (Iskolakultúra, Taní-tani – az utóbbi esetben a főszerkesztő, Knausz Imre kifejezetten buzdított a vitára). A "deszegregáció" szószólói soha nem vették – veszik a fáradságot, hogy válaszoljanak. Kabai Péter a Magyar Tudomány 2010 márciusi számában megjelent cikkében rámutat, hogy Kézdi Gábor és Surányi Éva 2008-ban megjelent kutatási összefoglalója tele van durva módszertani hibákkal, leegyszerűsítésekkel, csúsztatásokkal. Sajnos, mindezektől Kertesi és Kézdi idézett írása sem mentes.
    Említett cikkeimben alaposan igyekeztem körüljárni a problémát: a szegregáció legfőbb oka az, hogy igen durva szociális – vagyoni – anyagi különbségek alakultak ki. A szegregáció mellett érvelők gondosak kerülik ugyan a témát, de azokon a településeken, ahol jelentős számú roma gyerek él, az állami iskolákban mindenütt vegyes a társaság. Akik valóban külön iskolába járnak, azok a szegény romák, gyakran kétségbeejtő helyzetben. A szegények és a gazdagok külön élik az életüket, máshol élnek, máshol dolgoznak, más járművön közlekednek, mást néznek a televízióban – a számítógéphasználatról pedig már ne is beszéljünk. Szép idea, hogy legalább a gyerekeik legyenek együtt, de attól, hogy kényszerrel – perrel, valamennyi szereplő akarata ellenére összekényszerítjük a gyerekeket, nem fogják megszeretni egymást. A szegregáció a tantermen belül is újratermelődik, csak ott már durva erőszak és gyűlölködés formáját is öltheti. Nevetséges az az elképzelés, hogy a gyerekek az iskolában együtt ülve spontán megszeretik egymást, miközben az életük minden feltétele különbözik. Ami pedig az eredményességet illeti, a problémát sem a felzárkóztatás, sem az erőszakos és mechanikus deszegregáció nem fogja megoldani. Az iskola nem képes társadalmi folyamatokat megfordítani, legfeljebb némi korrekcióra. A mérésekkel kapcsolatosan szintén durva egyoldalúság tapasztalható a hazai sajtóban: a PISA-nak és a kompetenciamérésnek, egyáltalán az oktatás mérés-alapú szabályozásának nagyon sok bírálója van szerte a világon. Ha érdekel, bőven tudok kínálni ezzel kapcsolatos irodalmat. Ezekről azonban szintén soha nem tesznek említést az idézett szerzők. A sok millió iskolásgyerek mérése szerte a világon nagyon nagy üzlet, amelybe most készül beszállni a Microsoft. Az ilyesmi köztudomásúan nem tesz jót a vitáknak.

  4. terepmunkás szerint:

    Tisztelt Vajda Zsuzsanna!
    Valóban nincs és nem is lehet stresszmentes iskola, az azonban kevésbé jellemző, hogy stresszkezelést tanítanánk. Pedig erre is van kipróbált recept. (CHEF – Egészséged testben lélekben) s persze nem a pedagógus a stressz okozója – legtöbbször. De abban sajnos nem adok önnek igazat, hogy alkalmatlan pedagógus felhagy a pályával. Szó sincs róla. A rendszer sajnos olyan, hogy minden további nélkül ellavírozhat az is, aki gyűlöli, lenézi, vagy érdektelenségével alázza a tanítványait. Legfeljebb rosszul érzi magát… S azt gondolom, azok az oktatáspolitikusok, akik felléptek a szegregáció ellen, nem gondolták, nem írták, hogy pusztán az iskolai integráció megoldja, feloldja a társadalmi különbségeket. Pusztán azért tettek, hogy legalább ne erősítse azokat. Hogy mindezt egyre több szabályzóval, egyre esetlenebb módon – ezt mindannyian tudjuk. De ez nem jelentheti azt, hogy téves az irány. Legfeljebb rossz utat választottak. Csúsztatásnak érzem azt a mondatát „Nevetséges az az elképzelés, hogy a gyerekek az iskolában együtt ülve spontán megszeretik egymást, miközben az életük minden feltétele különbözik”. Valóban nevetséges, nem is gondolta ezt senki. Az integrációt felvállaló intézményeket legelőször a kooperatív tanítás- tanulás elméletével, gyakorlatával ismertették meg. A települési-térségi szegregáció – pedig súlyos, de az iskolai integrációval nem összemosható probléma. „A szegregáció mellett érvelők gondosak kerülik ugyan a témát, de azokon a településeken, ahol jelentős számú roma gyerek él, az állami iskolákban mindenütt vegyes a társaság.” Ennek a mondatnak az igazságtartalmát megkérdőjelezem. Pusztán tapasztalatból, a módszertani tévedések kapcsán, nem vagyok kompetens. Ön azt állítja, hogy a felzárkóztató oktatás az egyetlen kiút a hátrányos helyzetűek tehetséges gyermekei számára. Milyen felzárkóztatás? Nem tehetséggondozás? Zavarban vagyok, vannak akik tehetséggondozásra érdemesek és más tehetségesek, akiknek a felzárkóztatás jár? Nem mindegy. Nagyon nem. Ne élezzük tovább a helyzetet az iskolában, jó. De valóban bele kell nyugodnunk abba, hogy az Ön által szemléletesen kifejtett társadalmi konzervatizmus jegyében másodosztályú csoportokat hozzunk létre? Tudva mit tesz a csoportdinamika, a rejtett tanterv? Nem inkább azért kellene tennünk, hogy ahol még nem alakult ki a települési szegregáció, ott ne is jöhessen létre?

  5. Juli szerint:

    Nagyon kellene vigyázni a szakmának (ha egyáltalán létezik ilyen az iskola körül), hogy ne legyen az integráció ügye is szakmai diskurzus helyett politikai küzdelem apropója. A veszély vitathatatlanul jelen van: a Magyar Nemzet tegnapi írása például megállapítja, hogy az integráció ügye megbukott természetesen az előző kormány hibái miatt (http://mno.hu/portal/737352), ezt a mai Népszabadságban a hivatkozott kutatók cáfolják (http://nol.hu/belfold/20100921-az_iskolakban_nem_bukott_meg_az_integracio) Ez pingpongozás pedig semmit nem mozdít előre, csupán a felelősség oda-visszahárítását szolgálja. A legfrissebb Magyar Narancsban Osztolykán Ágnessel készült egy interjú a témáról. Csütörtöktől a neten is olvasható lesz. Mikor válik végre az iskola ügye (ezen belül az integrációé is) közös, együttesen megoldandó problémává?
    Ilyen körülmények között a jelenlegi iskola valóban sokakat "megbetegít", nem csupán gyerekeket, hanem a velük foglalkozó felnőtteket is.
    A tervezett felzárkóztató oktatás rémálomnak is beillő elképzelés.
    Kedves Zsuzsa! Az iskola önmagában valóban nem képes társadalmi folyamatokat megfordítani, de megfelelően kellene reflektálnia rá. Ehhez persze sokkal több érdemi segítséget kellene kapnia ahhoz, hogy szakmai munkáját professzionálisan el tudja látni. Pillanatnyilag csak az elvárások halmozódnak, a feltételek pedig folyamatosan romlanak. Ennek következtében sorra lehetetlenülnek és halnak el életképes folyamatok, és válik egyre kilátástalanabbá a helyzet.

  6. petra szerint:

    Kedves Zsuzsanna,
    köszönöm, hogy válaszolt – indignálódott soraimat pontosan az motiválta, hogy olvasva írásait, úgy éreztem, hogy sok mindenben nem értünk egyet, de volna miről beszélgetnünk egymással.
    Abban nincs vita közöttünk, hogy a közoktatás önmagában nem fogja megoldani a súlyos településszerkezeti, gazdasági, társadalmi anomáliákat, egy súlyosan szegregálódott társadalom problémáit. Nem mindegy azonban, hogy azt a keveset, amit az oktatás tehet, megtesszük-e professzionális eszközökkel. Abban, hogy az amerikai típusú polgárjogi, törvény által kikényszerített megoldás nem működik (ahogy az elmúlt évek bizonyították), egyetértünk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne volnának pedagógiai eszközök, melyekkel a spontán szegregációs trendeket (és nem a településszerkezetből adódót) kezelni lehet. Vagyis elsősorban azzal a megállapítással vitáznék, hogy "A szegregáció a tantermen belül is újratermelődik, csak ott már durva erőszak és gyűlölködés formáját is öltheti. Nevetséges az az elképzelés, hogy a gyerekek az iskolában együtt ülve spontán megszeretik egymást, miközben az életük minden feltétele különbözik." Mert éppen a pedagógus, az iskola felelőssége, hogy ez ne így legyen. Ez a mi szakterületünk és a mi felelősségünk. Valóban, a gyerekek nem spontán szeretik meg egymást, épp ezért van mit tanulnunk Aronsontól és a számos hazai, jó gyakorlatot folytató intézménytől. S ha a méréssel (mint egyedüli eszközzel) szabályozott közoktatás nem alkalmas a megfelelő szolgáltatás garantálására, hát tegyük mellé azt, amire a nehéz helyzettel küszködő pedagógusoknak szükségük van: koncentráljunk jobban a folyamatra, de ne a folyamat ellenőrzésére, hanem segítésére, támogatására. Erősítsük meg a szakmai szolgáltatást, hogy ne legyen kérdéses, meg tud-e birkózni az iskola a rá háruló feladattal, és hogy levegyük a mérésekről az – amúgy az eredményeket torzító – szabályozó funkciót.
    Most látom, ugyanazzal a mondattal vitázom, mint terepmunkás. talán valóban ezen a ponton volna a közoktatásban keresnivaló?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.07.10.
Maruzsa: Sikeres volt az idei tanév, hatalmasat csökkent a bukások száma
Sikeresnek értékelte a koronavírus-járvány miatt tantermen kívüli, digitális munkarendben befejezett elmúlt tanév lezárását a köznevelésért felelős államtitkár csütörtökön sajtó...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.07.09.
SZAKKÉPZÉS – TE MÁR MEGKAPTAD A VÉGKIELÉGÍTÉSEDET?
Mivel a továbbfoglalkoztatást nem vállaló közalkalmazottak jogviszonya 2020. július 1. napjával, automatikusan megszűnik, így a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a...
(Forrás: Ne dolgozz ingyen!)
--
2020.07.09.
Klebelsberg Központ: álhír, hogy fejenként 1000 forintos jutalmat kaptak a pedagógusok, mert az intézmények 1000/fő pluszjuttatást kaptak
Fejenként kerek ezer forinttal honorálta pedagógusai egy jelentősebb csoportját a veszprémi tankerület pedagógusnap alkalmából, szemléztük mi is tegnap a magyarnarancs.hu cikkét. Bár a Narancs...
(Forrás: 444.hu)
--
2020.07.09.
Tanárokéval vetekedő fizetést és cafetériát ígérnek Baranya megyében a leendő iskolaőröknek
Iskolaőröket toborzó hirdetést szúrt ki a Magyar Hang a Baranya Megyei Rendőr-főkapitányság Facebook-oldalán, amely alapján 220 ezer forintos bruttó havi munkabérrel és bruttó 200 ezer...
(Forrás: 444.hu)
--
2020.07.08.
Felbukkant a koronavírus egy sátoraljaújhelyi táborban
Két koronavírusos beteget találtak a Rákóczi Szövetség sátoraljaújhelyi táborában, tudta meg a hvg.hu. A lap egyik, a táborban résztvevő olvasója elmondta: körülbelül 250-en vannak a...
(Forrás: 24.hu)
--
2020.07.08.
A Fidesz oktatáspolitikájában csak a szegény gyereknek jár a bilincs
A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete szerint elképzelhető, hogy rövidtávon, néhány esetben valóban megoldást nyújt majd az iskolaőrség, ugyanakkor emellé muszáj lenne a problémák...
(Forrás: mérce)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep