Muszáj műsor – vagy lehet más is?

Bajban vagyunk, pedig tényleg égető szükség lenne a történelmi, nemzeti, közösségi tudat ünnepekhez köthető, élményszerű erősítésére. Épp a napokban tanácskoznak a Nemzeti Összetartozás Napja iskolai bevezetéséről. Csak hát megvan-e a szakmai háttér mindehhez?

Megkérdeztem a gyerekeket: mit vártok az október huszonharmadikai műsortól? Unalmat. Alvást. Azt, hogy vonalban állnak majd és versrészleteket fognak olvasni.

Nincs ez így jól. Fel kellene tenni néhány kérdést.

1. Kire osztható a műsorkészítés feladata? Ezt a területet talán nem is érintik a tanárképzés legnagyobb részében. Miért kellene bárkinek is értenie hozzá? Elvárja-e valaki, hogy véletlenszerű leosztásban a kollégák énekkart szervezzenek többszólamú művek előadására? Hogy távolugró versenyre készítsék fel a csapatot?

Márpedig a megemlékezések így osztódnak ki: valamelyik végzős osztály készítse el az osztályfőnökével, lehetőleg az az osztály, amelynek történelem vagy magyar szakos a főnöke.

Ők nyilván komolyan fogják venni, vért izzadnak, tiszteletreméltó munkát végeznek, de azért nagyjából olyat csinálnak, amilyet korábban ők is láttak, tele vannak kételyekkel, a biztonság kedvéért teleteszik vetítésekkel, zeneszámokkal, nagy kokárdákkal, sok-sok lyukas zászlóval.

2. Mi a megemlékezés célja? Ismeretterjesztés? Érzelmi hatás? Közösségteremtés?

Ha elmondom, hogyan volt a Pilvaxban, a Nemzeti Múzeumnál, mi történik? Aki már százszor hallotta, és pontosan tudja, halálra fogja unni magát, aki százszor hallotta, és még mindig nem tudja, százegyedszerre sem fogja megtudni. Ha elmondatom a Mennyből az angyalt olyan gyerekkel, aki talán szépen beszél, még a hangsúlyai is jók, de fiatal még a vershez, és élmények nélkül még a legalaposabb tanári felkészítés esetén sem tudja, miről beszél igazából, akkor érek-e el valamit? Ha találok versmondót, aki érti is az egészet, de a hallgatók közül csak néhány felnőtt tudja igazából a lényeget, érek-e el valamit?

3. Mi álljon a műsor középpontjában? A dráma ismeri a „kerettávolság” fogalmát. Ez nagy vonalakban azt jelenti, hogy egy eseményt többféle távolságból vizsgálhatunk, és nem feltétlenül a központi résztvevő szempontja a leghálásabb. David Davis egy autóbalesettel szemléltette mindezt egy kurzusán: egyik pillanatban még vezetnek, a következőben megtörtént a baleset, tovább nem játszható a történet. De mennyire érdekes lehet arról drámát írni, aki várja őket, aki épp a baleset miatt lezárt út miatt nem ér oda egy fontos eseményre stb.
Az egyik legjobb ötvenhatos film a Megáll az idő, – pedig kilencven százalékában a hatvanas években játszódik, a szereplők zöme gimnazista, részt sem vett ötvenhat nagy ügyeiben.

Mi lenne, ha egy műsorban nem Pilvaxoznánk? Nem ostromolnánk a rádiót? Nem lenne Nagy Imre. Tizenkét pont. (Bevallom „nagyokosként”, hogy a március tizenötödikét azért eddig mindig megúsztam, az már olyan messze van korban, hogy elég sokat kellene agyalni, hogy kihagyjam a kötelezőket…)

4. Milyen legyen a hangnem? Hogy viszonyuljunk az elvárásokhoz? Ezeket az iskolai műsorokat gyakorta eluralja valamiféle pátosz, kötelező ünnepélyesség, kötelező forma. Nem lehetne például egyszer ötvenhat humorából felépíteni egy előadást? Vagy a történelmi tényeket háttérben hagyva a diákok fejében élő képet megmutatni kiscsoportos improvizációkra építve? Persze hétköznapi ruhában. Azt hiszem, jó néhány iskolában lehetne. De attól tartok, nagyon sokban nem. Mert mit szól az igazgató, ha nem vagyunk kenetteljesek? Ha nem vagyunk ünneplőben vagy lyukaszászlós-karszalagos ballonkabátban? Mit szól a fenntartó? Az ilyen-olyan színű polgármester? A mindenhez jobban értő politikusok? Hogyan illene ez iskolánk imázsához? Komolyságához?

(+1. kérdés: Kivel dolgozzunk? Nyilván tanára válogatja, de én például csak a saját osztályaimmal tudok elképzelni igazán jó munkát. Szívesen dolgozom másokkal is, segítek kollégáknak is, de például az idei munkámban nagyon-nagyon segített az, hogy osztályfőnökként negyedik éve csiszoljuk egymást.)

Nyilván számtalan kérdést lehetne még feltenni.

Még egyszer mondom: minden olyan eseményt fontosnak tartok, amely kizökkenti az osztályokat a hétköznapokból. Természetesen a kevésbé sikerült ünnepélyek is lehetnek hasznosak, ha érződik rajtuk az akarat, igyekezet, munka. Lehet róla beszélgetni a nézőkkel is, a készítő osztállyal is.

De vannak félelmeim is. Hogy a muszáj tréningekhez hasonlóan megint túl sok lesz a muszáj ünnep, ahol fontosabb, hogy letudjuk, fontosabb, hogy lepapírozzuk, fontosabb, hogy jelentsük, fontosabb, hogy felvegyük, leadjuk, mint maga az esemény. Mert a muszáj ünnepeken a gyerekek csak díszletelemmé válnak a felnőttek kicsi színjátékaiban.

Achs Károly