Klassz-OFOE Pedagógus Filmklub – Eldorádó

A vetítés időpontja:  március 14. 17.30 

Helyszín: a Filmarchívum vetítőterme, 1021 Budapest, Budakeszi út 51/E, (Megközelíthető a Széll Kálmán térről a 22, 22/A és a 222. számú autóbusszal. A menetidő innen kb. 10 perc. A Bíróság állomáson kell kiszállni, és a menetiránnyal megegyzően felfelé haladni.)

A film utáni beszélgetést Szarka Judit, mozgóképkultúra és médiaismeret szakos tanár vezeti.

A film alaplapja és a hozzá készült tanári segédlet itt érhető el. 

A Facebook esemény linkje.

Néhány gondolat a filmről

A film közvetlenül a rendszerváltás előtt, 1988-ban készült egy negyed évszázaddal korábbi időszakról. A cselekmény 1946-tól 1956-ig játszódik. A rendező-forgatókönyv  író  saját gyermekkori élményeit eleveníti meg a filmen a központban a nagyapa figurájával.

A néhány emlékfoszlány, ami a főcím előtt látható a szerző-rendező nagyanyjához köthető.Ő az, akinek az álmában feltűnnek a háborús emlékek, miközben megálmodja unokája születését. „Valahogy azzal kezdtem, hogy először egyedül voltam a világon, és aztán fölém hajolt valaki. A nagyanyám tisztába tett. Ez volt az első emlékképem.” (Én vagyok a magyar Copperfield. Interjú Bereményi Gézával, Infostart.hu)

Bereményit 6 éves koráig a nagyszülei nevelték, és saját bevallása szerint addig tartott a boldog gyermekkora. A közelmúltban jelent meg önéletrajzi könyve A magyar Copperfield, ahol a filmben is megjelenített korszak mélyebb és teljesebb leírását kapjuk.

A főszereplő – a szerzőt idézve – nomád, pogány, ázsiai ember, aki az uralmat, a hatalmat. a gazdagságot. az erőszakot ismeri legjobban az életben. Az életfölösleg bálványait imádja. Tettei fő mozgatórugójának az utódnemzést, az utódnevelést tartja. Ő a meghatározója a filmnek, ő a főhős. Mindvégig róla szól a film, az ő normái szerint játszódik le minden. Miközben írtam, és forgatás közben sem értékeltem soha. Értékelődik ő magától is. Más minőség szerint él, mint a többiek. Az Eldorádó egyik legfontosabb hatóanyaga a barbárság~- Olvasmányaimból és a saját életemből is nagyon jól ismerem. Es folytatódik ez a barbár, kegyetlen történet, amely mindig is jellemző volt itt, Magyarországon, ahol majdnem minden élet a büszkeség letörésének története. (Interjú Bereményi Gézával, Filmkultúra, 1989/1.).

Az Eldorádó története 1956 októberében ér véget. A film hőse, a nagyapa vakbélgyulladással haldoklik, a földön kuporog, hátát egy kórházi folyosó csempés falának támasztja. Mellette aranytömbök: szó szerint egy „zsák arany” – akár a mesében. A kórházban apokaliptikus felfordulás: sebesült civilek és katonák, dacosan dolgozó orvosok, futkosó ápolónők. A nagyapa nem képes beindítani az egyszerű üzletet: aranyat adna egy közönséges vakbélműtétért. Az alig tizenéves unoka kezébe nyom tehát egy aranytömböt: hozzon segítséget. Az unoka dolgavégezetlenül tér vissza: „Melyik orvosnak?” Idegesen csúsztatja vissza a sárgásan csillogó téglát a halott nagyapa tenyerébe. Csinálja ő, aki mindenre képes. ( Hirsch Tibor: Történelem alul-, felül- és oldalnézetből, Filmkultúra, 1989/1.62-67. oldal)

„Bereményi Gézának kivételes tehetsége van az emlékezetes, erős karakterek teremtéséhez, amely második rendezésében is megmutatkozik. A film középpontjában Monori Sanyi bácsi, a Teleki téri piac királya áll, Eperjes Károly egyik legjobb filmes alakításában. Monori ellentmondásos figura. „Az arany, ami ember és ember között különbséget tesz” életfilozófiája szerint minden emberi és társadalmi kapcsolat csak az üzlet szemszögéből nyer értelmet. A piac törvényeiben hisz, ahol a rátermettség, az ügyeskedés, a harácsolás a megélhetés záloga. Öntörvényű, akaratos „vadember”, mindent megszerez, amit kinéz magának. Uralkodik családján, istenfélő feleségén, lányától és vejétől megveszi a fiukat, hogy ő nevelhesse. Később kénytelen ismét üzletelni a lányával, aki saját módszerét fordítja apja ellen: úgy szerzi vissza gyermekét, hogy megzsarolja, feljelenti arany rejtegetése miatt. Egész lénye az életakarásról szól, a küzdésről és túlélésről. Talpra áll azután is, mikor az ávósók elverik, konokul küzd a politikai sorscsapással, azonban a kommunista diktatúra fokozatosan megtöri a szabad kereskedelem törvényeit, s az új rendszerben nem tudja többé üzleteit megkötni. “Most a pénz lesz az erőszak” – biztatja magát Monori ’45 után, de az ötvenes évekre az arany értékét veszti, Sanyi bácsi hatalma is egyre csökken, s nem akarja tudomásul venni az új idők szavát, amelyet a kocsma csaposa fogalmaz meg: nem a pénz, hanem a kapcsolatok számítanak. (…)

Minél kiélezettebb egy történelmi, politikai helyzet, minél mélyebb egy válság, annál élesebben kijönnek a különbségek, mind a generációk, mind az egyének között. Azonban (legalább viszonylagos) “békeidőben” is foglalkoztatják az embereket a korszakok közötti különbségek, a világ változása, az egyes generációk sajátos élményei és értékei. Napjainkban a közösségi oldalakon időről időre terjednek olyan írások, melyek arról számolnak be, hogy “bezzeg mi, 70-es/80-as/90-es években születettek” mennyire mások voltunk, mint a “mai fiatalok”. Természetesen a “mai fiatalok” (vagy akár az idősek) lesajnálása és a “Bezzeg a mi időnkben”-toposz nagyon sokszor közhelyes és mindig torzítja, leegyszerűsíti a valóságot, ám azt jól mutatja, hogy ez a téma nem hagyja hidegen az emberek többségét. (Murai András film-ismertetője)

Az Eldorádó több aspektusból is a késői Kádár-kor, valamint a rendszerváltás hajnalának legfontosabb filmje.

Nemcsak amiatt, mert 1989-ben elnyerte a Magyar Filmszemle fődíját, hanem mert külföldön is igen nagy sikert aratott: a premierjét már 1988-ban megtartották Velencében, Bereményi Géza pedig Európai Filmdíjat kapott rendezőként. Ráadásul ez volt az első olyan magyar játékfilm, ami a széles közönségnek is megmutathatta azokat az archív felvételeket, amelyek az ’56-os forradalom idején készültek (bár ekkor még ellenforradalom volt a hivatalos elnevezés). Épp ezért vált át fekete-fehérbe a film utolsó harmada, szép, de szomorú keretes szerkezetet adva ezzel a sztorinak, ami 1945-ben kezdődik, a második világháborúban lebombázott Budapest képsoraival.

Az Eldorádó szinte elejétől végig a híres-hírhedt Teleki téren játszódik. A budapesti Józsefváros nevezetes helye ez: az 1850-es évektől egészen a közelmúltig vásár és ócskapiac működött itt, ahol mindig mindent lehetett kapni, az aranyórától a vaságyon át a munkára fogható kubikusig vagy épp az olcsó örömöket kínáló nercbundás hölgyekig. Az 1945-ben kezdődő cselekmény főhőse Monori Sándor (Eperjes Károly), aki a barátainak csak „Sanyi bácsi”, de nem nagyon vannak barátai, csak múltbéli és leendő üzletfelei.

Monori ugyanis a Teleki tér királya, egy minden hájjal megkent, jég hátán is megélő félalvilági kupec, aki már a Horthy-korszak idején megszedte magát. Rutinos rókaként pénz helyett aranyban tartja a vagyonát, mert azt vallja, „ha aranyad van, mindened van”. Az új idők szelét pedig már-már megrészegülve várja: szentül hiszi, hogy a „királyok, hercegek, grófok” világa után a hozzá hasonló vadkapitalista zsiványok, a „főkizsákmányolók” aranykora köszönt majd be.

Most az ész jön. A pénz, az lesz az erőszak. Az észnek az ereje, az a pénz! Nem kell a vér.

Az arany ennyire erős központi motívuma láttán már érthető, miért pont Eldorádó lett a film címe. Ez a mitikus hely volt ugyanis az a legendás dél-amerikai aranyváros, amely a valóságban sosem létezett, mégis minden spanyol konkvisztádor és a többi, Európából útnak induló kalandor ide akart eljutni, kerüljön amibe kerül, nem ismerve sem istent, sem embert. Monori őrületig fokozódó, görcsös aranyimádata a filmben is emberi sorsokat határozott meg: nem egyszer szó szerint életet vagy halált jelentett. („Aranyam van, ez a lényeg” – Újranéztük az Eldorádót, Szűcs Gyula, 2022.)