Elázott tábori lap!

avagy jegyzetek egy az idő múlása által homályba veszett iskolai konfliktus kezelési lehetőségeinek margójára

1.

Kétezeröt áprilisa. Sárga iskolafolyosó. Szembejön a kémiatanárnő. Amikor megfelelő távolságba ér, jól hallhatóan, tisztességtudóan köszöntöm. Nem fogadja. Szenvtelen arccal átnéz rajtam. A héten már harmadszor. Többet nem köszönök. Nem én!

2.

Néhány nappal korábban…

A besztercei Andrei Muresanu Főgimnázium magyar tagozatán nagy az izgatottság: a nyíregyházi testvériskolánk néhány diákját várjuk pár napos vendégeskedésre magunkhoz. Lesz kis erdélyi körút, betekintési lehetőség iskolánk oktatásába, sportvetélkedők, különbnél különb szervezett programok és – hogy az egésznek emléket állítson – egy ún. tábori lap. Mivel már második éve vagyok a szerkesztője az általam indított iskolaújságnak, nem lep meg, hogy a szervező tanárok engem szólítanak fel eme nemes feladat elvégzésére. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy lelkesen, de elvállalom a megbízást.

A terv szerint a látogatás hetében párhuzamosan kellene haladnia az anyaggyűjtésnek és a tördelésnek, hogy aztán gyorsított nyomdai munkálatok eredményeképpen már friss újságot adhassunk a hazainduló vendégeink kezébe. Csakhogy az anyaggyűjtés akadozik, és ezzel együtt az egész tábori lap megjelenése kérdőjelessé válik. A kiszemelt interjúalanyok nem mutatják a hajlandóság és az érdeklődés bárminemű jelét se felszólításomra, visszamondják a bevállalt beszámolókat, nincsenek képek. Hiába járom anyag után kutatva a város utcáit a szakadó esőben, semmi használható. Odavetett félmondatok gyűjteménye a legtöbb, amit felmutathatok. Ráadásul a társaim se járnak több sikerrel. Még egy-két időpocsékoló unszolás, meddő telefonbeszélgetés, és eldöntöm, hogy én ezzel ilyen körülmények között nem foglalkozok. Értesítem a kémiatanárnőt, aki a besztercei koordinátora ennek az egész testvériskola-dolognak, hogy a tábori lap ötlete füstbe ment, vagy ha úgy tetszik, elázott (egész hétre rányomta a bélyegét az esős időjárás).

3.

Legfőbb oka annak, hogy ilyen nehéz volt kapcsolatot teremteni a bájos, kedves magyarországi vendégeinkkel épp az volt, hogy korántsem voltak annyira bájosak, mint azt 9-11-es diákoktól a legtöbben elvárják. Jóféle fiatalokból voltak gyúrva, s mint ilyenek próbálták maximálisan kihasználni ennek a pár napnak a szabadságát diszkózásra, éjszakázásra, emiatt nappal a kötelező programokban részt vettek ugyan, de azokat leszámítva elérhetetlenek voltak. Közben meg iskola-szerte arról lehetett hallani, hogy milyen neveletlenül és hálátlanul viselkedtek a szállásadóikkal szemben.

Ebben a kontextusban érkezett a kérés az egyetlen megyei szintű, magyar havilap (Besztercei Híradó) részéről, hogy egy cikkben írjak az aktuális iskolai projektunkről. Akkor már a begyemben voltak kissé a nyíregyházi barátaink, valószínűleg a nem sikerstoryként elkönyvelt tábori lap története is zavart, ezért aztán úgy határoztam, keresetlen szavakkal illetem majd a helyzetet, és őszintén, nem szépítgetve írok a nyíregyházi hozzánk-látogató diákokról. A döntésemet tett is követte. Kezdtem mindjárt azon, hogy gyűjtöttem a házigazda szerepét betöltő iskolatársaimtól jónéhány névtelen véleményt, amit „megfelelő” keretszöveg kíséretében beküldtem a lapnak.

4.

A nyíregyháziak hazamentek. A hétévége után minden visszazökkenni látszott a megszokott kerékvágásba. Amint reggel az osztálytermünkbe léptem, a figyelem rögtön rámirányult, és összevissza kérdéseket, megjegyzéseket kezdtek el hozzám intézni, amiből valahogyan sikerült mégis kihámozni a lényeget: mivel tábori lap nem lett, úgy döntöttek a tanárok, hogy legalább a Besztercei Híradó egy-egy frissen megjelent számával fognak kedveskedni a vendégeknek. Annyi fantáziám pedig már nekem is volt, hogy továbbgondoljam, mekkora felfordulást okozhatott az ott megjelent cikkem. A kémiatanárnő nagyon fel van háboródva – mondták –, a magaviseleted levonását kéri az igazgatóságtól.

És aznap harmadik vagy negyedik óránk kémia volt. A szokásostól eltérően most az egész osztály várta. A szenzáció ígérete mindenkit kíváncsivá tesz. De használjuk ki a kémiaóráig hátralevő időt úgy, hogy átfutunk a szóban forgó, kétes hírű cikken.

5.

Elázott tábori lap

A Besztercei Híradó egy korábbi számában már megjelent egy interjú B. K. kémia szakos tanárnővel a besztercei Andrei Muresanu és a nyíregyházi Arany János iskolák között kialakult kapcsolatról, amit közvetlenül az itteni néhány diák és tanár Nyíregyházán tett látogatását követően készítettem az említett tanárnővel, mint szervezővel. Az akkori „megmozdulást” folytatás követte, és ami az interjúban még, mint „terv a jövőre nézve” szerepelt, az sikeresen lett gyakorlatba ültetve.

Sikeresen? Igen, hiszen a nyíregyházi vendégek besztercei látogatását a helybeliek intenzív készülődése előzte meg, így a kedden (április 19) négy óra tájban érkező kb. harminctagú csoportot ünnepi beszéddel fogadta iskolánk vezetősége, majd ki-ki vendéglátójával távozhatott. Mint kiderült, nagyon jól választottak azok, akik korán lefeküdtek, mert a másnapi teljes napot Kolozsvár meglátogatása töltötte be. Azonban egy szó, mint száz: kevesen voltak az olyanok, akik az éjszaka egy részét (legalább) nem virrasztották át a programba be nem iktatott indokok miatt. A csütörtöki nap már nagyban hozzájárult e néhány nap színesebbé és emlékezetesebbé tételéhez, hiszen magyarországi vendégeink bemehettek különböző órákra, hogy megismerkedhessenek az itteni tanítás „sajátosságaival”. Ezután mindannyiunkat igazgatói közbenjárás következtében „kivezényeltek” az udvarra, ahol szemlélői lehettünk a kosárlabda-, majd a focimérkőzésnek: az előbbit a nyíregyházi lányok, a másodikat pedig az ottani fiúk veszítették el, ezáltal pedig a mieink arattak elsöprő győzelmet. Kárpótlásul vendégeink étteremben ebédelhettek, majd megtekinthették városunk nevezetességeit. Az éjszaka részletezésétől pedig ezúttal is hadd tekintsünk el! Tény viszont az, hogy a többség nem rajongott az ötletért, melynek értelmében mindannyiuknak 0745-kor kellett az iskolában megjelenniük azért, hogy együtt mehessenek Tihutára, ahol gyalogtúrát és a Dracula szállodakastély megtekintését is tervbe tűzték, ám gondolhatjuk, hogy milyennemű befolyást gyakorolt erre az elhatározásra a havazás. Hazaérve a megviselt csapatnak más vágya sem volt, mint ágyba bújni és egy jót aludni, hogy erőt gyűjthessenek az esti kultúrműsorhoz és az iskola nagy tornatermében megtartott diszkóhoz. Ez utóbbi bizonyára megfelelt testvériskolánk „delegátusainak”, habár azt is hozzá kell tennem, hogy igényeiket nem elégítette ki maradéktalanul, tudniillik a város más-más pontjain folytatták a „zenés-táncos” mulatságot. A program másnapra vonatkozó része már a „vendégek hazautazásá”-t és az „ebéd a családoknál”-t tartalmazza, az általam is alkalmazott kronologikus sorrendben. No, de nem a szervezőket szándékozom kipellengérezni!…

Amit az eddigiekből tudatosan kihagytam az az, hogy tervbe volt véve egy bizonyos „tábori lap” megjelentetése, ami azonban nem vált kivitelezhetővé. Mint a lap egyik szerkesztője, több tényezőt is felsorolhatnék annak magyarázatára, hogy miért fulladt kudarcba e nemes vállalkozás, de maradjunk csak annyiban, hogy a szerkesztőknek, kivétel nélkül valamennyiüknek, iskolába is kellett járniuk és szintén döntő oknak bizonyult az is, hogy a külföldi riportalanyok éjszakai műszakban „dolgoztak”, ezért jóformán nem adatott meg a lehetőség számunkra, hogy érintkezzünk velük. Ám azért, hogy senki se vádolhasson túl szubjektív és messzemenő bírálattal, összegyűjtöttem néhány házigazda iskola- és osztálytársam véleményét vendégeikkel kapcsolatban, amik közül idemásolok pár olyat, ami véleményem szerint nem rugaszkodik el a szívderítő valóságtól, de azért nyomdafestéket is elbír…

Szerintem a nyíregyházi csapat nagyon aktív volt, még éjjel sem akartak pihenni. Nagyon élvezték az itteni szórakozóhelyeket, talán csak ezzel maradtak meg az egész kirándulásból. Ha még maradtak volna egy pár napot, mi a bolondok házába, ők elvonókúrára kerültek volna…

• Pfúj! Azon kívül, aki nálam volt, mindenki részeges volt.
• Finoman fogalmazva: naivak.
• Elképesztő, borzasztó…
• Szellemileg nem annyira érettek, mint mi…
• Túlságosan züllöttek. Kiváltképpen a lányok. Az ivásban csak az ottani fiúkkal vehették fel a versenyt.
• Lenne mit mondjak, de inkább nem teszem.
• Voltak nagyon szimpatikus fiúk és lányok is, de nagyon ritkán. Mint a fehér holló.
• Szerintem, ha egy este bezártuk volna őket a szobába, kiszöktek volna az ablakon, csakhogy piához jussanak.
• Én, mint kívülálló, csak annyit vettem észre, hogy nagyon csúnyán beszéltek és azt, hogy jobban érezték magukat a diszkóban, mint otthon vagy persze az iskolában.
• Szerencsére a lány, aki nálam volt, nagyon rendes volt és nem volt problémám vele. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire jól fogunk egyezni.
• Még jó, hogy nem tudtak románul, mert ha tudtak volna, minden hülyével összejöttek volna.
• Ott kellett volna lenni minden bulin, hogy igazán véleményt alkosson az ember róluk, mert csak ott lehetett látni őket a legtöbbet a két kiránduláson és a meccseken kívül.
• Korukhoz képest nagyon züllöttek.
• Véleményem szerint ők, mint vendégek jól érezték magukat: ettek, ittak, hánytak, de számunkra ez a néhány nap olyan volt, mint egy rémálom: nagyon fárasztó.

Nos, nem tudom, kérdéses-e még egyáltalán valaki számára, hogy vajon csak a rossz időjárás áztatta-e el a tábori lapot?…

6.

A kémiatanárnő azzal lepett meg mindenkit, hogy az óráján egyáltalán nem adott hangot felháborodásának. Annál inkább tette azt a tanáriban és az igazgatóságon, ezzel elérve azt, hogy én lettem egy-két osztályfőnöki óra témája, jópáran gratuláltak nekem személyesen vagy a lap szerkesztőségének a leközölt cikkért, aztán lassacskán elcsitult az ügy. Nem volt iskolai fenyítés, nem volt magaviseletijegy-levonás.

Egyedül a kémiatarnánővel való, szokványos tanár-diák kapcsolatom változott meg gyökeresen, attól kezdve hosszú ideig nem kommunikáltunk semmilyen formában. Számomra a feleltetések veszélye is megszűnt, mert ugyebár ahhoz szólnia kellett volna hozzám.

Másfél év után beszéltünk először, az igazgatónő temetésén. A konfliktusról nem esett szó sem akkor, sem azóta. A közbeeső idő elhomályosító ereje eredményezte azt, hogy visszatértünk egy hallgatólagos „megegyezés” után az emberi kapcsolatok alapszintjére: köszönés és minimális párbeszéd, amikor a helyzet úgy kívánta.

7.

A magam részéről – azt hiszem – a késő-kamaszkori, minden szabály elleni lázadásom és a sértettnek vélt önérzetem keveréke vezetett a konfliktushoz.

Nem az illemtudásom volt hiányos. Tudtam, hogyan kellene kinéznie egy ilyenkor írandó beszámolónak. Korlátozhattam volna magam pusztán a program ismertetésére, és így nem léptem volna túl az őszinteség határait se. Anélkül, hogy ez megfogalmazodott volna bennem, lázadtam egy sablonos, objektív hangvételű cikk gondolata ellen, és valószínűleg úgy éreztem, valamiféle modern igazság bajnoka leszek, ha kíméletlen kritikával illetem alanyaimat.

Másfelől meg úgy éreztem, csorba esett a becsületemen; elvállaltam valamit, amit tőlem független okok miatt bár, de nem teljesíthettem. Önkéntelenül is hárítani akartam azzal, hogy minél elvetemültebbnek festem meg azokat, akiket a probléma okozójának véltem. Hadd tudja meg ország-világ, milyen züllött vendégdiákok jártak nálunk, és legyek én a rokonszenvet érdemlő, önkéntes munkájában megakadályozott szenvedő fél.

Természetesen ezeket csak így utólag visszanézve gondolom, akkor közel se volt ennyire tiszta bennem, sőt! Anélkül, hogy különösebb mértékben firtattam volna a motivációimat, azt hitettem el magammal, hogy itt valami olyasféle elvről van szó, mint teszem azt az igazság melletti kiállás, és ebben nem szabad megalkudnom. Bár a beszédsztrájkot a tanárnő kezdeményezte, mégis, szinte biztos vagyok benne, hogy módomban állt volna kieszközölni egy négyszemközti vagy kisebb körű beszélgetést, ahol terítékre kerül a kialakult konfliktusunk, és így lehetőség nyílik annak megoldására. Makacsságom viszont azt diktálta, hogy amennyiben ő nem szól hozzám, én se adjam ennél alább, és majd meglátjuk, hogy melyikünk bírja tovább. Ilyen felállásban én lettem a győztes fél, hisz neki akadt előbb mondandója számomra, viszont egész biztosan többet nyerek, ha akkor ott kezdeményezek. Ehelyett élveztem azt a fejem fölé képzelt nemlétező glóriát, ami azért adatott nekem a diáktársaim részéről, mert ujjat mertem húzni egyik tanárral, és megúsztam sértetlenül. Szintén a hiúságomat kényeztette az is, hogy tanárok is megdicsértek a cikk miatt. Végül már magam is kezdtem elhinni, hogy nem a meggondolatlanságom, esztelenségem sodort ebbe a helyzetbe, hanem szilárd elveim, gerincességem, meg nem alkuvásom, igazságpártiságom miatt jutottam ide.

8.

Vessünk egy pillantást a kémiatanárnő szemével is a konfliktusra és annak előzményeire. Nem a saját érdekeit szem előtt tartva hozta létre nem kis munkával és időbefektetéssel ezt a testvériskola kapcsolatot. Önkéntesen tette, tudtommal ezért semmi ellenszolgáltatásban nem részesült. Úgy is mondhatnánk: a diákokért. Erre összejön az első látogatás Nyíregyházán, majd pedig az ottaniaké Besztercén. Kialakulóban vannak kapcsolatok, tervek fogalmazódnak meg…

Erre jön egy diák, aki valószínűleg feltűnési viszketegségben szenved, a maga személyének a kidomborítását többre tartja az iskola érdekeinél, ír egy cikket egyes vendégek nem túl példás viselkedéséről, túlhangsúlyozza azokat – kérdéses, hogy mennyire elfogulatlan és hiteles, hisz a forrásait a mai napig nem volt hajlandó felfedni –, és ezáltal veszélybe sodorja magának az egész testvériskola-kapcsolat jövőjét. Az ilyen sunyin hátbatámadót, alamuszi öntömjénezőt fegyelmezni kell. Ha az iskola szabályzata ezt nem teszi lehetővé, akkor éreztessük vele legalább azt, hogy nem vesszük emberszámba. Akinek nem fontos a közérdek, azt a köznek se érdeke fontosnak tartani és elfogadni.

9.

Az ügyet messzemenő következmények nélkül úsztam meg. Az igazgatónőnk halálakor a kémiatanárnő megkért, hogy készítsek egy zenés-képes bemutatót az elhunyt életéről, amit azok láthatnak, akik eljönnek még utoljára a tornateremben felravatalozott koporsóhoz.

Azóta nem ódzkodtunk attól, hogy szóljunk egymáshoz. Igazi megoldás nem született erre a konfliktusra, az idő tompította valamelyest annak élét. Elképzelem, amint egy áprilisi napon sétálok az iskolánk előtt tavasziasan, új kezdetet ígérően zöldellő vén fák alatt, és szembejön a kémiatanárnőm. Amikor megfelelő távolságba érne, jól hallhatóan, tisztességtudóan köszönteném. Fogadja. Érdeklődne életem alakulása felől. Beszélgetnénk egy keveset.

De nem fogunk. Kórházban fekszik, és tudom, nem örülne, ha meglátogatnám.

Szilágyi Szabolcs-Dániel
A kolozsvári Babes-Bólyai Tudományegyetem hallgatója