Közoktatásban használt fogalmaink: az „integráció”

Még mielőtt valaki az írás elolvasása után megvádolna, leszögezem, hogy „integrációpárti” vagyok. Integrációpárti vagyok úgy, hogy közben azt is kijelentem, hogy az „integráció”- kifejezés használatát az „együttnevelésre, együttoktatásra” vonatkoztatva nem tartom szerencsés választásnak. Miként azt sem, hogy ott is oktatási integrációt erőltetünk, ahol az csak részben, vagy egyáltalán nem lehetséges.

Miért nem tartom szerencsésnek az „integráció”- kifejezést? Érdemes elemezni e fogalom közoktatásban való alkalmazását, használatát.

1. Az „integráció” szó eredeti jelentése: különálló részeknek valamely nagyobb egészbe, egységbe való beillesztése, beolvadása, egyesülése. (Magyar értelmező kéziszótár)

Ha ezt az eredeti jelentést veszem figyelembe, akkor igazat kell adnom azoknak a szakembereknek, akik szerint az „integráció”- fogalom neveléstudomány-, s közoktatás-idegen kifejezés.

Már az is problémás, hogy a közoktatásban kiket nevezhetünk „különálló részeknek”, akiket „valamely nagyobb egészbe kell beilleszteni, vagy beolvasztani”? Vegyük példának az általános iskoláskorú tanulókat. Kik azok e tanulók közül, akiket „integrálni” kell/ene? A 2009/2010 tanévben az összes általános iskolás tanuló létszáma 775 741 fő volt (jelenleg ettől is kevesebb). Ebből:

– 257 741 fő hátrányos helyzetű /HH/ (ezen belül 106 539 fő halmozottan hátrányos helyzetű/HHH)
– 52 710 fő veszélyeztetett
– 46 034 fő tanulási, magatartási, beilleszkedési problémás (BTM)
– 52 583 fő sajátos nevelési igényű (SNI)
– 40 884 fő nemzeti, etnikai kisebbségi nevelésben, oktatásban résztvevő (cigány kisebbségi oktatásban résztvevő- 21 279; egyéb nemzetiségi oktatásban résztvevő- 19 605 fő)

Nem tudjuk, hogy a veszélyeztetett, a BTM-es, az SNI-s, és a nemzeti, etnikai kisebbségi nevelésben, oktatásban résztvevő tanulók között mennyi a hátrányos helyzetű tanuló. Ezek közül mindazok, akik nem hátrányos helyzetűek, emelik azt a létszámot, amelyet „integrálni” kellene.

Nem tudjuk, hogy mennyi az olyan általános iskolába járó tanuló, aki roma, de nem hátrányos helyzetű, s nem vesz részt a cigány kisebbségi oktatásban. Az ilyen tanulók emelik azt a létszámot, amelyet „integrálni” kellene.

„Különálló részeknek” tekinthetőek a tehetséges tanulók is, akikről országos összesítő adat nem áll rendelkezésünkre, így nem tudjuk, hogy hány fő az, akit „integrálni” kellene.

Ha a fent felsoroltakat áttekintjük (kiderítjük), s a végén összeadjuk, világossá válik, hogy több az olyan tanuló, akit „integrálni” kellene, mint az olyan, aki „arra szolgál”, hogy „integráljon”. S ekkor már az integráció fő jelentése-, hogy „nagyobb egységbe, egészbe beilleszteni, beolvasztani”- nem érvényesül, mivel az „integrálandó” a „nagyobb egység”. Ha csak „fordított integrációról” nem beszélünk.

A „normálisan” működő együttnevelésnek, együttoktatásnak a lényege a tanulók kölcsönös alkalmazkodása egymáshoz, s nem a „beillesztés, beolvasztás”. Az „együttnevelés, együttoktatás” során a hangsúly nem a puszta együttléten, hanem az együttes tevékenykedésen, a közös tanulásban, közös játékban, a kölcsönös kommunikációban van. A fogadó és beilleszkedő fél számára ez alkalmazkodást tesz szükségessé, s egyaránt jelent adást és kapást. Az „együttnevelés, együttoktatás” lényege nem az asszimiláció és az akkomodáció (Asszimiláció esetében az „integráltnak” kell maximálisan alkalmazkodnia, a többség életmódját, stílusát felvenni. Az akkomodáció esetében a többség kénytelen alkalmazkodni az „integrálandóhoz”, ami adott esetben hátrányosan érintheti a fogadó közeget.), bár lehet következménye.

2. Oktatási integráció fogalma

A Közoktatási törvény meghatározza az „integrációs felkészítés” fogalmát:
„integrációs felkészítés: az esélyt teremtő nevelésnek és oktatásnak az oktatásért felelős miniszter által kiadott oktatási program alkalmazásával történő megszervezése, melyben a szociális helyzetükből és fejlettségükből eredő hátrányok ellensúlyozása céljából részt vevő gyermekek, tanulók a többi gyermekkel, tanulóval együtt, azonos óvodai csoportban, iskolai osztályban, osztálybontás esetén azonos csoportban vesznek részt a foglalkozáson, illetve tanulnak, oly módon, hogy az érintett gyermekeknek, tanulóknak a többi gyermekekhez, tanulókhoz viszonyított aránya nem haladhatja meg a jogszabályban meghatározott mértéket” (121. § első bekezdés 16. pontja)

Mint előző írásaimban is rámutattam, az a törvényi kitétel, hogy a „többi gyermekhez, tanulóhoz viszonyított arány nem haladhatja meg a jogszabályban meghatározott mértéket”, nem érvényesül már a jogszabály szintjén sem.

A közoktatási törvény az integrációt csak azokra a tanulói csoportokra vonatkoztatja, akiknek rossz a családi szociális helyzete, illetve „fejlettségük” nem a megfelelő, s ezért hátrányban vannak az iskolai tanulás során. Ide tartozhatnak a HH-s, a HHH-s, a veszélyeztetett, a BTM-es, s az SNI-s tanulók. Sőt, ide tartozhatnának azok a tehetséges tanulók is, akik kiemelkedő tehetségükkel párhuzamosan rendelkeznek „fejletlen” képességterületekkel is. Viszont nem tartoznak az integráció „keretébe” azok a nemzeti, etnikai kisebbségi nevelésben, oktatásban résztvevő tanulók, akik a fent felsoroltak egyikébe se tartoznak, sem azok a nemzeti, etnikai kisebbségek, akikre az előbbiek egyike sem jellemző, vagyis nemzeti, etnikai kisebbségi nevelésben sem vesznek részt.

3. Az oktatási integráció, mint adaptáció (kölcsönös alkalmazkodásra építő együttnevelés, együttoktatás)

Fogadjuk el, hogy az integrációt úgy értelmezzük, hogy az nem más, mint a kölcsönös alkalmazkodásra építő együttnevelés, együttoktatás (tehát valójában semmi köze az integráció eredeti jelentéséhez, a „beolvasztáshoz”). Ekkor az „integrációs felkészítést” úgy értelmezhetjük, hogy a kölcsönös alkalmazkodásra épülő együttneveléssel-, oktatással törekszünk a tanulók szociális helyzetéből és/vagy fejlettségéből eredő hátrányainak ellensúlyozására. Mondhatjuk azt is, hogy a közoktatás területén elősegítjük ezzel a „társadalmi beilleszkedésüket”, a „társadalmi integrációjukat”.

A társadalmi beilleszkedést, a „társadalmi integrációt” a közoktatásban viszont nem csak az ilyen „együttnevelés, együttoktatás” szolgálja, hanem maga az egész közoktatás rendszere. A közoktatás tartalmi kereteit a Nemzeti Alaptanterv (NAT) határozza meg. A NAT többek között tartalmazza a „tanulási esélyegyenlőség segítésének elveit”. Ezen elvek megvalósítása különböző úton-, módon lehetséges, nem csak együttneveléssel, együttoktatással. Ezért az esélyegyenlőség segítése, biztosítása (az esélyteremtés) és az „integráció” közé nem tennék egyenlőségjelet. Úgy is fogalmazhatnék, hogy minden jól működő integráció egyben az esélyegyenlőség segítése, biztosítása. Viszont nem mindegyik esélyegyenlőség-segítés,- biztosítás (esélyteremtés) egyenlő az integrációval (együttneveléssel, együttoktatással).

A közoktatás egészének kell tehát szolgálnia a tanulók szociális helyzetéből és fejlettségéből eredő hátrányok ellensúlyozását. Van, ahol ezt a különböző szociális helyzetű, s különböző képességű (különböző fejlettségű) tanulók együttnevelésével-, oktatásával teszi. S ahol erre nincs lehetősége, feltétele, úgy másként.

S van olyan, hogy egy adott intézmény megtehetné, de nem él az együttnevelés-oktatás lehetőségével, s egyéb szervezeti, fejlesztési keretek között sem szolgálja a tanulók szociális helyzetéből és fejlettségéből eredő hátrányok kiegyenlítését, ellensúlyozását. Inkább elmélyíti e különbséget, mint fenntartja (csökkentésről ebben az esetben nem is beszélhetünk). Ezek az iskolák a szegregáló iskolák, amelyeket fel kell számolni, hiszen szembemegy minden szabályozóval (törvényekkel, NAT-tal, stb.).

4. Az oktatási integráció, mint integráció- inklúzió együttese

A pedagógiai szaknyelv az „integráció” szó eredeti jelentését próbálja átfordítani, átértelmezni, továbbfejleszteni (árnyalni), „ehetővé tenni” a közoktatás világára, amely így szól: „Az integráció pedagógiai értelemben elsődlegesen azt jelenti, hogy az iskola minden tanulót fogad, de lényegileg nem változtat sem a saját módszerein, sem tanítási stílusán, sem a tananyagán. Igazán hatékonnyá akkor lesz az integráció, ha inklúzióvá fejlődik (az inklúzió jelentése: valamibe beleszámítva). Az eltérés a fogadás (integráció) és a befogadás (inklúzió) kifejezésekkel értelmezhető. A fogadó iskolában a hátrányos helyzetű, vagy a sajátos nevelési igényű gyermek csak jelen van, különleges igényeit nem veszik figyelembe, beilleszkedését és tanulását nem segítik adekvát módon. A befogadó, inkluzív intézmény pedagógusai az egyéni differenciálás talaján az egyéni kibontakoztatás és fejlesztés szemléletét képviselik.” Ez a magyarázat az oktatási integrációt a fogadás- és befogadás együttesének tekinti (integráció-inkluzió együttese)

Ha megfordítjuk ezt az érvelést, akkor viszont azt is kijelenthetjük, hogy nem mindegyik „befogadó, inkluzív” intézmény egyenlő az integrációt (együttnevelést, együttoktatást) folytató intézménnyel. Ugyanis „befogadni”, egyéni képességeket kibontakoztatni, fejleszteni, a tanuló különleges igényeit kielégítő pedagógiai eljárásokat alkalmazni úgyis lehet, hogy ezt nem különböző- például különböző szociális háttérrel rendelkező: halmozottan hátrányos és nem halmozottan hátrányos- helyzetű tanulókkal teszik, hanem azonos- pl. szociális helyzetet tekintve homogén- összetételű tanulócsoporttal.

A közoktatásban jelenleg is használt „képesség-kibontakoztató felkészítés” és az ún. „integrációs felkészítés” között az a különbség, hogy az előbbinek nem kizárólagos feltétele az együttnevelés, együttoktatás. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy minden jól működő „integrációs felkészítés” egyben képesség-kibontakoztató felkészítés is. Viszont nem mindegyik hatékonyan működő „képesség- kibontakoztató felkészítés” egyben „integráció” is. Viszont mindkettő esélyt teremtő nevelés és oktatás, melynek célja a tanulók szociális helyzetéből és fejlettségéből eredő hátrányok ellensúlyozása.

Összegzés, javaslat átgondolásra

Az erőltetett integráció ott, ahol eleve kudarcra van ítélve, több kárt okoz, mint hasznot: a kölcsönös alkalmazkodás helyett súlyos konfliktusokhoz vezet, tovább mélyíti azt az árkot, amit eleve betemetni lett volna hivatott. A magyar társadalom súlyos szociális állapota, helyzete már régóta nem teszi lehetővé a közoktatási intézményrendszer számára, hogy teljes körűen (mindenhol, vagy legalábbis a legtöbb intézményben) megvalósíthassa azt az „ideális” megoldást, amin a – különböző szociális helyzetű, s különböző fejlettségű tanulók- kölcsönös alkalmazkodásra épülő együttnevelését, együttoktatását, vagyis az integrációt értjük.

Javaslom a Közoktatási törvény „Értelmező rendelkezések” fejezet (121 §) fogalmi rendszerének (definíciójának) e területen való átgondolását. Javaslat:

„Esélyt teremtő nevelés-oktatás”:
– Képességkibontakoztató felkészítés: a tanulók szociális helyzetéből és fejlettségéből eredő hátrányok ellensúlyozása céljából folytatott esélyt teremtő nevelés és oktatás.
– Integrációs felkészítés: a tanulók szociális helyzetéből és fejlettségéből eredő hátrányok ellensúlyozása céljából folytatott esélyt teremtő nevelés és oktatás, mely során a gyermekek, tanulók a többi gyermekkel, tanulóval együtt, azonos óvodai csoportban, iskolai osztályban, osztálybontás esetén azonos csoportban vesznek részt a foglalkozáson, illetve tanulnak.

Az Esélyt teremtő nevelés- oktatás kereteit jogszabály határozza meg.

Csirmaz Mátyás