Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2011. április 26. kedd, 14:36

Felejthetetlen élményeim

Sok-sok tapasztalattal gazdagított ez a speciális iskola, amit kizárólag anyagi megfontolások miatt kellett elhagynom. 2010. szeptembere óta rendszergazdaként dolgozom Budapesten a Zsigmond Király Főiskolán, de nagyon remélem, hogy lesz még arra lehetőségem az életben, hogy meg tudjak élni a pedagógusi fizetésből, visszakerüljek a tanári pályára, és hasonló élményeket szerezhessek.

Bemutatkozás


„Hivatalosan” 2001-ben kezdtem dolgozni a Nógrád megyében lévő – azóta már megszüntetett – Megyei Tüdőgyógyintézetben mint rendszergazda, és egyidejűleg megkezdtem tanulmányaimat a Szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskolán. 2004 őszén már szívesen láttak a Nemzeti Gyermek és Ifjúsági Közalapítvány Speciális Iskolája, Szakiskolája és Kollégiuma nevezetű, leginkább SNI-s gyerekekkel foglalkozó intézményben. Ekkor csöppentem bele a tanári munkába, ráadásul egészen a mélyébe, és azóta is hálás vagyok azért, hogy oda kerültem. Rengeteg szép élménnyel lettem gazdagabb, sokban változott a szemléletem is. Egy olyan rendkívül értékes és csodálatos világot ismerhettem meg, ahol hemzsegnek a csiszolatlan gyémántok, melyeket a mindennapokban észre sem veszünk. Ezeket csak azok látják igazán, akik közvetlenül érintve vannak. (Azóta egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne szóljak oda azoknak, akik például a mozgássérültek helyére parkolnak, csak azért, hogy ne kelljen 10 méterrel tovább sétálniuk. Eszükbe sem jutnak azok, akik annak örülnének, ha egyáltalán gyalogolni tudnának.)

Történetek

Pistike

Az első élmény rögtön az első napok egyikén ért. Éppen a „tereppel” ismerkedtem, még zajlott a nyári karbantartás. A 150 diákból körülbelül 120-130 kollégista volt, s közülük többen már egy-két nappal a tanítás előtt „harcra készen” várták a tanévkezdést jelző startpisztoly eldördülését.

A folyosón sétálva, megláttam az egyik karbantartónkat (Józsi bácsit), aki éppen a számítógép-teremben ügyködött. Gondoltam: bemegyek hozzá, és egy kicsit eldiskurálok vele.

Közben érkezik Pistike, az autista diák, akiről akkor még nem tudtam semmit. Szétnézett a teremben, üdvözölte Józsi bácsit mint régi ismerőst, én mintha ott se lennék. Józsi bácsi megbök (nem a facebookon, hanem valóságosan), és odasúgja: „Na most figyelj!”

– Te Pistike! Milyen hőfokon olvad az acél?- kérdezte miközben tovább tette a dolgát.

1130 – vágta rá gondolkodás nélkül.

Na és a vas?

Az magasabb…1535.

Csak a számat tátottam, és azt gondoltam: hülyeségeket bárki tud mondani. Gyorsan utána is néztem a számoknak, a gyereknek igaza volt! (Én meg most is csak internetről néztem le az adatokat, mert megjegyeznem azóta sem sikerült.)

Na ekkor kezdtem kapisgálni, hogy hova is csöppentem. Zajlottak az események, szépen csurgott a tanév, Pistikével kezdetben nem volt személyes kapcsolatunk. És akkor következett egy fordulópont. Más nem ért rá, így engem kért meg, hogy mutassak neki képeket vonatokról, mert ezeket nagyon szereti. Kaptam az alkalmon, és tanítás utánra behívtam őt az informatika terembe. Másodpercre pontosan jelent meg az ajtóban. Na akkor, nézzük! A MÁV honlapját nyitottam meg először. Volt ott egy archívum, ahol találtunk képeket. Mutatom sorra a mozdonyokat, mert hát ugye az a lényeg egy vonatnál. Ő meg kapásból mondja valamennyinek a típusát. Jó hát a Taurust én is ismertem, mert azzal jártam Szombathelyre, ne de az összeset??? Amikor végig néztük, jelezte, hogy melyek tetszenek neki nagyon. Azt a néhány képet ki is nyomtattam neki.

Ebből azután rendszert csináltunk: jó pár mozdony landolt nála nyomtatott formában. Így indult a négy éven át tartó „kapcsolatunk”. Az én osztályomba akart járni, nem idegenkedett már tőlem, és a tőle elvárható kommunikáció maximumát nyújtotta.

Pistike egyébként az iskola megalakulása óta ebbe az intézménybe járt, a 9-10. osztály után különböző szakképesítéseket szerzett. az én irányításom alatt például a „Számítógép kezelő, használó szakmát”, majd a „Gépíró szövegszerkesztő-t”. (Azon kevesek közé tartozott, ahol a család nem küzdött anyagi gondokkal, ráadásul a szülők foglalkoztak is gyerekükkel.)

Mivel elég gyakran utaztam Budapestre, a szülők, amikor a fiú végleg elkerült az iskolából, megkértek, hogy vigyem el őt a Keleti-pályaudvarra. Felkísértem őt a peronra, és elköszöntem tőle: „Szia Pistike! Vigyázz magadra!” Erre ő nyújtotta a kezét kézfogásra!(természetesen fogadtam). „Szervusz!”mondta és őszintén meglepett amolyan férfias két puszival, majd sarkon fordult, és elindult. Olyan váratlan volt tőle ez a gesztus, hogy kb. 10 másodpercre „lefagyott a rendszer”. Végiggondoltam, hogy hova jutott a kapcsolatunk a kezdetektől az elmúlt évek alatt. Bevallom férfi létemre még egy-két könnycseppet is elmorzsoltam. Úgy éreztem, hogy ezekért a pillanatokért éri meg tanárnak lenni.

Karcsi

Van egy másik a szívemnek különösen kedves szakmai sztorim. Táblázatkezelés óra volt a számítógép kezelő osztályban. Éppen a képleteket tanítottam, amikor az egyik diákom – akivel azóta is tartom a kapcsolatot – a következőt „művelte”: A képletek lényege, hogy beírva a számítógép kiszámolja azt amit megadunk neki. Pl.: =5+7 akkor kiírja, hogy 12. Jó ez nem teljesen szabályos, mert úgynevezett cellahivatkozásokat kell használni stb, Arra azonban alkalmas, hogy a tanulók egyáltalán megértsék: mire jó ez a program, és mivel ezt fejben is ki tudják számolni, az eredmény közvetlenül képesek ellenőrizni.

Karcsiról annyit kell tudni, hogy diszkalkuliás, és még azt az egyszerű feladatot sem érti meg, hogy léteznek ezresek, százasok, tízesek. Meg ezt sem: „Kerestél 3.450,- Ft-ot! Rakd össze a bankjegyekből!” Valóban problémás a dolog, mivel ez a program némi matematikai logikát is igényel. Félve kezdtem neki az órának, nem voltam biztos abban, hogy vajon Karcsi boldogul-e majd vele. Bevezetés után rátérünk a gyakorlatra, és eljön az ominózus pillanat.

– Írjuk be: =7+5 és üssünk entert! Látni fogjuk, hogy a számítógép kiszámolta az összeget.– Ezek után néhány leütés, és Karcsi máris jelentkezett

Főnök, főnök!

Mi van Karcsi? –közben nagyon integetett, hogy menjek oda.

Ehe, ezt nézd! – néha tegezett ha megfeledkezett magáról.

Látom Karcsi. Mi van?

Hát na! Nézd! Beütöttem, amit mondtál, és aha!

Látom Karcsi. Nagyon jó!

Hát, de na! – és mutogat a képernyőre – Ott van hét meg öt és aha!

Látom Karcsi! Hét meg öt az tizenkettő! Nagyon jó! Jól csináltad, ennyi!

Ja… – hatásszünet – akkor én vagyok a hülye!

Na ezen úgy elkezdtünk nevetni, mert azért azzal ő is tisztában volt, hogy nincs teljesen otthon matematikában, és nem fog Bólyai János féle magasságokba emelkedni.

Végül annyira megszerette a táblázatkezelést, hogy az egyik legjobb lett belőle az osztályban. Rájött, hogy ő saját erejéből nem tud ilyeneket megoldani, de ha jól adja meg az adatokat jó helyre kattintgat, akkor az Excel segítségével akár bonyolultabb számításokat is el tud végezni.

Még a szakma elvégzése után is rendszeresen hangoztatta, amikor összefutottunk, hogy: „Jaj Főnök arról fogalmam sincs, hogy most mit tanulok, de azt hogy =SZUM(A2…-t azt a mai napig tudom!”.

Attila

A harmadik történet azt mutatja, hogy milyen is egy olyan élet, amelyik váratlanul kettétörik. Korábban is hallottam arról, hogy sokkal „jobb” azoknak az embereknek, akik a fogyatékkal együtt születnek, és nem valamilyen balszerencse folytán kerülnek olyan helyzetbe, hogy segítségre szoruljanak. Egy diákom autóbaleset következtében – teherautó ütötte el – szenvedett maradandó, súlyos sérüléseket. Komoly műtétek árán sikerült csak életben tartani, és többször is operálni kellett, mire úgy, ahogy helyre rakták. Féloldala megbénult, szerte a testén és az arcán is hegek voltak. Attila egyébként erős fizikumú fiú volt, balesete előtt versenyszerűen sportolt: utánpótlás válogatott labdarúgó, fiatal, életerős, nyakig benne az életben, tele álmokkal. Ezeket egy teherautó porrá zúzta, esélyt sem hagyott a folytatásra. Az elméje ép maradt, de a lelke teljesen összetört. Pontosan tisztában volt ugyanis azzal, hogy ha ez nem történik meg vele, bármi lehetett volna belőle.

A balesete után nem folytatta az iskolát, otthon lábadozott, édesanyja és nővére segítségével. Továbbra is otthon szeretett volna maradni, de édesanyja úgy gondolta, hogy emberek között jobb helye lenne. Attila azt is nehezen fogadta el, hogy speciális iskolába kell járnia, bár tudta ő már nem az, aki volt, és erre van szüksége. Amikor vele beszélgettem mindig az az érzés támadt bennem, mintha egy öregemberrel társalognék: „jaj amikor fociztam, akkor még…” – mondogatta. Mivel én is erősen kötődöm a sporthoz főleg a labdarúgáshoz, át tudtam érezni a helyzetét.

Attilának rengeteg, meglehetősen váratlan dühkitörése volt. Olyankor teljesen elborult az elméje, lefehéredett, üvöltött és senki nem állhatott meg előtte. Éreztette a többiekkel, hogy ő felsőbb rendű, hiszen ő nem ilyennek született. Nem csak a diáktársaival, hanem a tanárokkal is agresszíven viselkedett.

A kollégáim szerintem abban hibáztak, hogy ugyanúgy próbálták kezelni őt, mint azokat, akik születésüktől kezdve fogyatékkal éltek. Nekem talán a sporthoz fűződő hasonló viszonyulásunk miatt sikerült egyedüli pedagógusként elérnem, hogy kiborult állapotában hallgasson rám. Amikor a valós vagy vélt sérelmek miatt ordítani kezdett senki másra nem hallgatott, csak rám. Ilyenkor megkértem, hogy fogja vissza magát, hiszen én sem így viselkedem vele, leültünk beszélgetni, és végül minden esetben sikerült megnyugtatnom.

Volt, hogy teljes erőből verte a fejét a falba, vagy éppen egy monitort akart földhöz vágni stb.. Nagyon becsültem benne azt, hogy a még sérülten is meglévő rendkívül nagy testi erejét soha sem használta mások ellen. Senkivel nem verekedett, nem ment neki se diáknak, se tanárnak. Tudom, egy iskolában minimális elvárás, hogy ne verjék egymást a diákok és a tanárok, de nála ez az önfegyelem nagy szó volt. Lehetett látni a szemén, hogy iszonyatos érzelmek vívják benne ádáz harcukat. Emberfeletti erőt kívánt tőle annak az elfogadása, hogy semmi sem fog már megváltozni, ami történt, az visszafordíthatatlan.

A kollégáimmal rengeteg vitám volt miatta. Próbáltam megértetni velük, hogy Attila előélete más, mint a társaié, ő azelőtt nem ült kerekes székben, nyugodt, rendezett, biztonságos családi környezetben élt, és most segíteni kell neki pszichésen feldolgozni a vele történteket. Nem tud máshol tanulni, csakis speciális iskolában, és amire feltétlenül szüksége lenne: egy pszichológus. Hiába erősködtem, győzködtem a többieket, státuszhiányra hivatkozva nem sikerült szakembert kapnunk. Végül kétéves hadakozás után Attilát eltanácsolta az iskola. A magam részéről nagyon sajnáltam, hiszen nem adtunk neki segítséget ahhoz, hogy visszakapcsolódjon a normális életbe.. Bármilyen szomorú is ez a történet, engem jó érzéssel töltött el, hogy be tudtam bizonyítani: valamilyen módon mindenkivel szót lehet érteni. (Itt jegyzem meg: minden kollégának volt olyan diákja, aki egyedül csak rá hallgatott.)

Rengeteg történetet írhatnék még le például olyan szülőkről, akik szeptember 1-én elhozták gyerekeiket az iskolába, és december 22-ig feléjük se néztek. Vagy arról a diákról, akiről szülei nem közölték, hogy autisztikus, és ezen kívül homoszexuális hajlama van. Ez csak a mi általunk végzett tesztekből derült ki később, s így nem tudtuk megelőzni, hogy társai stigmatizálják. Vagy azokról az osztályfőnökként megélt csodálatos élményekről, amikor el el tudtam vinni a gyerekeket még háromnapos kirándulásra is. Meg amikor együtt a Vidám Parkban voltunk, és láthattam annak a diáknak a csillogó szemét, aki nem hogy a Vidám Parkot de még Budapestet se látta soha életében.

Sok-sok tapasztalattal gazdagított ez a speciális iskola, amit kizárólag anyagi megfontolások miatt kellett elhagynom. 2010. szeptembere óta rendszergazdaként dolgozom Budapesten a Zsigmond Király Főiskolán, de nagyon remélem, hogy lesz még arra lehetőségem az életben, hogy meg tudjak élni a pedagógusi fizetésből, visszakerüljek a tanári pályára, és hasonló élményeket szerezhessek.

Babcsán Ákos

A képek illusztrációk. A fotókat Leiner Károly készítette

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.11.27.
Marad a kötelező 50 óra az érettségi előtt, de hogyan teljesíthető?
A mostani helyzetben az iskolák a fennmaradt közösségi szolgálatos órák erejéig az online iskolai folyamatokba is bevonhatnak titeket (pl. online tananyaghoz segédanyagok készítése), segí...
(Forrás: eduline)
--
2020.11.27.
Új iskolatípus: általános iskola után rögtön az egyetem előszobájába mehetnek a gyerekek
Az új oktatási program keretében mind a közép- és felsőfokú oktatási tartalmakat, mind a duális képzést összehangolják, utóbbi azért lehet szerencsés, mert a tanulók a felsőfokú du...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.11.27.
A tanítóképzőket lenyelik az egyházak, a tanárképzés lassan összeomlik
Megtört a császári átok és megszületett az egyetem – mondogatták 2016-ban Egerben az akkor Eszterházy Károly Főiskolán, miután az intézmény egyetemi rangot kapott a kormánytól. Az „á...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.11.25.
Egyházi kézbe szervezné ki a kormány a tanítóképzés nagyobb részét
Nem elképzelhetetlen, hogy a tanítónak felvett hallgatók több mint fele egyházi intézmény diákja legyen. A kormány kifejezett szándéka, hogy a pedagógusképzésben az egyházak sokkal fontosabb...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.11.22.
Digitális oktatás – áram és eszköz nélkül
Az őszi iskolabezárás sokak szerint borítékolható volt. Különböző pedagógus-szakszervezetek rendszeresen kérték a kormányt, hogy minél előbb zárják be az oktatási intézményeket. A...
(Forrás: index)
--
2020.11.22.
Attól, hogy valami kényelmetlen, még nem trauma!
Valóban, változtatni a megszokott életformán kényelmeltlen: sok dolgot nem lehet rutinból csinálni, új szokásokat kell kialakítani, másféle kihívásokkal kell szembenézni. Kényelmetlen,...
(Forrás: alterkata)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep