„Mások gyermekei”

Földes Petra recenziója Lisa Delpit könyvéről

Az Educatio Kht. 2007-ben adta ki Lisa Delpit Mások gyermekei (Other People´s children) című művét. A kötet nem került kereskedelmi forgalomba, így, bár ingyenesen hozzáférhető, létezése a szélesebb szakmai közönség számára a mai napig titokban maradt. A kiváló afroamerikai szakember június végén egy hetet töltött Magyarországon, és látogatása alkalmat adott a Hivatalos kultúra és kisebbségi tanuló alcímet viselő kötet újra felfedezésére.

Lisa Delpit gyermek- és ifjúkora összekapcsolódik a társadalmi integráció Egyesült Államok-beli folyamatával. Az integrációs folyamatok kezdete előtt születik egy louisianai szegénynegyedben. Feketék számára fenntartott általános iskolába jár. A kórházban, ahol fiatalon megbetegedett édesapját kezelik, elkülönített kórtermeket tartanak fenn a feketéknek, akiknek nem jár a fehér betegekével egyforma ellátás. Így apja nem jut hozzá a dialízis kezeléshez, és negyvenhét évesen meghal. Lisa egyike azoknak a kiválasztott középiskolásoknak, akik a hatvanas évek végén-hetvenes évek elején először járhatnak egy osztályba fehér fiatalokkal. Megéli az ellenséges fogadtatást és a helyzet keltette rémületet.

Később, pedagógus diplomája birtokában lelkesen veti magát az afroamerikai diákok számára kidolgozott progresszív nyelvtanítási projekt megvalósításába, de csalódnia kell a fehér szakemberek által kidolgozott program hatékonyságában, és munkásságát innentől fogva meghatározza a kulturális különbségek és a társadalmi esélyek összefüggéseinek megértésére, a kultúrához adekvát tanítási folyamatra vonatkozó érdeklődés. Feltárja és számos példával támasztja alá a hatalom kódjainak iskolai működését, és meggyőz arról, hogy a többségi kultúra, bár sokszor akaratán kívül, de kétségtelenül hatékonyan kommunikálja az eltérő kultúrákból érkezők csökkent értékűségét, ezzel rombolva önbecsülésüket, akadályozva a társadalmi ambíciók megjelenését.

„CHARLES, a hároméves afroamerikai kisfiú, a lányom óvodás csoportjában ´szerelmes´ egy fehér kislányba. Mint a legtöbb hároméves, az érzelmeit leginkább ölelgetésekkel és ütésekkel fejezi ki. Egyik reggel láttam, hogy CHARLES ott lézeng az imádott KELLY körül. Hátulról megragadta, és próbálta magához szorítani. KELLY tiltakozott, az óvónő rendre utasította CHARLESt. Kis idő múltán a fiúcska visszament a kislányhoz, és megpróbálta megpuszilni az arcát. A kislány ismét tiltakozott, erre az óvónő ´kiültette´ CHARLESt. Mosolyogva mondtam az óvónőnek, hogy CHARLES láthatóan bele van habarodva KELLYbe. Erre az óvónő összeráncolt szemöldökkel rám nézett, és azt mondta: ´ CHARLES viselkedése minősíthetetlen.´ Majd – némi undorral a hangjában – így folytatta: ´Néha olyan buja, hogy felháborító!´”

TERRENCE anyja „Egyedülálló szülőként ´beküzdötte´ tizennégy éves, jól tanuló afroamerikai fiát egy többségében fehérek által látogatott magániskolába. Elkötelezett szülő, tehát az első hónapokban többször is beszélt a fiú tanáraival, akik egytől egyig megnyugtatták, hogy TERRENCE jól halad. Mikor az első negyedéves bizonyítványt megkapták, csalódottan látta, hogy az tele van C-vel és D-vel [az ötfokú skálán A a legjobb, E a legrosszabb eredmény]. Azon nyomban bement a tanárokhoz, s rákérdezett, miért álltatták azzal, hogy TERRENCE jól halad, amikor ilyen gyengén teljesített? Az összes tanár lényegében ugyanúgy válaszolt: ´Miért elégedetlen? TERRENCE számára a C kiváló. Nem kellene őt túlzott elvárásokkal terhelnie.´”

Lisa Delpit szerint a követelmények leszállítása elfogadhatatlan. Belátva, hogy a hatalom a többségi kultúrához és annak nyelvezetéhez kötődik, az oktatás céljaként a többségi kód minél magasabb szintű elsajátítását kell kitűzni. Nem mindegy azonban, hogy mindezt hogyan tesszük; ha hiányzik a két kultúra közötti híd, könnyen úgy járhatunk, mint az itt idézett szereplők:

„…egy óvónő azzal gyötörte a három-négyéves gyerekeket, hogy megtanulják a helyes választ a köszönésre: ´Jó reggelt, hogy vagy?´, a válasz: ´Köszönöm szépen, jól.´ Egyik reggel odaállt az ajtó mellé, és köszöntött egy hároméves fekete kisfiút, valahogy így:

ÓVÓNŐ: Jó reggelt, Tony! Hogy vagy?

TONY: Hát, jól!

ÓVÓNŐ: Tony, azt kérdeztem, hogy vagy?

TONY: (kicsit emelt hangon) Hát jól.

ÓVÓNŐ: Nem, Tony, azt kérdeztem, hogy vagy?

TONY: (mérgesen) Már megmondtam: jól. Többet nem mondom.”

A Mások gyermekei című kötet megmutatja, milyen attitűddel legyünk jelen, hogy feltáruljon számunkra az adott kisebbségi kultúra értékvilága, működése. Meggyőz arról, hogy a kisebbségi tanuló számára méltányos, esélyteremtő oktatás nem építhető fel a szóban forgó kultúra megismerése nélkül.

„…sok afroamerikai tanár a nyugtalan gyerekeket inkább közvetlen és határozott módon utasítja, ekképpen: ´Ezt nem akarom hallani. Ülj le, maradj csöndben, és fejezd be a munkádat! Most!´ Nemcsak az utasításaik határozottak, de ezzel ki is fejezik az osztály fölött gyakorolt nagy személyes hatalmukat. Ezzel szemben a középosztálybeli európai és amerikai tanárok valami ilyesmit mondanának: ´Leülnél végre, hogy befejezd a dolgozatod?´, közvetett módon adják az utasításaikat, ezzel a szerepük státusát kisebbítik. Az afroamerikai gyerekek nagyobb valószínűséggel engedelmeskednek az előbbi, egyenes és határozott utasításnak, míg az utóbbi burkolt felszólításról valószínűleg tudomást sem vesznek. Ennek részben az a magyarázata, hogy az előbbi hasonlít az otthon hallottakhoz, a második viszont sok gyerek számára úgy hangzik, mintha az illető nem merne egyenesen kérni (tehát nem érdemel tiszteletet).”

„Sok kutató és osztálytanító leírta már a „nonverbális indián gyereket”. Ezekből a leírásokból gyakran kimarad az, hogy ők is ugyanúgy szeretnek beszélni, mint bármely másik gyerek, ők is szeretik megosztani a tudásukat másokkal, csak számukra fontos a megfelelő szövegkörnyezet – például a kis csoportok. Ha nem a megfelelő kérdést tesszük föl, vagy az egész osztály előtt kérdezünk, akkor sok őslakos amerikai nem, vagy csak néhány szóban fog válaszolni. Így előfordul, hogy a tanárok nem szólítják fel az őslakos amerikaiakat, hogy megkíméljék őket a kellemetlenségektől, ezért ezek a gyerekek nem kapnak elég lehetőséget tantárgyi tudásuk megvitatására és bemutatására.”

Végezetül, példa a kultúrák közötti hídverésre:

„D., egy őslakos tanár mesélt egy történetet arról, milyen kétnyelvű pedagógiai asszisztensnek lenni egy angol tanár mellett. A tanár szerette volna megjeleníteni a gyerekek kultúráját az osztályban. Megkérte D.-t, hogy írja le a táblára a csapdakészítés menetét, hogy a gyerekek technikaórán csapdákat készíthessenek. D. azt mondta, ő is szenvedett, amíg sikerült leírnia az utasításokat, de a gyerekek aztán valóban szenvedtek. Az utasításokat teljesen követhetetlennek találták. Végső csalódottságában D. szerzett egy csapdát. Részeire szedte, és engedte, hogy a gyerekek nézzék, hogyan rakja össze. Egykettőre sikerült mindenkinek elkészítenie a csapdáját. A puszta szöveg alapján történő tanulás távol áll a saját kultúrájuktól, olyan idegen tőlük, hogy gondos pedagógiai segítség nélkül nem tudják a kettő közti átmenetet megvalósítani.

Egy másik őslakos tanár elmesélte, hogy ezt az átmenetet, amikor írásos utasítás alapján kell dolgozniuk, úgy értette meg, hogy leíratta velük, hogyan kell eljutni a falu egyik helyétől a másikig. Amikor készen voltak, kivitte a gyerekeket az iskolából. Persze a gyerekek olyanokat írtak, amiket csak bennfentesek írhatnak, jól ismerve a környezetet. Jót nevettek, és egyre nehezebb és nehezebb feladatokon keresztül próbálták világosan kifejezni magukat. Eljátszotta, hogy ő kívülálló, egy gussak (fehér ember), aki csak szövegből próbál tanulni. Hamar megtanulták, hogy a megszokottól eltérően kell bánniuk a szavakkal, ha azt szeretnék, hogy az üzenetük célba érjen.”

A bemutatott tapasztalatok széles köre segít, hogy egy percig se higgyük el: receptet kaptunk. Recept nincs, hiszen a válaszok az adott közeg szükségletei tükrében születnek meg. Van viszont a pedagógiai fejlesztést és az osztálytermi munkát jellemző attitűd és szakmaiság, melynek néhány jellemzője: az előítéletmentes érdeklődés és az érintetteknek a fejlesztési folyamatba való bevonása, a curriculum saját kultúrára alapozott megközelítése, a magas követelmények támasztása mellett magas szintű segítség biztosítása.

Mindezt érdemes lenne itthon is végiggondolni. A roma tanulók iskolai esélyeiről szóló érdemi diskurzus a 2010/11-es nemzeti tanévben mintha lekerült volna a napirendről. Lisa Delpit könyve kiváló muníció lehet a diskurzus felelevenítéséhez, alapvető szakmai kérdéseink megvitatásához.

Lisa Delpit könyve letölthető innen.

Földes Petra