A létszámból törölve (?)¹

(Educatio Press, 2010. 05. 30.)

H. H. ül a gép előtt, és igyekszik rendet teremteni a gondolataiban. Egy éve ezzel próbálkozik. Mióta közölték vele, hogy nem tartanak igényt többé a munkájára. Eltelt néhány nap, mire felfogta. Voltak persze „baljós előjelek”, de akkor is rettenetes volt. Az évzáró után tudatták vele, miután virágot kapott az igazgatótól áldozatos munkájáért, és elköszönt a frissen érettségizett osztályától.

Még egyetemre járt, amikor elkezdett ebben az iskolában dolgozni. Több mint tíz éven át tanított ott, tele lelkesedéssel és energiával. Furcsa volt, hogy hirtelen nem tud magával mit kezdeni. Feleslegesnek érezte magát, üresnek az életét. Megszokta, hogy sokat dolgozik, úgy képzelte, van értelme annak, amit csinál.

Az elmúlt hónapokban rengeteget tanult a világról. A munkaügyi központban például azt, hogy diplomásoknak nem jár átképzés, mert már így is sokba kerültek az államnak. Megtapasztalhatta, hogy a felnőttek világa kegyetlen, hogy vannak helyzetek, amikor a teljesítmény, az elvégzett munka minősége egyáltalán nem számít, mert vannak „magasabb rendű” szempontok. Amiket persze nyilvánosan nem mondtak ki, de négyszemközti „beszélgetések” alkalmával azért a tudomására hoztak. És persze az is kiderült, hogy az emberi kapcsolatok törékenyek. Meg hogy a volt tanítvány a munkaügyi központ recepcióján kincset ér, mert keveset kell ácsorogni a fal mellett, hogy az újabb időpontját a fehér könyvbe bepecsételjék.

A fenntartó ugyan nem mondott semmit, de a fodrásznál és hasonló helyeken rengeteg információhoz lehetett jutni arról, hogy az önkormányzat nem akarja már sokáig működtetni az iskolát. Amikor konkrét kérdések hangzottak el erről, mindig megnyugtattak mindenkit. Persze, akinek volt egy kicsike sütnivalója is, az nem hitte el a szép szólamokat. Főleg, miután egyszer a nagy alpolgármester tiszteletét tette a kicsi város kicsi iskolájában, kollégáinak nevezte az ott ülő tanárokat, és annyit reagált a „pletykákra”: létszámleépítés nem lesz, legfeljebb a „haszontalan humán erőforrástól” szabadulnak meg.

Az utolsó három évet már folyamatos bizonytalanságban töltötték. A korábban együttműködő, egymással emberi viszonyban lévő tantestületet eluralta a gyanakvás, az áskálódás. Mindenki (majdnem) mindenkiben ellenséget vélt látni, aki az ő óráit, az ő osztályait, az ő állását igyekszik magának megkaparintani. Minél közelebb volt a tanév vége, annál elviselhetetlenebb lett a hangulat.

Aztán koncepció nélkül, az utolsó pillanatig halogatva döntöttek arról, ki nem jöhet vissza szeptemberben. Előfordult, amikor a „szigorú titoktartás”(?) ellenére is kiszivárgott, kinek a neve van a listán. Majd nagy meglepetésre a tanévzáró értekezleten másnak mondtak fel. Szakmai szempontok nem nagyon kerültek elő, de a zárt ajtók mögött gyakran tárgyalták a bennfentesek, kinek lenne nagyobb érvágás, ha fizetés nélkül maradna.

Az augusztusi pótvizsgáztatás után – mert persze erre nála alkalmasabb személyt keresve sem találtak – H. H. is magkapta zárt ajtók mögött, négyszemközt, hogy ha tudta volna a dolgát, és szült volna gyereket, most mindenkinek könnyebb lenne. Szinte szégyellte magát, amiért elmulasztotta ezt a kötelességét, és ezzel kellemetlen perceket okozott a főnökének.

Talpra kellene állni, újból teljes embernek éreznie magát. De nehéz hinni abban, hogy egyszer tán még jó lesz valakinek valamire. A szűk családon kívül ketten tartják benne a lelket. Az egyik – az érzelmi támogatáson túl – alkalmi feladatokat szerez neki, programokra cipeli, új emberekkel ismerteti meg, hogy ne céltalanul teljenek a napjai. Nem kérdez semmit, egyszerűen ott van, mikor szükség van rá. A másik folyton pozitív gondolkodásra, türelemre és kitartásra biztatja, és hónapok óta elviseli az igencsak hullámzó kedélyállapotát. Nem akar arra gondolni, mi lenne vele nélkülük.

Álmában néha újra átéli a „kivégzését”. Igazgatói iroda, benn öt ember az asztal körül: a főnöke, a két helyettes és a dolgozó érdekeit (elméletben) védő két kolléga. Egyik sem szól semmit. Az asztal körül hat szék van. Néhány pillanatig tétován áll, majd biccentenek neki – ebből gondolja, hogy le kell ülni. Akkor bekapcsolják a diktafont, és felolvassák az ítéletet.

Nem emlékszik miről szólt a szöveg, mert már az első mondat rideg, hivatalos stílusát meghallva elveszíti a fonalat. „Tájékoztatom Önt, hogy az önkormányzati közgyűlés döntése értelmében létszámleépítés miatt nem tudom tovább foglalkoztatni.” (Otthon megnézte, háromoldalas volt a szöveg.) Hirtelen csend lesz. Az orra alá nyomják a két példányt, adnak egy tollat. Miután aláírja, visszaveszik az egyiket. Körbenéz, de mindenki másfelé tekint. Álldogál még egy kicsit, aztán – anélkül, hogy bárki bármit is szólna – elhagyja a szobát.

A minap képeket nézegetett. Tavaly, a ballagáson készültek róla. Fájdalmas volt szembesülni, milyen elgyötörtnek néz ki mindegyiken. Nem is tudja, hogyan bírta végigcsinálni az utolsó hónapokat, amikor a suttogásokból, elejtett félmondatokból sejtette, hogy ő következik a sorban. Volt olyan reggel, amikor kényszerítenie kellett magát, hogy felkeljen, és munkába menjen. De az osztálya miatt muszáj volt. A tanítványai szerették, és számítottak rá. És ő is szerette a gyerekeket.

Sokszor kérdezték, mi bántja, miért olyan ingerült vagy szomorú. Mit mondhatott volna? Hiszen neki se mondott senki semmit. Persze észrevette, hogy elhallgatnak, ha belép a tanáriba, kerülik a tekintetét, és az is feltűnt neki (hiszen nem hülye), hogy nem osztottak neki órákat a következő tanévre. Ha próbált beszélni erről azokkal, akikről úgy képzelte, emberi viszonyban vannak, kitérő válaszokat kapott. Pedig jobb lett volna, ha őszinték vele. Jobb lett volna kimondani, amit úgyis tudott mindenki, és akkor talán nem este hatkor a hátsó ajtón át kellett volna hazapakolnia a holmiját.

A minap hallotta, hogy egy tanítónő ismerősét is elbocsátották. Véletlenül találkoztak össze az utcán – másfél órás beszélgetés lett belőle. Sürgős dolga lett volna, de nem árulta el, mert tapasztalatból tudja, hogy ilyenkor az a legrosszabb, ha magára hagyják az embert. Ha úgy bánnak vele, mint a középkorban a leprásokkal: elfordítják a fejüket, messziről elkerülik – és ettől még jobban szégyelli magát.

Azon a napon az ő élete is „derékba tört” és „kétfelé hajlott”. Van az „előtte” és az „utána”. A „hasznos” és a „haszontalan”. H. H. sosem gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz. Felnőtt emberként a szülei anyagi támogatására szorulva tölteni a napjait, önéletrajzokat küldözgetni mindenfelé – és várni, hogy egyszer legalább annyit válaszol egy titkárnő, hogy „sajnáljuk, nem”.

Mostanában még kevésbé hisz a csodákban. De ha szembe jönne a jótündér a varázspálcájával, meg tudná mondani, mire vágyik. Nem lenne telhetetlen, beérné két kívánság teljesítésével is…

H. H. kikapcsolja a gépet, feláll az asztaltól. Már tudja, hogy a cikk, amelyben beszámol arról, ami történt, sosem készül el.

¹A szerző volt kollégái védelmében kérte, hogy nevét ne közöljük.