2013. február 1. péntek, 8:28
„Mi mindannyian a XX. századból vettük nevelői mintáinkat…”
Gondolatok korunk iskolájáról és a szülői szerepről
Európa egészében – Franciaország és most már Magyarország kivételével – az iskolarendszerek jelentős átalakuláson esnek át alkalmazkodva a megváltozott világhoz, követve az Európai Unió oktatással kapcsolatos irányelveit. Ezen belül a legnagyobb hangsúlyt a sokszínűség, a közös európai hagyomány és értékek előtérbe helyezése, az esélyegyenlőség, az élethosszig való tanulásra való felkészítés, a kulcskompetenciák és az úgynevezett puha kompetenciák (pl. kommunikáció, együttműködési képesség) fejlesztése, annak a tantárgyi oktatás elé helyezése, valamint az angol nyelv MELLETT legalább egy élő európai nyelv kommunikációs szintű megtanulása kapja.
Az iskolarendszer kimeneti igényeit meghatározó kulcskompetenciák egyike a digitális kompetencia, amelynek fejlesztése nem csak a gyerekek, hanem a szülők és tanárok körében is igen fontos. A családi háttér és a szülők szerepe azért is felértékelődik az iskolához képest, mert a munkaerőpiacon egyre fontosabbá és elismertebbé válik az iskolán kívül illetve a mindennapi tevékenységek során megszerzett tudás (non-formal illetve informal learning).
„Azt várom tőletek, hogy független, innovatív és kritikus gondolkodókká váljatok,
akik azt és úgy csinálnak mindent, amit és ahogyan én mondom!”
Néhány – szubjektíven válogatott – adalék az aktuális hazai helyzet elemzéséhez
A kerettantervekben (most tovább bővített) tananyag európai és világviszonylatban eddig is rengeteg redundáns elemet tartalmazott, elképesztő mennyiségű ismeretanyag rövidtávú elsajátítását írta elő. Kicsit sarkosan fogalmazva: egy mai jól felkészült nyolcadikos elég szaktárgyi tartalmat sajátított el a legtöbb európai egyetem bemeneti elvárásaihoz.
Ugyanakkor az elsajátított tudás rendszerezése többnyire elmarad, a tantárgyi tudások elszigetelődnek egymástól. A diákok nem látják át, milyen céllal kell ezt a hatalmas mennyiséget megtanulniuk. Részben ezért az érettségi után képtelenek az ismeretek többségének az alkalmazására, de még a visszaidézésére is. Az átlagos magyar diák kizárólag tantárgyakban gondolkodik, az egyik tantárgy keretében szerzett ismereteket nem tudja másik területen alkalmazni.
A magam részéről többre tartom a tantárgyi versenyeken és egyéb megmérettetéseken gyengébben, közepesen teljesítő, de ugyanakkor jó légkörű középiskolákat, mint az ún. „versenyistállókat”. A középiskolában elsajátítandó tananyag szerepe a diák eljövendő életében ugyanis elhanyagolható, az iskolában őt érő szocializációs hatások viszont nagyon jelentősek.
Tanár: Gyere el az ablaktól! Ugye nem akarsz te is lemaradt gyerek lenni?
Gyerek: Nekem megfelel!
Európa még a Lisszaboni Stratégia (2000) elfogadásakor célul tűzte ki versenyképessége visszanyerését. Felismerték, hogy ehhez az oktatás átalakítása az egyik legfontosabb lépés és a legnagyobb megtérülést hozó befektetés, A koncepció része volt – többek között – a digitális kompetencia, a tanulási képességek, valamint a vállalkozói- és kezdeményezőkészség fejlesztése.
A jelenlegi, a korábbi reformok ellenébe ható oktatáspolitika célja nem az európai trendek követése, hanem az egységesített, ismeretanyag-tartalom alapú iskola felé történő visszafordulás. Elvileg ehhez az EU-nak semmi hozzáfűzni valója nem lehet, hiszen a közoktatást szigorúan nemzeti hatáskörben tartandó témaként kezelik. Bár ez a hozzáállás éppen Lisszabon óta, különösen pedig az Európa 2020 akcióterv elfogadásával változóban van. Ugyanakkor az Unió alapcélja szerint gazdasági közösség, amelyben nem megengedhető, hogy egy tagország ilyen mértékben lerontsa a leendő munkavállalók versenyképességét, hosszabb távon magas munkanélküliséget okozzon. Ez a tendencia nagyon sokba kerülhet még a többi uniós tagország állampolgárainak.
Esélyegyenlőség
konzervatív és liberális szemszögből
Szerintem a szakképzési rendszer európai átalakítása, amely a tényleges szakképzést későbbi évekre halasztotta és a szakközépiskolai képzés első éveiben az általános tudás szélesítését hangsúlyozta, alaposabban átgondolt változás volt. Bár ebben a szférában is mindeddig előtérben volt a tantárgyi tudás, ugyanakkor elmaradt például az élethosszig való tanulásra való felkészítés vagy a vállalkozói tudás átadása. Most sajnos annak is vége, ami korábban működni látszott. A szakképzési rendszerbe bekerülő gyerekeket ezen túl teljes egészében ki kívánják zárni minden olyan tanulásból, ami nem a szigorúan vett, jelen idejű szakmai ismeretekre irányul. Ez a szakképzési rendszer nem csupán az élethosszig tartó tanulásra való felkészülést nem tartalmazza, hanem 14-15 éves kortól teljesen bezárja a tudás kapuját az ide kerülő gyerekek előtt. Az ilyen módon „szakképzett” dolgozó a későbbiekben legfeljebb segédmunkás lehet. Ugyanakkor elmarad az érettségi utáni szakképzés nagyarányú fejlesztése, ami a felsőoktatás mellett nyújthatna olcsóbb alternatívát.
A mai világban a legtöbb embernek 3-7 évenként kell valami újat, esetenként teljesen új szakmát megtanulnia. A mai szülők egy része is hátrányos helyzetbe kerülhet a munkaerőpiacon, ha nem történik meg idejében az ő kulcskompetenciáiknak a fejlesztése. A digitális kompetencia az a terület, ahol együtt, akár kéz a kézben haladhat szülő és gyermeke.
„Nem mindenki követ téged twitteren, Kayla, kérlek meséld el az osztálynak, mit csináltál a szünidőben…”
Az elmúlt években számos reformon ment keresztül a magyar oktatási rendszer. Ezek jelentős része nem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket, de akadtak olyanok is, amelyek eredményesek voltak. A sikertelenebb intézmények, pedagógusok hajlamosak kudarcaikat a folyamatos reformok számlájára írni. Ők most igazolva érzik magukat, nyugodtan hátradőlhetnek, a felelősség a továbbiakban nem az övék. Az eddig magát sikeresnek érző innovatív pedagógus pedig választás elé kerül. Vagy magára csukja az osztályterem ajtaját, és titokban teszi azt, amit szakmai lelkiismerete diktál (vállalva ezzel a hivatalos elvárásoktól való eltérés miatti elmarasztalást), vagy egy másik ország oktatási rendszerében (esetleg más szakmában) keresi a boldogulást.
A XXI. század európai iskolájában a szülő nem az a régimódi, kisebbségi érzésbe kényszerített valaki, aki gazsulál a tanárnak, és addig veri otthon a gyereke fejét, amíg az be nem fejezi a leckeírást. De nem is az arrogáns megrendelő-figura, aki úgy gondolja, hogy ő mint megrendelő fizet, így ő is diktál az iskolának mint szolgáltatónak. Ez mindenesetre igen torz leképezése a szülői jogoknak.
A XXI. század iskolájában a szülő partner, aki komplementer szerepet tölt be a tanáré mellett. Az övé gyermeke nevelésének elsődleges feladata és felelőssége, s ehhez örömmel veszi a szakemberek, a pedagógusok, sőt a kortárscsoport segítségét is. Ugyanakkor ő ismeri a legjobban a gyermekét, így ő tud a legtöbbet segíteni a pedagógusnak. Ráadásul mindennapi életéből fakadóan olyan tudásanyaggal, tapasztalattal rendelkezik, amivel a pedagógus szükségszerűen nem, így az oktatásban is hozzáadott értéket tud nyújtani.
Hogy ez nálunk is valóban így legyen, a szülők szemléletét is formálni, látókörűket szélesíteni kell. Hiszen mi mindannyian a XX. századból vettük szülői mintáinkat, amelyek pedig nem sokban különböznek a XIX. századiaktól. És így sokszor a szülő is tanácstalan, mert ezek a mai gyerekek bizony XXI. századiak. A jelenlegi szülők gyakran nem tudnak saját gyerekeikkel sem kommunikálni (vizsgálatok mutatják, hogy a, az Y és a Z generáció agya már másképpen van huzagolva), ezért ma a legtöbb szülő nem tud eleget tenni a fent leírt feladatának.
Egy rugalmas, európai elvek alapján működő iskolarendszerben a szülő és pedagógus közötti kölcsönös bizalmon és tiszteleten alapuló partneri kapcsolat nagyban segítheti az iskolában zajló nevelést. Jó lenne, ha a pedagógusok megértenék: a szülőkkel való együttműködés nem többlet feladat, hanem olyan lehetőség, amely súlyos terheket vehet le a pedagógusok válláról.
Salamon Eszter
(A rajzok szövegeit a szerkesztő, Gersi Károly fordította.)
A szerzőről
Salamon Eszter matematika-angol szakos tanári és közgazdász végzettséggel civil ügyekkel, non-profit szervezetekkel, kultúrával és kommunikációval foglalkozik. Az Európai Szülők Magyarországi Egyesülete (ESZME) elnöke, a European Parents´ Association elnökségi tagja. Egy 15 éves fiú édesanyja.
Kedves Eszter!
Gratulálok és köszönöm az írásodat, azonnal föltettem a NE!-re is. Annál is inkább, mert ott meg éppen fölvetődött ugyanennek a témának egy másik aspektusa is: a "digitális bennszülött" kisgyerekkel muszáj versenyre kelnie az ő "digitális bevándorló" édesanyjának, mert különben kicsúszik a gyerek életének egy jelentős része, sőt a nevelése is a kezéből.
Mert ne feledjük el azt sem, hogy megszűnt ma már az ideális (?) "apa mosdik, anya főz" (Zelk Z.) világ. A szülők munkaideje megnőtt (már régen nem 8 óra), kevés idő marad a gyerekre. Amíg estefelé a felnőttek elrendezik az otthoni dolgaikat, a (kis)gyerek a gépen bóklászik. Ha néha rá tudnak pillantani, már jó. Így aztán könnyen megesik az, amit a pánikba esett anyuka írt: az írni épp csak megtanuló kisgyerek beütötte keresőbe a szót (több mint 4 millió találat), aztán a Képek-re, majd a Videók-ra kattintott… Anyuka kétségbeesetten szidta az internetet (amit ő maga is használ), és végre megértette, miért írunk annyit arról, hogy a mai gyerekek észjárása, eszközhasználata nagyon-nagyon más. Hogy alapvetően változik meg a szülő-gyerek kapcsolat is (nemcsak a tanár-diák); hogy nem lehet porba dugott fejjel hárítani az újfajta veszélyeket. No és az örömöket sem. Mert az internet hasznos is, jó is… éppen nekem és most például 🙂
Kedves Hédi!
Örülök, hogy tetszett a cikk és köszönöm a megosztást.
A probléma, amit felvetettél nagyon is élő, és nagyon fontos, hogy beszéljünk róla. Személyes küldetésemnek tekintem, hogy a gyerekek és az internet vonatkozásában ne a veszélyeket hangsúlyozzuk túl, hanem tanítsuk meg őket a biztonságos böngészésre, netes kommunikációra. Kicsit minden analógia sántít, de kicsit olyan az internethez való viszonya a felnőttek világa egy részének, mint az átlagemberé volt a ’ló nélküli kocsihoz’ az előző század fordulóján. Tudjuk, volt olyan időszak, amikor egy zászlóval szaladt valaki az autó előtt, hogy figyelmeztesse a járókelőket a veszélyre. Ma az autók sokkal veszélyesebbek, hiszen gyorsabbak és nehezebbek, mégsincs zászló, sőt gyermekeinket sem tartjuk a lakásban, nehogy elüsse őket az autó, hanem megtanítjuk őket a biztonságos közlekedésre. Egy különbség van, akkor az autó mindenkinek újdonság volt, ma viszont a gyerekek életének ez természetes része. Hasonlóan közlekedési analógia erre az, hogy a nagymamám soha nem tanult meg mozgólépcsőn közlekedni, sőt nem is érezte jól magát a föld alatt, én viszont a mai piros metró megnyitásakor kisgyerek voltam, metrózva nőttem fel. Amikor megnyílt az a metró, amelyen el lehetett jutni a temető közelébe, de lépcsőn is le lehetett menni, segítségünkkel megtanult metrózni, legalábbis a kéregvasúti szakaszon. Hasonlóan egymást kell tanítania ma szülőnek és gyereknek, tanárnak és diáknak a digitális világban.
Hogy kimarad-e a gyerek életének egy részéből a nem számítógépező szülő? Persze. A XXI. században éppúgy alapkészségnek van híján az ember, ha nem tud olvasni, mintha nem ért a számítógéphez. Ugyanakkor az én szüleim nem jártak diszkóba, nem táncoltak Abbára és Boney M-re, mégis részesei voltak az életemnek. Nálunk az a megállapodás, hogy hétköznap este egy adott időpontban ki kell kapcsolni a gépet, együtt vacsorázunk, beszélgetünk, filmet nézünk, játszunk. Működik.
Egy másik kérdés a napirend, az életritmus kérdése. Szerintem nem dolgoznak sokkal többet az emberek, mint 20-30 éve, amikor volt mellékállás, gmk, kötelező társadalmi munka, stb. Az viszont biztos, hogy legalábbis a fővárosban az emberek később kezdenek dolgozni és tovább dolgoznak. Évek óta nem illik 9, de inkább fél 10 előtt keresni valakit a munkahelyén, 6-kor viszont még muszáj elérhetőnek lenni. Az iskola viszont változatlanul 8-kor vagy még korábban kezdődik. A gyerekek életritmusa is átalakult, nem bírnak korán elaludni, első órában zombik, péntekre kialvatlan félhullák. Saját, természetesen nem reprezentatív tapasztalatom szerint (néhány száz ismerős család példáját látva) ma egy átlagos óvodás, általános iskolás valamikor 9 és fél 11 körül alszik el este. Szerintem sokat segítene, ha megkérdezné az iskola a diákokat és szülőket, és ha van rá igény, nem kezdődne 9 előtt a tanítás, ahogy ez egyre több európai országban van.
Kedves Eszter!
Először mindenki azt mondta, hogy született lusta vagyok, amikor huszonéves kezdő tanárként minden lehetséges fórumon szóvá tettem: "Könyörgöm, 9-kor kezdjünk!" És tettem ezt 40 évig folyamatosan. Pont így van, ahogy írtad: a gyerekek később alszanak el (a felnőttek is, Uram bocsá'!, a tanárok is)… szóval 9-kor! Remélem, ha még sokszor elmondjuk az összes létező oldalunkon, előbb-utóbb meghallják. 🙂
A munkaidő dolgában … hát-hát-hát! Igaz, amit írtál a gmk-ról és a többiről, már akinek jutott. Ám most kevés bérért van a 10-12 óra munkaidő, és a munkaadó simán zsaroló pozícióban van, hiszen jelentős a munkaerő-kínálat.
Az internetet nagyon szeretem (rendesen függő vagyok, ezt a fiam is – pszichológus – megállapította, és javasolta a szigorú időbeosztást, és a VALÓDI társasélet visszaépítését), de érzem a veszélyeit is. Nemcsak a gyerekre, a felnőttre is: a sok információ végül is dezinformációhoz, vezet (ha nincs kellő műveltségünk – Vö. Knausz Imre nagyszerű előadásával -, amely orientálhat bennünket.
Az említett kisgyerek azt írta be (írni tudása felett érzett öröme, és a másik nem iránti olthatatlan érdeklődése okán): "szép nők". Beírtam én is … no, sebaj, ez még túlélhető. De holnap már nem csak ezt fogja beírni (hiszen nagyon vonzó a sok-sok látvány!)! És most közel sem kizárólag az erotikus tartalmakra gondolok (ölés, halál, gyilkolás … ezek simán ott vannak a gyerekek szókincsében), de nem örülnék – mondjuk – egy gyerekpornónak sem… Ezért javasoltam a gyerekzár alkalmazását (aztán majd szépen fokozatosan (ahogy egyre jobban megérti, miről van szó), ki lehet nyitni mindent.
>Szerintem a szakképzési rendszer európai átalakítása, amely a tényleges szakképzést későbbi évekre halasztotta és a szakközépiskolai képzés első éveiben az általános tudás szélesítését hangsúlyozta, alaposabban átgondolt változás volt.
-Szakképzőben (is) tanítva, ezt nem így érzem. A szakmák többségének bemeneti követelménye a befejezett 8. osztály. 9.-10.-ben tehát a diák által teljesítendő egyetlen követelmény az, hogy óránként 60 perces sebességgel öregedjen, míg eléri a 16. évét, és elkezdheti a szakképzést. Elképesztő bukási és hiányzási arány az eredménye.
A régi három éves szakképzéshez jó lett volna visszatérni. A szeptemberben induló rendszer viszont nem fogja tudni teljesíteni azt az ígéretét, hogy utána két év alatt érettségit lehet majd szerezni. Pl. a fizika-kémia-biológia-természetföldrajz helyett csak heti egy óra természetismeret van, informatika nulla óra, matek heti 1 óra. Ugyanakkor a követelmények (kerettanterv) nincsenek ehhez az óraszámhoz és képességszinthez faragva. Az értő olvasás és számolás követelményén túl nagyjából minden más a "sokat markol, keveset fog" esete lesz.
Szóval szerintem a szakképzés szeptembertől máshogy lesz rossz, mint eddig.
A szakközépiskolai képzés változása nem ilyen egyértelmű, mert eddig nagyon sokfélét lehetett csinálni "szakközépiskola" név alatt, az pedig hogy mi lesz, részleteiben még nem tudható. Elvileg dec. 31.-ig ki kellett volna adni a szakképzési kerettanterveket, de még mindig nincsenek.
Egy kis adalék.
Manapság a szakemberek keresése című hirdetésekben mindig szerepel: önállóan dolgozni tudó…Ez nagyon fontos. Tudnak önállóan dolgozni a kikerülő szakmunkások? Pl.
-ki tudják számítani, hogy mekkora felületre mennyi festék kell, milyen arányban lehet keverni, hány négyzetméterre mennyi anyag szükséges, ár stb…
-milyen színhez mi illik????
-milyen a stílus ?
-milyen korokban mit használtak, hogyan kell kiegészíteni a meglévő készletet?
És még sorolhatnám.
Általános műveltség, tudás szükséges a felmerülő kérdések elemzéséhez.
Nyújtja ezt a szakiskola/szakközépiskola?
Alkalmassá teszi a kikerülő szakmunkásokat az önálló munkavégzésre?
Tanítványaim többnyire munkanélküliek vagy segédmunkások. Nem felelnek meg az „önállóan dolgozni tudó” kategóriának.
Nem csoda, ha nem vagyok optimista.
Kedves Dóri! Kedves Szilárd!
Minden bizonnyal vannak rossz példák mindenre, de a keretek legalább biztosítva voltak eddig az élethosszig tartó tanulásra való felkészítésre a szakképzésben. A lehetőség megvolt, most már az sem lesz várhatóan. De reménykedjünk benne, hogy majd egyszer… Ha nem sikerül motiválni a diákot, hogy mást is csináljon, mint óránként 60 perces sebességgel öregedjen (ez tetszik), az baj, de nem a rendszer és nem csak a diák hibája. Valószínűleg az eszközök, a módszerek is hiányoznak. Azt is igaz, már az első nyolc évben az iskola nagyrészt kineveli ezekből a gyerekekből az akarást, a kezdeményezést. És ez tragédia. Azért is gondolom, hogy eddig is rossz volt, és talán csak akkor lehetne igazán megjavítani, ha újra építenénk az egész rendszert. Tegnap csináltam egy nagyon érdekes interjút egy francia szakemberrel. Elmesélte, hogy egyszer jött az iskolájukba egy nagylétszámú finn gyerekcsoport egyetlen, begipszelt lábú tanárral. Ők aggódtak, hogy nem fog tudni rendesen fegyelmet tartani köztük. A finn kolléga meg csodálkozott, hogy miért is fegyelmezne, ő azért van, hogy segítsen, ha a gyerekek elakadnak valamiben, amit meg akarnak csinálni. Na, ezt már nem lehet 9. osztályban megalapozni. És az köztudott, hogy Európa legsikeresebb iskolarendszere a finn.
Kedves Hédi!
Rájöttem, hogy csak gondolatban válaszoltam neked. Elnézést érte.
Megnyugtattál, hogy nem én voltam az egyetlen tanár, aki már bő 20 éve sem értettem, mi a fenének megyünk ilyen korán dolgozni, amikor mások még nem. Aztán foglalkozást váltottam és már csak sajnálom a gyerekeket és a tanárokat, pizsamában, félálomban tuszkolok uzsonnát az egyébként bagoly típusú és alva iskolába járó gyerek kezébe.
A munkaidő tekintetében csak azt mondom, amit tapasztalok. De neked is igazad van, nagy a kiszolgáltatottság.
Amíg kicsi volt a fiam, ráláttunk a monitorra, amikor leült a számítógéphez, az önálló 'gépezés' csak később jött. Szóval nálunk élő és interaktív, megbeszélős gyerekzár volt.
Örülök és előre várom, hogy megismerjelek személyesen is a Digitális Nemzedék konferencián.
Kedves Eszter!
Nagyon jó az írás, úgy tűnik, egyre több az objektív helyzetértékelés, megoldásokat, ötleteket viszont alig találni. A kibúvó általában mindig az, hogy a konkrét helyzet ismerete nélkül sajnos nem lehet tanácsot adni. Ez még akkor is gyakran előfordul, ha éppen csak a személyi szám utolsó 4 jegye hiányzik… A cikk végén azt írja: "Egy rugalmas, európai elvek alapján működő iskolarendszerben a szülő és pedagógus közötti kölcsönös bizalmon és tiszteleten alapuló partneri kapcsolat nagyban segítheti az iskolában zajló nevelést. Jó lenne, ha a pedagógusok megértenék: a szülőkkel való együttműködés nem többlet feladat, hanem olyan lehetőség, amely súlyos terheket vehet le a pedagógusok válláról." Személyes tapasztalatom, hogy teljesen a pedagógustól függ, partnernek tekinti-e a szülőt, nagyon szerencsés, szinte kegyelmi állapotban van az a szülő, aki kifog ilyen tanárt. Mi szerencsére ilyet tantestületet fogtunk ki, éppen ezért értetlenül állunk az "osztályfőnökünk" esetenkénti megnyilvánulásai előtt. Legutóbb minden gyerek ellenőrzőjébe beragasztatott egy cetlit azzal az üzenettel, hogy a munkaköri leírásában nem szerepel az elektronikus naplóban lévő jegyek beírása az ellenőrzőbe, ez a szülő kötelessége, amennyiben hasonló eset történik, a gyereket osztályfőnöki figyelmeztetésben fogja részesíteni. A stílus is nehezen tolerálható, de tudom (vidéki középiskoláról van szó), hogy 6 gyerek szüleinek nincs otthon számítógépe (pl. 3 gyerek nálunk készült fel az ECDL vizsgára), de szó sem volt eddig arról, hogy az általunk szeptembertől használt módszer rossz lenne (2 hetente írjuk át a jegyeket, hónap végén írjuk alá az ellenőrzőt). Nem tudjuk az ilyen konfliktusokat kezelni, akivel partneri a viszonyunk azzal megbeszélhetnénk, de neki ilyen fenyegető stílusú közlés eszébe sem jutna. A honlapon olvasgatott tapasztalatok alapján jobb, ha megjegyzés nélkül aláírjuk a dörgedelmeket, a gyerek jegyei fogják bánni, ha bármit hozzáfűzünk. Jó lenne, ha "a pedagógusok megértenék", de ez naiv elképzelés Magyarországon. Nagyon sokan megértik, de ez a fajta pedagógus a jelenlegi tudásunk alapján kezelhetetlen, a legnagyobb baj vele, hogy olyan mint a rothadó krumpli a zsákban, a többit is tönkreteszi. Ha lenne valamilyen sikeres konfliktus-kezelés, arról szívesen olvasnék, de gyanítom, hogy csak olyan esetek vannak, amelyben a tanár menesztése, vagy a szülők nyilvánosság előtti tüntetése eredményezett megoldást.
Kedves Tibor! Elnézést, hogy megelőzöm Eszter válaszát, de én csak egyetlen mondatára szeretnék röviden reagálni: "A honlapon olvasgatott tapasztalatok alapján jobb, ha megjegyzés nélkül aláírjuk a dörgedelmeket, a gyerek jegyei fogják bánni, ha bármit hozzáfűzünk." Tudom, hogy nem légbőlkapott az, amit mond. Tudom, hogy az ilyen tanár, mint a hozzászólásában említett ofő, ezt "meg is teszi". Mégis azt mondom (tanárként és 38 évig ofőként): JÁRJÁK VÉGIG AZ UTAT! Ha hallgatnak, ha elfogadják ezt a stílust, ha végrehajtják azt, amit az ofő Önöktől "követel" (?!), akkor megerősítik őt abban, hogy helyes úton jár. Nem jár azon.
Kedves Hédi!
Ön azok közé tartozik, akiket nagyra becsülünk. Ma, felnőttként látom igazán, mit ér az a szellemi tőke, amit átadtak nekünk. A jó tanár igazi kincsesbánya. Van abban jókora igazság, amit mond, de tanárt az előbbiekre tekintettel nem bántunk, nem minősítünk. Nem biztos, hogy baj az, ha gyerekeink is érzik, a családból kikerülve ilyenekkel is találkoznak majd. Emeli talán a tűrésküszöböt is, az életben ennél sokkal nagyobb gondokkal fognak találkozni. Vidéken annyival nehezebb az út "végigjárása", hogy egy-egy ilyen mentalitás mögött "fontos" emberek, befolyásos rokonok állhatnak, olyan helyekről érkezhetnek válaszreakciók, ahonnan az ember nem is várja. Tudom, hogy sokan tiltakoznak a tanfelügyeleti rendszer ellen, én abban reménykedem, hogy időnként belekukkantanak majd az ellenőrzőkbe is, iratnak egy kis röpdolgozatot a gyerekekkel. Előre hallom a magyarázkodásokat: ez a gyerek azért írt most kettest, mert lázas volt, amúgy mindig ötös. A hármas tanuló azért írt ezúttal 4-est (uram bocsá' 5-öst), mert ezt az anyagot véletlenül éppen megtanulta. Kinek, mi az apja, esetleg melyik tesz időnként észrevételt? Kikövetkeztethető… Szívemből beszélt Salamon Eszter is: "A magam részéről többre tartom a tantárgyi versenyeken és egyéb megmérettetéseken gyengébben, közepesen teljesítő, de ugyanakkor jó légkörű középiskolákat, mint az ún. „versenyistállókat”." A mi iskolánkban alig van verseny, pedig óriási hatása van a gyerekek tantárgy iránti szeretetére. Szerintem legalább egy jegyet jelent a teljesítmény emelésében. A tantárgyak közötti átjárásnak is ragyogó eszköze lehetne. Az osztályok többsége jóval 30 fő fölött van, szóbeli felelet alig van, kifejezőkészség, kommunikáció fejlesztésében óriási lehetőség a vetélkedő, verseny. Nálunk már digitális világ sem csak a közösségi háló, bár használjuk. Amióta megbeszéljük a gyerekekkel pl. matekból a megoldási módokat, nincs hiányos, elfelejtett házi feladat, az osztály átlaga (témazáró dolgozatok) 3,42-ről 4,07 lett…
Kedves Tibor!
Köszönöm a megtisztelő szavakat minden – arra érdemes – kollégám nevében. Nagyon szomorúan olvastam azt, amit leírt. Mert tudom, hogyne tudnám, hogy ez a VAN. És ez a VAN, akkor is van, ha én vagy Maga vagy bárki más, nem szereti, ha tudja, hogy LEHETNE másképp is. Igaz, nagyon lassan mozdul ez a szekér, de szeretnék bízni abban, hogy nem falra hányt borsó csupán, amiről szeretnénk meggyőzni a fiatal és kevésbé fiatal pedagógusokat. Mert tényleg lehet másként is. Mi több, rá fognak jönni, hogy az emberibb kapcsolatnak sokkal nagyobb a hozadéka számukra is.