Fóti Péter: Mi a demokratikus nevelés?

A tizennyolcadik században haladó gondolkodók meghirdették a szabadság, a demokrácia és az önrendelkezés eszméit. A huszadik század első felében ezek a gondolatok elkezdtek beérni a nevelés területén. Az önrendelkezés fő elve abban áll, hogy a tekintélyt a szabadság váltja fel; a gyermeket kényszerek alkalmazása nélkül tanítják, mert kíváncsiságára és spontán igényeire apellálnak, s ez által felébred érdeklődése közvetlen környezete és a világ iránt. Ez a szemlélet jellemzi a modern pedagógiák kezdetét, ami egy fontos lépés az emberiség fejlődésében.

Ahhoz, hogy a gyermekből egészséges felnőtt ember váljék, egy szép napon fel kell adnia eredeti kötődését a szüleihez vagy azokhoz, akik a társadalomban később a szüleit helyettesítik, és teljesen önállósulnia kell. Meg kell tanulnia, hogy önálló egyénként boldoguljon a világban. Meg kell tanulnia, hogy a biztonságot ne a más emberekre történő szimbiotikus támaszkodásban, hanem saját képességei révén találja meg, a világot ésszel, érzelemmel és művészi úton fogja fel. Minden erejével arra kell törekednie, hogy összhangba kerüljön a világgal, és biztonságát ne saját maga alávetésében vagy a mások feletti uralkodásban keresse.

Egyre inkább úgy tűnt, hogy problémáink nagy része abban van, hogy csak nagyon kevesen közülünk hisznek a szabadságban. Persze mint jelszó, ez nagyszerű. De nem értjük a szabadságot, mint folyamatot, mint egy olyan mechanizmust, amely szerint az embereknek dolgozni és élni kell. Életünkben olyan kevés tapasztalatot szereztünk a szabadsággal kapcsolatban, hogy az egészen triviális esetektől eltekintve nem tudjuk elképzelni, hogy az működhetne, ha valami komoly dolgot akarunk elvégezni. A mai időben csak a katonai (corporate-military) modell az, amiben bízunk. A legtöbb ember, még a demokráciákban is, valami olyasminek tekinti a demokráciát, amely arra szolgál, hogy egy komplikált folyamat során kiválasszuk magunknak vezetőinket, akiknek azután engedelmeskednünk kell, és ez csak annyiban különbözik más rendszerektől, hogy valamilyen gyakorisággal lehetőségünk van új főnököket kiválasztanunk.

Ha a szabadság mibenlétét nem értjük, akkor nem értjük a tekintély mibenlétét sem. Szervezeti diagramokban gondolkodunk, harapási sorban, csillagokban a váll-lapokon. Ha valaki feljebb van a szervezeti diagramban, akkor az azt jelenti, hogy joga van megmondani, mit tesz, és nekünk ezt meg kell tenni akkor is, ha ez abszurd, romboló, vagy kegyetlen. Elég természetes, hogy mindennek folytán sokan, amikor ezt a fajta torzulást látják, akkor mindenestül elutasítják a tekintély fogalmát. Sajnos ezzel együtt gyakran – bármilyen érthető is undoruk, elutasítják a kompetencia, az inspiráció, a vezetés lehetőségét. Elképzelhetetlen számukra kikérni valakinek a véleményét, vagy valakinek a tanácsát követni, mert az illető egy dologban jobban kiismeri magát, vagy utánagondolt már annak a problémának, amely felmerült. Az egyetlen alternatíva, amit ismernek az erőszakra épülő tekintélyen kívül, az a minden tekintély elutasítása. Ezért igyekeztem feltárni a szabadság igazi természetét, hogy jobban megérthessük azt, hogyan tudnak különböző korú és képességű emberek úgy együtt élni, hogy hasznosak legyenek egymásnak a nélkül, hogy egyesek közülük a többieket mindig nógatnák.

A felülről fegyelmezett gyerek a felnőttekkel szembeni gyűlöletét úgy fogja kifejezni, hogy bosszantja a szüleit, és valójában számos gyermeki rosszalkodás annak jele, hogy a gyerekkel rosszul bánnak. … Ha otthon a gyűlölet légköre uralkodik, akkor a gyerek nem fog semmit elfogadni, vagy minden szándék az ellenkezőjébe fordul, és a gyerek rombolni fog, őszintétlen lesz. A világ neurózisa ott kezdődik, amikor a szülő fegyelmezni akar. Megpróbálom a szülőkkel megérteni, hogy rajtuk múlik az emberiség jövője. Ha folytatják gyerekeik életerejének rombolását önkényes tekintélyük erőszakolásával, akkor csak a bűnözés, a háború, a nyomorúság fog folytatódni. Ha folytatják, akkor el fogják veszteni a gyerekeik szeretetét, mert senki nem szereti azt, akitől fél. A gyerekek bölcsek: a szeretetre szeretettel, a gyűlöletre gyűlölettel reagálnak. A szeretetre úgy, hogy ha az valódi akkor képesek lesznek az önfegyelemre a családban.