Az évad utolsó vetítésén egy 2014-ben készült svéd-dán-norvég filmet vetítünk, rendező: Ruben Östlund
Időpont: május 16. 17.30.
Helyszín: Kino Café, Szent István krt. 16.
Jegyár: 700 Ft
Egy svéd család a francia Alpokban tölt néhány napot, hogy kiélvezze a síparadicsom adta gyönyöröket. Minden remekül alakul, egészen addig, amíg egy hatalmas lavina el nem söpri a síparadicsom nagy részét, miközben épp egy pályaszéli étteremben pihen a család. Az anya első gondolata, hogy gyermekeit megóvja, a férje viszont saját bőrét mentve fut a lavina elől. A család túléli a katasztrófát, az igazi dráma akkor kezdődik, amikor a házaspár szembesül a férfi gyávaságával (port.hu).
Részletek a filmről írt kritikákból
A folyamatosan fenyegető összeomlás – ezt az alapérzületet közvetíti Östlund luxuskörnyezetben játszódó filmje, és ennek révén nagy erővel tud mesélni a komfortos élet törékenységéről, a makulátlan felszín alatt tátongó űrről, a nagypolgári díszletekkel eltakart bizonytalanságról. Mialatt a felzaklatott família az apa érthetetlen tettét igyekszik feldolgozni a sokcsillagos hotel meleg belsőiben, odakintről folyvást hóágyúk és kontrollált lavinák hangjai hallatszanak be – és ezek a nyugtalanítóan feldübörgő basszushangok újra meg újra emlékeztetnek arra, hogy a polgári normalitást elemi erők fenyegetik, a biztonság illúzióját pedig bármikor eltörölheti (és a nyugodt felszín szövetét felszakíthatja) egy revelatív pillanat. A megtépázott idillben hol egy túlhevült vita, hol egy közveszélyes buszsofőr, hol pedig egy alázúduló lavina bevágott képe fokozza a feszültséget, de Östlund a képkereten kívülről érkező hangok vagy tárgyak segítségével is hangsúlyozza a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság átható érzetét (Nagy V. Gergő: A szakadék felett, Revizor).
Az igazi dráma az alsóbb szinteken, a gyermekek fejmagasságában zajlik: a két, magába és a tabletjébe zárkózó lurkó menthetetlenül sérül, miközben rendre áthallja a csukott ajtókon, vékony falakon keresztül a válás határán táncoló szülők veszekedését. A háztáji dráma állásáról ráadásul az Ozu, Haneke és Ulrich Seidl minimalizmusát tükröző, precíz kompozíciók is tudósítanak, melyeket a stiliszta Östlund néhol teljesen absztrahál a sötétség és a hófehérség kiaknázásával. A rendező humorérzékét jelzi, hogy pusztán fogmosás-montázsokkal is ugyanilyen tűpontos képet skiccel a yuppie-krízisről (Soós Tamás: Ha az iPhone fontosabb a gyereknél, Kortárs Online).
Akárcsak Östlund korábbi filmjeiben, itt is a színészvezetés a film egyik legfőbb támpillérje. Egyes jeleneteknél viszont konkrétan az egyetlen. Két órán keresztül ugyanazt a csontot rágjuk, és mivel már az első percekben sincs rajta túl sok hús, hamar ízetlenné válik az egész. A forgatókönyvet ezúttal is a rendező jegyzi, ám talán most először fordul elő, hogy nem igazán sikerült megtalálnia a dramaturgiailag érdekes gócpontokat, és azokra felfűzni a filmet. Így a Lavina hajszál híján megreked egy kétórás veszekedős film szintjénél, ami jobb pillanataiban Bergman világát, gyengébb jeleneteiben pedig a saját életünk banális eseményeit idézi (Farkas Péter: Jelenet egy házasságból, Filmtett)
A Lavinában nagyon erős színészi játékot láthatunk, és külön öröm, hogy a 6-8 év körüli gyerekek pont úgy viselkednek, ahogy az ilyen korú gyerekektől a saját családunkban láthatjuk. Folyton a tableten meg a telefonon lógnak, gond nélkül elküldik a szüleiket a bánatba, de ha baj van, akkor nagyon kicsi nyuszik lesznek, akiket igenis meg kell védeni. A felnőtt élet gondjai pedig –svéd életszínvonal ide vagy oda – a mi gondjaink. Ha a férfi egész nap melózik, ha a telefonja megállás nélkül csörög, a nő pedig minden idejét a gyerekekkel tölti, akkor pontosan miben is a társai ők egymásnak? Mennyire ismerheti meg így valaki a gyerekeit vagy a házastársát? Van értelme hűségesnek lenni, ha emiatt unottak, feszültek, boldogtalanok leszünk? Mi a nő és mi a férfi feladata a családban a 21. században? (MDOR: A film, amitől többen válnak el, Index)
A főszereplő család tagjai egyébként is annyira sematikusak és semmilyenek, hogy eleve nem lehet őket komolyan venni. Kirakatbabák csupán Östlund azon játékában, amelyben a felszínes nézőket átveri. Semmit nem tudunk meg a személyiségükről, ellenben a házaspár mindkét tagja simán lehetne fotómodell (testüket látjuk félmeztelenül, de olyan jelenet is van, ahol az egyik legkeményebb vita alatt a feleség feje kilóg a képből!). A gyerekek aszerint elviselhetetlenül idegesítők és végtelenül aranyosak, ahogy épp a rendező által teremtett helyzet szükségessé teszi. Egy idő után, amikor rájövünk, hogy palira vesznek minket, rendkívül szórakoztatóvá válnak ezek a karakterek és párbeszédeik. Utána már gondfeledten tudunk nevetni (Tóth Nándor Tamás: Felszíni munkálatok, Filmtekercs).
Ravasz, mi több, szemét módon ki vagyunk mozdítva a felsőbbrendű befogadó állapotunkból. Mert nem tudjuk: ki mellé álljunk? Anya mellé, akinek első dolga volt gyermekeit magához szorítania, s úgy várni, mi lesz? Anya mellé, aki a történteknél azon még jobban kiborul, hogy apa egyenesen azt állítja: ő bizony nem rohant sehova? Vagy apa mellé, aki egyébként se tűnik egy Dolph Lundgrennek, meg hát igazából a fene se tudja, hogyan reagálna az ember egy ilyen váratlan vészhelyzetben? Nem tudjuk, nem tudjuk. S az a durva ebben a filmben, hogy senki se tudja – a rendező mégis mintha azt súgná, hogy ő tudja, csak nem mondja. Ezért például megszólaltat egy nagydarab vörös macsót is, apu barátját, aki aztán tényleg olyan, mint egy középkori harcos, na de az a vicc, hogy ő se tudja ám! Mert ő is csak magyarázkodik, hogy ösztön, meg túlélni akarás, meg blablabla. És tényleg, gondoljunk bele: apa elmenekült, kislányát és kisfiát meg otthagyta. A többi csak blabla (Kovács Gellért: Apa, a gyáva, port.hu).
Egy nézői vélemény
Az az igazság, hogy én ilyen rohadt nyomasztó filmet még életemben nem láttam! Ehhez képest a legkeményebb hentelős horrorfilm is csak egy leányregény. És ezt komolyan gondolom! Mert ebben a filmben megtörténik az, hogy lemálik a szereplőkről a kényszeredett (családi) boldogság, lehull róluk a társadalmi máz és azok a gesztusok, amik mögé az ember átvitt értelmében „el tud bújni”.
Ez egyáltalán nem az a hálivúdi féle felvizezett, felhigított és felcukrozott trúsztorizós, sztárszínészekkel maximális bevételt kicsikarni akaró, felszínt kapirgáló baromság, ahol a film végén minden jó lesz, vagy legjobb esetben kapunk egy keserédes befejezést, hanem épp ellenkezőleg: Minden helyrehozhatatlanul elromlik és nincs semmiféle szépítgetés.
Aki volt már valaha életében olyan mély válságban, amikor minden szétesett körülötte, amikor olyan létállapotban volt, hogy valami szétfeszítette belülről, amiből nem tudott kilépni, amitől képtelen volt feloldódni, na, ez a film ezt az élményt szállítja le!
Valami iszonyat kemény pszichológiai dráma bontakozik ki, ami nem kicsit felkavaró! Rettentően nyomasztó végignézni, ahogy a filmben szereplő férj és feleség kapcsolata és egymás személyisége széthullik és az egésszel nem tudnak mit kezdeni. Igazából kettős érzésem van, mert nekem az az élményem, hogy akik eljutnak a családalapításig és egy anyagi stabilitásig, azokkal elvileg ilyen nem történhet meg, de mégis az az érzésem, hogy igen. Megtörténhet. Megtörténhet, hogy a látszólagos, vagy viszonylagos jólétben elkényelmesedő ember valahol akaratán kívül elveszíti az irányítást és rossz döntések sorát hozza meg, ami végül elvezeti őt a végzetéhez. Megtörténhet, mert a valóságban annyiféle képtelennek tűnő történetet hallani emberekről és azok sorsairól, ballépéseikről, hogy azt az ember nem tudja elhinni…
Aki akar látni egy olyan filmdrámát, ami a legvegytisztább módon tálalja a drámát és amellett erős idegzettel van megáldva, annak bátran ajánlom!
2023.11.21. A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel... (Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21. Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg... (Forrás: Eduline)
2023.07.15. Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur... (Forrás: Index)
