Pride és pedagógia

„Mit keres a Tanítanék Mozgalom a Pride-on?” – csapott le egy „jobboldali” médium riportere a mellettem álló Törley Katalinra, miközben Antonia Vai nagyszerű koncertjét élveztük épp a legutóbbi Budapest Pride-on. Igaz, az eseményre magánemberként, ha úgy tetszik, szolidáris és az emberi jogokat bármilyen kisebbség esetén fontosnak tartó állampolgárként mentünk el, fel sem merült bennünk, hogy ez bármilyen szempontból ellentmondana a Tanítanék Mozgalom értékeinek, sőt. A kérdés persze nem volt jóindulatú, a hangsúlyból és a további kérdésekből egyértelműen ki lehetett venni a riporter attitűdjét: na, most lebuktatok, megtévedt, erkölcstelen pedagógusok, hát így képviselitek ti gyermekeink jövőjét? Valóban, a homoszexualitás (sok egyéb, húsbavágó problémával együtt) az iskolákban jobb esetben tabu, rosszabb esetben akár homofób kontextusban előkerülő téma. Tényleg így van ez rendjén? Ettől leszünk erősek, büszkék és európaiak?

A kérdés mindaddig elvi, amíg nem lesz arca. Ám onnantól, hogy valakinek a személyes történetén keresztül látjuk a problémát, egyszerre élővé, gyakorlativá és égetővé válik.

Néhány éve rám írt facebook-on egy, akkor 17 éves tanítványom. Hívjuk Zolinak, bár nem ez az igazi neve. Hogy beszélhetünk-e személyesen. Persze, de nem írod le azért, hogy miről van szó? Nem, nem, erről csak személyesen. Hát jó.

Kedveltem ezt a tanítványomat. Tudtam, hogy sokat dolgozik is a suli mellett. A kettőt nem könnyű összeegyeztetni, elég sokat hiányzott, de mindig jó volt, ha ott volt az órán. Kedves fiú, így tudtam volna jellemezni, vicces, jó a humora, mindig vidám. De ezen a személyes találkozón mégis elgyötört volt, sápadt és rémült, sosem láttam ilyennek.

Együtt voltam egy ideig egy személlyel, kezdett bele, ő már felnőtt, és egy ideje fojtogató a jelenléte. Szakítani akarok vele, de nem hagy békén, egyfolytában írogat, fenyeget, zsarol… Hány éves ez a nő? Harmincnyolc, de nem nő… Férfi.

Szóval zsarol, és azt mondja, ha szakítok vele, elmondja mindenkinek. Kiírja a Facebookra, elmondja az osztálytársaimnak, és mindenki tudni fogja, az egész osztályom tudni fogja, minden tanárom tudni fogja, az egész iskola tudni fogja, hogy meleg vagyok.

Azt kívántam, bárcsak azt mondhatnám neki, hogy hát most hülyéskedsz? Kit érdekel, hogy meleg vagy? Ahogy Nádasdy Ádám mondta, az csak egy adottság, mint ahogy valakinek szőke a haja vagy 44-es a lába. Pont. De tudtam, az ő helyében én is pont ilyen sápadt lennék, pont így félnék, sőt, szerintem nem lett volna hozzá bátorságom, hogy egy tanáromnak elmondjam ezt így. Egészen megrendített a bizalom.

Mit tegyünk? Ebben a korban valóban a kortársak véleménye és hierarchiája a döntő. Bár nem tartottam valószínűnek, hogy az illető beváltja a fenyegetését, nem is zárhattuk ki, és annak beláthatatlan következménye lett volna, ha Zoli egyedül marad egy ilyen helyzetben. Arra jutottunk, hogy mégiscsak beavatjuk néhány osztálytársát, mielőtt – esetleg – a „dolog” kitudódik. A fiúk hihetetlenül éretten és szolidárisan kezelték a helyzetet. Biztosították Zolit, hogy nem fognak visszaélni a bizalmával, és az ő szemükben „ugyanolyan értékes ember”. Sőt, felajánlották, hogy mostantól haza is kísérik, ha esetleg a „zaklatótól” nem érzi magát biztonságban. Végül Zoli az apjának is elmondta a történteket, aki szerencsére szintén elfogadó volt. Szinte tapintható volt a megkönnyebbülés, miután a tanítványom a titok súlyától – legalább a számára fontos emberek előtt – megszabadult. Katartikus és felszabadító érzést jelentett ezt megtapasztalni. De mi legyen a zaklatóval?

Ebben a „Háttér Társaság” nevű, civil szervezet segített, mely kimondottan az LMBTQ-közösség jogvédelmével foglalkozik. Zoli és az édesapa bevonásával levelet fogalmaztak a Zolit zaklató férfinak, melyben leírták, hogy viselkedése pontosan melyik jogszabályba ütközik, és milyen büntetőjogi következményei lehetnek, ha nem hagyja békén a fiatalkorú fiút. Segítettek volna a továbbiakban is, de szerencsére nem volt rá szükség – a férfi örökre felszívódott.

Zoli lassan megnyugodott, és év végére még a jegyeit is kijavította. Azóta már sikeresen leérettségizett. Az osztálytársai mindvégig megőrizték a titkát – ahogy mondták, „sajnos még nem érett a helyzet” arra, hogy egy diák mássága a suliban köztudott legyen.

Zolit, akik ismertük, mindannyian szerettük, és örülünk nagyon, hogy a története tulajdonképpen jól végződött. Eltekintve persze attól, hogy mindig mérlegelnie kell, beavatja-e újabb ismerőseit, kollégáit. Eltekintve attól, hogy el kell viselnie a buzi-vicceket, szélsőséges esetben akár a gyűlölködő, sértő, megalázó megjegyzéseket, melyekkel, ha nem is őt személyesen, de a „melegeket általában” illetik. Eltekintve attól, hogy jogaiban korlátozott a heteroszexuális többséghez képest. És mindez valószínűleg még hosszú évekig így lesz.

És igen, vannak, akik örök kétségek között vergődnek, vannak, akik sosem merik felvállalni az igazságot, megfosztva magukat örökre a boldogságtól, családjuk bizalmától és a szabadságtól. Mert félnek a megvetéstől, félnek az ítélkezéstől. Vannak, akik belebetegszenek, és vannak, akik megölik magukat. Honnan veszi magának bárki a jogot, hogy embertársát ilyen nyomorult helyzetbe hajszolja? Nemcsak odáig terjedhet a szabadság, amíg az másokat nem korlátoz? Mi árt többet – a nyíltan felvállalt homoszexualitás vagy az ítélkezés? Az előbbi talán valakinek „nem tetszik”. Az utóbbi tönkre tehet egy életet.

De pedagógusként muszáj optimistának lennem. Hinnem kell abban, hogy a jellem alakítható, hogy az elfogadás, a szeretet és a türelem lassan, de biztosan felülírhatja az emberi természet sötét oldalát. A pedagógusok felelőssége óriási, sosem tudhatjuk, nincs-e olyan tanítványunk, aki egyébként az LMBTQ-közösséghez tartozik. Ahhoz is. Mert egyébként ugyanolyan ember, ugyanúgy szeretetre, elfogadásra, sikerre, boldogságra vágyik, mint bármelyik, heteroszexuális sorstársa. Több közös van bennünk, mint talán elsőre gondolnánk.

Igen, azt hiszem, a pedagógusok érzékenyítésével kezdeném. Aztán jöhetnének a diákok.

Sulyok Blanka