Miért nézzük meg az 1945 című filmet?

Október 7-én az OFOE Filmklubon vetítésre került az 1945 című nagysikerű magyar film. A film utáni rendkívül izgalmas, gondolatébresztő és számos érdeklődőt vonzó beszélgetés vendégei voltak Szántó T. Gábor, a film alapjául szolgáló novella szerzője és Török Ferenc a film rendezője. Török Ferenc bocsátotta rendelkezésünkre a következő fotót, ami talán vissza tud adni valamit az emlékezetes beszélgetés hangulatából.

Néhány gondolat a filmről és a beszélgetésről

Bár sok minden ellene dolgozik, a cím „csak egy évszám”, bár az sorsfordító, de inkább azt gondoljuk, hogy már megtanultunk róla mindent. Majd újraértékeltük, sőt azóta is folyamatosan újraértelmezzük, amit korábban tanultunk. Fennállhat a veszély, hogy ez inkább történelmi film lesz, amire nem vágyunk. Mindezek tetejébe fekete-fehér, ami az idősebb nemzedék számára még talán elfogadható, hiszen a gyermekkorunk még fekete-fehér volt, színes képek hiányában, de átvitt értelemben is.

Persze csalogatónak tűnik, a jeles alkotói gárda, a rendező, a novellaíró, a világhírű operatőr, a kiváló színészek. Mégis kételkedünk, biztosan meg tud-e szólítani bennünket? De még sokkal fontosabb, hogy tanítványainkat, a fiatalabbakat? Lesz-e türelmük egy ilyen komoly témához, nincs-e még elegük az „igazságot elbeszélő”mozikból, hiszen médiahasználatuk gyökeresen más, leginkább néhány perces felvillanásokhoz szoktak az interneten.

Örömmel mondhatom, minden kételkedésünk elszállt, a film beszippantja a nézőt, szinte lélegzetet sem véve követjük az eseményeket „felszabadulás” (korábbi tankönyvek szerint felszabadítás) utáni magyar faluban. Ragályi Elemér képei feledtetik, hogy nincsenek színek, remekül érzékeltetik a vidék Magyarországát és kiválóan hangsúlyozzák a cselekmény drámaiságát.

Megértjük, hogy új területre értünk. Egy olyan posztholokauszt dráma bontakozik ki, amely azokat az eddig ki nem mondott igazságokat és igazságtalanságokat mutatja meg, amely hiányzik a tankönyvekből, hiányzik, vagy alig van jelen a történelmi diskurzusban. A narratíva felidézi a második világháborút megélt nemzedék ki nem mondott, félig vagy teljesen elhallgatott bűneit, tehetetlen hallgatását, félmondatait, gesztusait. Az egyszerű emberek tragédiáiba sűrítve – véljük látni a magyar társadalom akkori állapotát. Segít megérteni a „megérhetetlent” (főként a fiatalabb nemzedék által számon kért cselekvés hiányát), a sodródásnak vélt cinkosságot a hatalommal.

Elhittem és valósnak éreztem a filmbéli történéseket. Néha úgy éreztem, hogy ráismerek apám mondataira, a Don-kanyarban eltűnt nagyapák hiányában, a gyakran idézett dédnagyapa bölcsességeire, nagyanyám félszavas sóhajtásaira. A filmben visszatérő két zsidó olyan sokkot vált ki a falubeliekből, amely erkölcsi meggyőződéseik felülvizsgálatára készteti őket. A hatalom potentátjai mellett a kisemberek is arra kényszerülnek, hogy belássák, maguk is felelősek a történésekért, hogy észrevegyék, miként közreműködtek, akár passzivitásukkal is a nagy világégésben és a magyarországi holokauszt történetében.

Az alkotókkal való beszélgetés, őszinteségük, elkötelezettségük meggyőzött arról, hogy többről van szó esetükben – mint filmkészítés. Ők alkotók, akik felelősséget éreznek értünk állampolgárokért, a fiatalokért, a jövőért. Időt szánnak ránk, a nézőkre, törődnek a film sorsával, közel érezzük őket magunkhoz. Úgy érezzük, megértettük az üzenetüket. Tesszük a dolgunkat és közvetítjük azt.

Vincze Beatrix