Földes Petra

Egy nemlétező műfaj: a pedagógiai
tanácsadás

A képlet roppant egyszerűnek látszik:
a tanácsadó (segítő) értő figyelmet
kínál, s a problémafeltárás és problémamegoldás
felé vezető úton támogatja a
hozzá forduló pedagógust; ezzel oldva feszültségét,
erősítve kompetenciáját. Ám a
pedagógiai konzultáció nem varázslás: azzal,
hogy a segítő rámutat a konfliktus mélyén
húzódó problémára, éppen hogy visszaadja
a felelősséget. A problémát ugyanis az
érintetteknek kell megoldaniuk…

Olyan szolgáltatásról van tehát szó,
amely egy érettebb, emberibb pedagógiai
munka támogatásának reményében további
felelősséget ruház a pedagógusokra.
„Segítek, hogy jobb lehess” – hirdethetné
a pedagógiai konzulens (ha lenne ilyen)
védett szerepének biztonságából; ám –
érthető módon – korántsem biztos, hogy
ezzel az ajánlattal osztatlan sikert aratna a
napi konfliktusokkal küzdő pedagógusok
körében. Többek között ezért is nehéz a
pedagógiai tanácsadás adekvát helyét az
iskola világában megtalálni. S nehéz azért
is, mert az iskola mai struktúrája egyáltalán
nem támogatja a pedagógiai párbeszédet.
Ott, ahol a szakmai munka alapegysége
a szaktárgyi munkaközösség, egészen
biztos, hogy az egy csoportba tartozó tanárok
véletlenül sem tanítják ugyanazt a
gyereket. Ott, ahol a tanáriban két hosszú
sorban vannak elrendezve
az asztalok
(vajon ki írta elő,
hogy egy tanári szobát
csak így szabad
berendezni?!), spontán
beszélgetés jóformán
nem alakulhat
ki. S ott, ahol
nem tudják, hogy
beszélgetni „lehet”,
vajon hogyan ágyazódhatna
be a mindennapi
létezésbe a
pedagógiai konzultáció?
A problémák
száműzése egy „titkos
szobába” pontosan
azt a csodavárást
erősítené, amivel a
pedagógiai tanácsadás
nem tud és nem is akar mit kezdeni…

Adott tehát egy megközelítés, egy módszer,
egy lehetőség, amely egyelőre nem találja
a helyét az iskolában. Hogy nyitottság és
igény lenne rá, annak ékes bizonyítéka az
Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesületének tanácsadása.
A tanácsadó rovat két éve működik,
jobb híján (vagy éppen nagyon is szerencsés
módon?) internetes on-line formában.

A tanácsadó rovatról

Lehet, hogy valóban szerencsés a tanácsadás
internetes működtetése. Technikai
előnye, hogy gyors és mind többek
számára hozzáférhető, tartalmilag pedig a
spontaneitás és anonimitás biztosításával
segíti a kérdések őszinte megfogalmazását,
a problémák vállalását. Egyetlen gond
vele, hogy nem ad módot az esetek hosszabb
követésére (illetve a tanácsot kérők
nem élnek ezzel a lehetőséggel, hiszen nekik
kellene újra jelentkezniük); ők azonban
mintegy eltűnnek az egyszeri kérdésre
kapott egyszeri válasszal, éppen a tanácsadót
hagyva ezzel bizonytalan helyzetben.

Pontosan azért, mert a követésre nincsen
mód, nagyon fontos, hogy az internetes tanácsadás
még a személyes konzultációhoz
képest is kevésbé direkt, sokkal inkább a
nézőpontok felvillantásával,
semmint
konkrét javaslatok
megfogalmazásával
operál, a kérdezőre
bízva nemcsak a cselekvést
magát, de a
mérlegelés és a döntés
felelősségét is. A
nyilvánosságot vállaló
kérdező problémája
a válasszal
együtt olvasható a
rovatban, így azok,
akik tanácsot kérnek,
pontosan tudják,
mire számíthatnak.

Nagyon biztató
és a tanácsadó számára
inspiráló az a
tapasztalat, hogy
egy-egy sok szempontú, ám konkrét megoldást
nem sugalmazó válasz után a rovatban
megszaporodnak az intim és összetett
kérdések, bizonyítván, hogy a kérdezőket
nem a csodavárás, hanem az együttgondolkodás
szándéka motiválja.

Kérdések, problémák, nézőpontok

A tanácsadó rovathoz eljutott problémák
cseppként a tengerben mutatják a pedagógusokat
foglalkoztató problémákat,
és nem csak tartalmukban, de a megközelítés
módjában is. A levelekben megjelenik
a pedagógus mint szakember (önképzéssel, továbbképzéssel, szakmai anyagokkal
kapcsolatos konkrét kérdések); mint munkavállaló
(juttatásokra vonatkozó kérdések,
konfliktusok az igazgatóval); mint nevelő
(konfliktusok, problémák, elgondolkodtató
helyzetek gyerekekkel); mint érzékeny
magánember (a környezetben adódó
iskolai és nem iskolai problémák, magánélet,
gyermeknevelés).

Már ebből a sok
szerepből is látszik, hogy pedagógusnak
lenni (iskolában és iskolán kívül) nem
egyszerű; különösen nem, ha a fent említett
szerepek keverednek (hol van a diákokkal
való kapcsolatban a magánélet és a
sajátosan iskolai tanár-diák viszony határa;
hogyan képviselhető az igazgató ellenében
egy kifejezetten szakmai álláspont,
amikor ő a munkaadó; hogyan rendezhető
a szakmai elhivatottság és a megélhetési
nehézségek konfliktusa stb.).

A megközelítés módjában sajnos általános
(és nem csak a tanácsadó rovatban),
hogy az emberek akkor kérnek tanácsot,
amikor problémájuk már eljutott a kiélezett
konfliktushelyzetig. Ilyenkor nagyon
nehéz a tanácsadás, hiszen a „Ki a hibás?”
és a „Kinek van igaza?” kérdések szinte
kizárják a tudatból a konfliktus tényleges
feloldását garantáló „Hogyan tovább?”
kérdését.

Kinek van igaza?

Az ilyen típusú probléma megfogalmazása
jogi köntösben jelentkezik, ami a jogtudatos
magatartás örömteli megerősödésére
(legalább is ennek szándékára) utal,
ám a jognak valamiféle mágikus erőt tulajdonítva
azt feltételezi, hogy a kérdés jogszabályi
megválaszolásával a konfliktus
automatikusan rendeződni fog. Sajnos
azonban abban a fázisban, amikor a kérdezők
a problémájukkal jelentkeznek, olyan
kiélezett a helyzet, hogy már nem elég a
megfelelő paragrafusra rámutatni (nem
beszélve arról, hogy az iskola bonyolult
világát szabályozó közoktatási törvény,
végrehajtási rendeletével együtt, maga is
meglehetősen bonyolult törvényi rendszert
képez, és a megfejtés általában nem egy
paragrafusban, gyakran még csak nem is
egy fejezetben található; nem beszélve arról,
hogy a szemben álló felek egyike vélhetőleg
jobban ismeri ezeket az összefüggéseket…).

Így nem kizárható annak a veszélye,
hogy a konfliktushelyzetben kezdett
jogértelmezési procedúra – bár a jogállami
működés szempontjából dicséretes
– csak tovább élezi az amúgy is meglévő
feszültségeket. Mindebből következik,
hogy egy iskolában törvényes módon, normálisan
működni sokkal egyszerűbb, mint
az – akár törvénytelen működésből keletkezett
– konfliktusokat kizárólag a törvényi
paragrafusokra támaszkodva megoldani;
a normális működésben ugyanis megvan
a törvényes keretek megtartásához
szükséges idő és nyugalom, míg a konfliktushelyzet
pontosan ezt a kettőt szünteti
meg… Vagyis a törvényt nem a konfliktusok
megoldására, hanem megelőzésére –
azaz a működés kereteinek biztosítására –
kellene használni, minthogy arra való…

A
pedagógiai tanácsadás szempontjából ez
azt jelenti, hogy sokkal szerencsésebb akkor
rámutatni a jogszerű működés sérülésére,
amikor még nincs konfliktushelyzet.
Ehhez azonban a tanácsot kérők részéről
kifinomult jogérzékenységre van szükség;
azaz észre kell venni, ha egy helyzet, egy
megoldás jogi értelemben „gyanús”. Szerencsére
akadtak a rovatban ilyen levelek
is. Ám a válasz, a tanács még ilyenkor sem
lehet egyszerűen a megfelelő paragrafus
citálása. Mert az sem véletlen, hogy vajon
mi hajtotta a „vétkest” a törvénytelen működés
irányába, hogyan lehetne megszüntetni
az okot, hogy ez a késztetés a továbbiakban
véletlenül se merülhessen fel.

Ki a hibás?

A megközelítés másik jellemző módja
az eszmei igazságszolgáltatás kérése. Akár
érzéketlenségnek is tűnhet, amikor a
plasztikusan megjelenített sérelem, ordító
méltánytalanság láttán a tanácsadó egy kicsit
hátralépve elemezni kezd, megvonva
ezzel a teljes és feltétlen mentális támogatást
a hozzá fordulótól. Valami más történik
ilyenkor: a kiszolgáltatottságban való
megértés és elfogadás (sőt megerősítés)
helyett a felelősség felmutatása, a kritika
éppen hogy megnyitja a cselekvés terét; ha
az áldozat is hibázott, ha ő is felelős a történtekért,
akkor nem kiszolgáltatott, hiszen
ő maga cselekedhet jobban, ezzel előmozdítva
a konfliktus rendeződését. Mert
a hosszan elnyúló, hónapokig (évekig)
fennálló konfliktushelyzeteket a szereplők
együtt hozzák létre; bármennyire is „pikkelős”
a tanár, nem véletlen, hogy éppen
melyik gyerekre pikkel évek óta; s akármilyen
váratlan a 18 éves lány otthonról való
elköltözése, ezt a történetet az egész család,
éspedig 18 év alatt készítette elő…

Hosszan elnyúló konfliktusban csak az segít,
ha megértjük, hogy a konfliktushelyzeteket
együtt teremtjük és együtt tartjuk
fenn, ezért a rendeződés érdekében mindenkinek
meg kell keresnie a maga felelősségét.
S bár zaklatottan, kiszolgáltatva,
tehetetlen áldozatként talán nem kellemes,
ha ilyesféle feladattal ruházzák fel az embert,
mégis ez vezet a konfliktusból való
tanuláshoz, önismerethez, s ezen keresztül
egy harmonikusabb élet lehetőségéhez.

Kísérletek pedagógiai tanácsadásra

Nyilvánvaló, hogy egy interneten olvasott
levél nem lehet alkalmas ilyesféle érési
folyamatok katalizálására, s fenntartásukra
még kevésbé. Ezért lenne fontos,
hogy a bevezetőben említett nehézségek
ellenére a pedagógiai tanácsadás attitűdje
jelen legyen az iskolákban. Példákat ismerünk
iskolapszichológus, illetve szociális
munkás alkalmazásán kívül regionális iskolapszichológusi
hálózat működtetésére,
pedagógus esetmegbeszélő csoportok
szervezésére, a gyermekjóléti szolgálat
családgondozóinak pedagógusokat támogató
jelenlétére az iskolákban. S nem utolsósorban akár önsegítő pedagógiai tanácsadásnak
is nevezhetőek az alternatív (és
nemcsak alternatív) iskolák pedagógus
műhelyei, ahol téma lehet mindaz, amiről
a fentiekben beszéltem.
Akikhez pedig mindez a szolgáltatás
nem jut el, azoknak marad az internet,
mert az is jobb, mint a semmi…

(Forrás: Iskolakultúra, 2005. április)