2006. március 27. hétfő, 13:59
Kutatások a gyerekek közötti erőszakról
Hála a médiának, terjed a gyermekek közötti erőszakos cselekmények híre, s az amúgy is hiszterizált légkörben különösen nagy visszhangot vált ki. A probléma valóban itt van, nem új keletű, s jó lenne, ha az aktuális botrány arra ösztönözné a pedagógusokat, hogy keressék a pedagógiai megoldás lehetőségét. Mert itt bizony nagyon sok minden múlik a felnőtteken, a gyerekekkel közvetlen kapcsolatban álló szülőkön és a pedagógusokon is. A kapcsolódó (sajnos nem nagyszámú, de azért létező és tanulságos eredményeket hozó) kutatások tapasztalatai segíthetnek tágabb kontextusban, így valamivel higgadtabban és objektívebben szemlélni a problémát.
Magyarországon mindeddig nem folyt átfogó felmérés az iskolai erőszakról, de létezik egy Szabolcs-Szatmár megyében végzett vizsgálat, melynek eredményei mindenképpen orientálhatnak a leggyakrabban felmerülő forma, a gyerekek egymás közötti erőszakos cselekményeiről. A vizsgálatban 505 fő vett részt, 10 ötödik és 10 nyolcadik osztály, valamint 6 lakásotthonban élő iskoláskorú gyerek. Az önbeszámolókon alapuló eredmények szerint az iskolai tartós és ismétlődő agresszió, bullying – amely az erősebb gyerek gyengébb elleni agresszióját jelenti – jelentős mértékű. A gyerekek 12,8%-a volt támadó, 26,14%-a áldozat, és 26,53% az agresszív áldozatok aránya.
Nem kérdés, hogy ezek a cselekmények a közvetlenül érintetteken kívül a gyerekek harmadát kitevő „szemlélőket” sem hagyták érintetlenül. A kutató a nemzetközi kutatási adatokkal egybehangzóan megállapítja, hogy a látott eseményeket követően az agresszió szintje ez utóbbi csoportban is növekedést mutat.
A fiúk és lányok aránya közel fele-fele volt, ami nagyon eltér a nemzetközi adatoktól, ahol a fiúk jelentősen felülreprezentáltak az elkövetők között, míg a lányoknál jóval magasabb az áldozati arány. Az életkort tekintve a 13-15 évesek a leggyakoribb támadók, míg a 10-12 évesek között több az áldozat és a szemlélő.1 A csekély számú nemzetközi összehasonlító elemzésből kitűnik, hogy az erőszakos esetek 80%-a 12-16 év közötti tanulók között esik meg, 85% a fiú elkövetők aránya, ami alapvetően eltér az itthon mért kutatási eredménytől.2
Az iskolai erőszak egyik leggyakoribb kiindulópontja, hogy „dühös” és agresszív tanulók magatartásukkal provokálják a többi gyereket és a tanárokat, amire sem az intézménynek, sem a szakembereknek nincs olyan módszerük, mellyel meg tudnák védeni magukat, a gondjaikra bízott gyerekeket, ugyanakkor segíteni tudnának a nyilvánvalóan bajban lévő és erről erőteljes „jelzést” adó elkövetőknek. Ilyenkor pedig maga az intézmény válik diszfunkcionálissá, nem tudja teljesíteni előírt feladatait. Ha – mint ezt rendszeresen tapasztalhatjuk – erre az egyetlen lehetséges válasz a bajkeverők eltávolítása, az súlyos szakmai, etikai, jogi problémákat vet fel.
Számos esetben meríti ki az iskolai erőszak fogalmát bizonyos iskolák bevett, „jópofának” tartott gyakorlata, melyekre az intézmények nem ritkán büszkék is. A Kurt Lewin Alapítvány vizsgálata, melyet az oktatási jogok miniszteri biztosának felkérésére készítettek 60 osztály 1500 diákjának megkérdezésével, kimutatta, hogy a megalázó beavatási szokások még ma is élnek, főleg a vidéki kollégiumokban és szakiskolákban, de a kutatók budapesti gimnáziumokban is találkoztak a jelenséggel. A beavatási szertartásokkal járó kegyetlenkedés jelenlétét a hazai nevelési intézményekben már egy 1999-ben végzett kutatás is bizonyította. Ligeti Györgynek erről szóló írását honlapunk korábban közölte (Ligeti György: Szecskák).
Az iskolai erőszakot kísérő leggyakoribb megnyilvánulások:
- a társadalmi, közösségi szabályok megszegése (az oda nem tartozás érzése, visszautasítottság miatt, helyzet fel nem ismerése, szabályok nem ismerete, határok tartásának képtelensége);
- a családi kötelékek elszakítása, „kiszállás” a közösségből, bandákhoz, csoportokhoz, idősebbekhez csapódás;
- a sérült önérzet védekezése támadással (az iskola mint szervezet és az ott dolgozók negligálása, ellenszegülés, más – beilleszkedő, gyengébb – gyerekek megtámadása, bántalmazása, az iskola otthagyása);
- a pozitív önkép elvesztése (destruktív, öncsonkító, önpusztító magatartásformák követése, öngyűlölet); ezek alapján is érthető annak szükségessége, mi több, elvárható lenne, hogy a bajban lévő gyerekek, tanulók iskolai magatartását, jelzéseit az ott dolgozók fel tudják ismerni, jól tudják értelmezni, és elsősorban annak tekintsék, amit ténylegesen jelent, ne annak, ahogyan megnyilvánul.
- Speciális, reményeink szerint ritkán előforduló forma a szexuális erőszak. Sajnos semmiféle adattal, információval nem rendelkezünk ilyen esetekről, ezek maradnak leginkább rejtve. Azt viszont semmiképpen sem állíthatjuk, hogy nem fordul elő zaklatás, kétértelmű viselkedés, sőt tanár-diák viszony.3
A témához kapcsolódva a következő – a közelmúltban megjelent vagy megjelenés előtt álló – szakirodalmat ajánljuk különösen:
Figula Erika: Iskolai zaklatás – iskolai erőszak pszichológusszemmel. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tudományos Közalapítvány füzetei. Nyíregyháza, 2004.
Buda Marianna: Tehetünk ellene? – A gyermeki agresszió. Dinasztia Tankönyvkiadó. Budapest, 2005.
A közeljövőben jelenik meg Herczog Mária Gyermekbántalmazás, elhanyagolás, abúzus című kiadványa, amelynek részlete ehhez az íráshoz is forrásul szolgált, valamint Hunyady Györgyné, M. Nádasi Mária és Serfőző Mónika kötete a fekete pedagógiáról, amelyben az iskolásokat érő sérelmek között nagy hangsúllyal esik szó az osztálytársak bántalmazásának a hatásairól is. A kötetekről megjelenésüket követően hírt fogunk adni honlapunkon.
Jegyzetek
