Kováts Nóra

Eltussoljuk őket vagy tanulunk belőlük?

Konfliktusok az iskolánkban

A Békéscsabai Evangélikus Gimnázium Művészeti Szakközépiskola, Alapfokú Művészetoktatási Intézmény és Kollégiumban tanítok történelmet, valamint mozgóképkultúra- és médiaismeretet. Ebben a nyolcosztályos egyházi intézményben – ahogy a nevéből is látható – több részintézmény kapcsolódik egymáshoz. Hangsúlyos a hittantanárok és lelkészek szerepe, komoly és elismert művészkollégákkal dolgozunk együtt, ott van a kollégiumi nevelői gárda s nem utolsósorban mi, a gimnáziumi alsó (5–8. osztály) és felsőben (9–12. évfolyam) tanító pedagógusok.

A tanári munkához kapcsolódó első konfliktusom saját pályaválasztásomból adódott. Igaz, a JATE BTK-ra jelentkeztem spanyol-történelem szakra, azt annak rendje és módja szerint el is végeztem, de egyetemi éveim alatt nem akartam tanár lenni. Kezdetben a versenyszférában helyezkedtem el, és csak két évvel a diploma megszerzése után vállaltam tanári állást az Evi Gimi-ben (iskolánkat csak így becézik a városban): azóta is itt dolgozom.

A „tanári lét” szerepkonfliktusait elkerülhetetlennek tartom, de sikeresen megbirkóztam velük. Ma már elmondhatom, hogy szeretek tanítani, és nem érzem úgy, hogy a kényszer vitt a katedrára. Az a közel két év, amit a versenyszférában töltöttem, nagyon hasznos volt abból a szempontból, hogy némileg megismerjem a „világot”, ne kerüljek az egyik oktatási intézményből átmenet nélkül egy másikba.

Makrostrukturális konfliktusok

A 2001/2002-es tanévben kezdtem dolgozni az Evi Gimi-ben, s „már” kb. másfél hete tanítottam, ízlelgettem az új kihívásokat, amikor bekövetkezett a New York-i terrortámadás. Szeptember 11. ránk közvetlenül nem hatott ugyan, de az azóta generált bizalmatlanságot, bizonytalanságot már mi is megtapasztaltuk: érzékelhetően megemelkedett az általános feszültségi szint. A viszonylag homogén iskolai, (kis)városi viszonyokat csak kis mértékben érintette a „félelem”, ám a külföldre utazó diákok, a más társadalmi és vallási csoportok képviselőivel találkozó gyerekek beszámolói azt mutatták, hogy nekik is többször voltak kellemetlen, bizonytalan érzéseik. A kapcsolódó témákat (globális problémák, terrorizmus) minden évben megbeszéljük a történelemórán, és tapasztalhatom, hogy milyen mélyen beleívódott a gyerekek tudatába az esemény. Amennyire tudom, igyekszem feloldani a kétségeket bennük, enyhíteni szorongásukat.

Makrostrukturális szinten látványosabb problémát jelent a magyar társadalom polarizálódása. Iskolánkban is egyre nagyobb a szakadék a tehetős és a leszakadó társadalmi rétegek között. Mivel nálunk a vallásos jelleg a meghatározó, a város és a környező vidék (protestáns) hívő családjai hozzánk íratják be gyermekeiket. Ezekben a többnyire nagycsaládokban az öt-hat gyermek sem ritka. Az onnan származó tanulók nagy része tanyáról vagy kis falvakból kerül hozzánk, anyagi helyzetük szociális támogatás nélkül tarthatatlan lenne. Iskolánk komoly segítséget igyekszik nyújtani nekik: a legalább háromgyerekes családokból érkezők ingyenes étkezést, tartós tankönyvtámogatást kapnak, átvállalják a vizsgadíjaikat, fedezik az iskolai kirándulásaik költségeit.

A felekezeti iskola választására hajlik azonban a város gazdasági elitje is, no nem hitbéli indíttatásból, hanem azért, mert általában el akarja kerülni az önkormányzati iskolákban szorgalmazott integrált osztályokat. Mindennek következtében rendkívül heterogén társadalmi környezetből kerülnek ki a tanulóink. Ez a heterogenitás komoly konfliktusokat generál – többek között – a büfé körül. Ki mit és mennyiért vásárol, és ad-e a másiknak belőle? Az így kialakuló feszültségek gyakran éles konfliktusokba torkollnak. Ezeket többnyire nehéz megoldani; reménykedünk azonban abban, hogy a folyamatos erkölcsi és szociális nevelés hosszú távon hoz majd némi eredményt.

A tanár belső konfliktusai

Ha a tanár nem tudja feldolgozni saját belső feszültségeit, nem boldogul a személyközi konfliktusokkal sem. Hányszor találkoztam alacsony önértékelésű kolléganővel, aki diákjaiban saját életének a megrontóit látta, vagy nyugdíj előtt álló kollégával, akinek nincs már türelme sem a tanulókhoz, sem a szülőkhöz, de még a munkatársaihoz sem.

Nekem pályakezdőként az volt nagy dilemmám, hogy egyáltalán a helyemen vagyok-e, a diákok elfogadnak-e nevelőjüknek, oktatójuknak, kell-e speciális „tanári személyiséget” kifejlesztenem magamban, vagy adhatom a már meglévő sajátomat. Mialatt ezeken morfondíroztam, szerencsére osztályfőnökként még nem kellett egy egész osztály irányítására vállalkoznom, volt lehetőségem belső feszültségeim feldolgozására. Ezt megkönnyítette egy nagyon kedves gesztus is: már az első évben megválasztottak az iskola kedvenc tanárának, és ez nagy lendületet adott a továbblépéshez. Mivel a diákok nagy részével jól boldogulok, egyre inkább úgy érzem, hogy a helyemen vagyok, személyiségem megfelel a pedagógusi pálya követelményeinek.

Máig megmaradt azonban bennem a belső feszültség egy megoldatlan probléma miatt. Az iskolánkba 2001-ben történelemtanárt kerestek, pályáztam az állásra, és el is nyertem. De diplomám – és szívem – szerint én elsősorban nyelvtanár vagyok spanyol és angol nyelvtudással. Nem tudtam elérni, hogy legalább egy osztályt indítsanak, ahol a spanyol választható nyelv. Igazgatónk kategorikusan megtagadta kérésemet, mivel a státusban lévő olasz- és németnyelv-tanároknak kellett biztosítani az óraszámot. Még alulról jövő kezdeményezést is szerveztem, hiszen a diákokat érdekelte a lehetőség, és a szülők részéről is érkezett kérés egy csoport indítására, de mindhiába. Kollégáim együtt éreztek velem, kicsit sajnáltak is, de a vezetés hajthatatlan maradt. A mai napig úgy érzem, mintha egy bennem rejlő hatalmas tudáspotenciált hagynának kihasználatlanul. Mit tehettem mást, alárendeltem magam a főnökség döntésének, belefáradtam a „küzdelembe”.

Akár a történet epilógusa lehet a COMENIUS program négy országból érkezett vendégeinek látogatása az iskolánkban. A program kidolgozásában én nem vettem részt, de a vacsorára hivatalos voltam. A Spanyolországból érkező két kolléganő ugyanis hallott arról, hogy valaki a tantestületben beszél spanyolul. Kellemesen eltársalogtunk, viccelődtünk együtt – mi hárman –, ugyanis a többiek nyelvi korlátok miatt nem tudtak részt venni a beszélgetésben. Igazi elégtétel volt, amikor két „vadidegen” komolyan áradozott a projekt szervezőinek és az igazgató úrnak tevékenységemről és a felejthetetlen estéről.

Elkerülhetetlen konfliktusok

A 2002/2003-as tanévtől osztályfőnöki megbízatást is kaptam. Ekkor szembesültem először azzal a konfliktushalmazzal, amely abból adódik, hogy egy nyolcosztályos gimnázium 5. évfolyamába érkező kisdiákok meg vannak szeppenve az új helyzetben. Nem is csoda, hiszen minden szempontból nagy a váltás. Régi, jól ismert iskolát kell otthagyniuk egy új, sokszor „mitizált” iskola miatt, ahol ők a legkisebbek, és még 18 éves „nagyok” is járnak az intézménybe. Ezer bizonytalansági tényező, ezer konfliktuslehetőség. Az egyik kis ötödikes például az első hetekben alig mert egyedül végigmenni a „nagyok” folyosóján, mert félt, hogy bántani fogják. Csak akkor nyugodott meg, amikor egyszer véletlenül meglökte őt egy érettségi előtt álló, nála két fejjel magasabb fiú, és ezután bocsánatot kért tőle.

Elkerülhetetlenek az egyes életkori szakaszokhoz kapcsolódó konfliktusok. Természetesen itt mindenki a serdülőkorra gondol először. Nekünk az a „szerencsénk”, hogy az ötödiktől nyolcadikig tartó tanítási, nevelési szakasz elején még prepubertás korban levő diákokkal találkozunk, és ekkor még van időnk a csillogó szemű, világra nyitott gyerekekből „feltankolni” a „nehéz időkre”: a hetedik és nyolcadik évfolyamra.

Elkerülhető konfliktusok

Igyekszünk elkerülni azokat konfliktusokat, amelyeket el lehet, bár nálunk – nagyrészt a heterogén tanári összetétel miatt – gyakran kerül sor látszatkonfliktusok túlreagálására, apró és ártatlan csínyeknek az indokoltnál súlyosabb megítélésére.

Nem egységes a tanári karon belül például a testékszerek viseléséről alkotott vélemény. Az etikai kódexünk tiltja használatukat, ám – nagyon jól tudjuk –, hogy nem lehet minden testrészt ellenőrizni, ahová piercing rakható. A legnagyobb ellenérzés – mint ez várható – a lelkészek és a hittantanárok körében tapasztalható. Mivel egyházi fenntartású intézmény vagyunk, az iskolai szabályzatban rögzített hivatalos álláspont az ő felfogásukat tükrözi. Vannak azonban nálunk „bohém” művészkollégák, akik nem tartják főbenjáró bűnnek egy-egy testékszer alkalmazását. A művész diákok is nagyobb gyakorisággal használnak ilyen típusú önkifejezési módot.

A két szélsőség között pedig ott van a gimnáziumi tanári kar, az osztályfőnökök és a kollégiumi nevelők, akik úgy próbálják meg áthidalni a helyzetet, hogy megkérik a diákokat: az iskola területén a látható piercinget ragasszák le sebtapasszal. Látszatmegoldás vagy kompromisszum?

Szükséges konfliktusok

A legtöbb ember (tanár, diák, szülő, vezető) igyekszik elkerülni a konfliktusokat, én magam is leginkább konfliktuskerülő személyiség vagyok. De az elkerülés megnehezíti a létező problémák megoldását. Sőt akadnak olyan helyzetek, amikor – pedagógiai céllal – magunk generálhatunk konfliktushelyzeteket. Működő demokrácia ugyanis elképzelhetetlen vállalt konfliktusok nélkül.

Az új ötödikes osztályommal osztályfőnöki órákon közösen állítottunk össze saját szabályrendszert. Ennek során a gyerekek megtapasztalhatták az érdekek ütközéséből fakadó konfliktusok feloldását, az egyeztetés folyamatát (vita tárgya volt például, hogy lehet-e a padon mobiltelefon a tanórák alatt), a saját vélemény melletti érvelés jelentőségét (az egyik kislány sikeresen kardoskodott a csúfolódás megtiltása mellett, és ezt a többiek is elfogadták alapelvként).

Értékkonfliktusok

Egy ilyen heterogén intézményben óhatatlanul jelen vannak az értékkonfliktusok is. Iskolánk deklaráltan konzervatív értékeket vall, minden iskolai dokumentumunk hangsúlyozza a hit, család, szeretet fontosságát, valamint az erkölcsi nevelés szerepét az iskolában. Ám a mi intézményünk sem vonhatja ki magát a létező világ hatásai alól.

A dohányzás már nálunk is egyre fiatalabb korban érinti a kisdiákokat, a legkorszerűbb mobiltelefon vagy MP3 lejátszó nálunk is fontos presztízskellék. Ám mivel a többség nem rendelkezik ilyenekkel, általában nem közösítik ki azokat, akik ezeket nem birtokolják.

A ruha- és hajviselet azonban sokszor okoz problémákat, főleg olyan alkalmakkor, amikor a templomban gyűlik össze az iskola apraja-nagyja. A komolyabb iskolai rendezvényeket, mint az évnyitó, évzáró, ünnepségek és vendégek fogadása minden alkalommal az evangélikus templomban tartjuk. A mai divat, leginkább a lány tini divat nem igazán felel meg az itteni elvárásoknak. A szabadon hagyott váll, mély dekoltázs, kivillanó has, extrém miniszoknya nem kívánatos a templomban, de még az iskolában is megszólja érte a gyerekeket a legtöbb kolléga. Ez a konfliktus mára olyan mértékűvé dagadt, hogy az iskola az egyenruha bevezetésén gondolkodik. Döntés még nem született, most folynak az egyeztetések a szülői munkaközösséggel és a diákönkormányzattal.

Majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok…

—

(A képeken a Békéscsabai Evangélikus Gimnázium Művészeti Szakközépiskola, Alapfokú Művészetoktatási Intézmény és Kollégium diákjai láthatók. A fotók Kováts Nóra munkái.)