Bármennyire megszokhatatlan, mára mégis evidenciának tekinthető, hogy az országban két szerkértábor feszül egymásnak. Vannak a kormány narratíváját feltétlenül elfogadók, és az azt határozottan elutasítók, a két fél között pedig nincs átjárás, nem létezik érdemi kommunikáció. A vigasztalan szembenállás következményei talán jobban megérthetőek konkrét történetekből, ezért adjuk itt közre Szarka Judit írását.
Szarka Judit
Az egész mázlinak indult. Éppen két mozgóképkultúra és médiaismeret óra közötti szünetben mentem a folyosón, amikor is megállított az igazgatóm, hogy tudnék-e én olyasmit tanítani, hogy színháztörténet, mire boldogan mondtam, hogy az esztétika szakos diplomám szerint persze, és hogy ritka húzós vizsgát kellett belőle tennünk a legendás dramaturgnál (kritikusnál, zenetudósnál, Petri-elemzőnél stb.), Fodor Gézánál. Így kerültem kapcsolatba egy színházi és filmes szakembereket (a hangtechnikustól és szcenikustól kezdve a jelmeztervezőn át a filmrendezőig) képző intézménnyel, ahol egyrészt motivált, felnőtt diákokkal dolgozhattam együtt, másrészt a három közül a legkedvesebb szakomhoz kapcsolódó tudásterületeket taníthattam: művelődéstörténetet, színház-, dráma- és filmtörténetet, filmelméletet, dráma- és filmelemzést. Jó volt a légkör, öröm volt a diákokkal együtt dolgozni, engem is folyamatos olvasásra, önképzésre inspirált a munka. Igaz, tudtam, hogy az intézmény fenntartója egy nagyon – mondjuk így – furcsa és problematikus ember, de a közvetlen munkatársaimmal és főleg a diákokkal nagyon jó volt a kapcsolat.
Az intézmény filmrendezői képzése egy egyetemmel együttműködve folyt, és ezen a nyáron az a megtiszteltetés ért, hogy három hallgató is konzulensnek kért fel a szakdolgozatához. Sokat konzultáltunk, dolgoztunk, és közeledett az államvizsga ideje.
Tobi színei
Az egyik hallgató egy transznemű emberrel forgatott dokumentumfilmet. A közös munka elején felhívtam rá a figyelmét, hogy bár én nagyon örülök, hogy a hazai politikai környezetben ilyen bátran választott témát, de vállalja-e az esetlegesen kirobbanó konfliktusokat; mire ő kifejtette, hogy tudatos állásfoglalásnak szánja a művét. Úgyhogy elkezdtünk közösen dolgozni, azaz én tulajdonképpen kísérője voltam az alkotói munka írásos reflexiójának. A rendezőnő profi fotósként dolgozott a mindennapokban, így egy vizuálisan különösen letisztult, emberileg nagyon érzékeny mű született. A film főszereplője mellett a transzneműség témakörében megszólalt a filmben pszichológus, jogász, orvos és teológus is. Tény, hogy a rendező transzfób szervezetet nem szólított meg, mert megkereséseit elutasították. De hát létezik olyan dokumentumfilm is, amely egy személyes drámát mutat fel, vagy egy súlyos társadalmi problémát kifejezetten az áldozatok oldaláról jár körül. Úgyhogy a szakdolgozattal kapcsolatos munkák haladtak szépen a maguk útján: elkészültek a szövegek, az opponens és a konzulens megírták az értékelésüket, feltették kérdéseiket, javasolták az érdemjegyet, ez esetben a jelest.
És eljött az online államvizsga napja, amelyen vendégként megjelent az érintett intézmény fenntartója is. Eddig tulajdonképpen rendben is volnánk, szép, reprezentatív gesztus, hogy figyelemmel kíséri a diákjai államvizsgáját. Rögtön az első vizsgázó a fent említett hallgató volt. A szakdolgozat prezentálása és védése után az összes jelenlévő lehetőséget kapott arra, hogy megszólítsa a vizsgázót. És akkor megszólalt az illetékes fenntartó: azzal kezdte, hogy ő nem látta a filmet, de mégis mit képzel magáról a vizsgázó, hogy annulálja a magyar társadalom 90%-ának(!) véleményét, akik elutasítják a transzszexualitást, hogy olyan filmet forgat, amelyben nem szólal meg a másik oldal, és egyáltalán hogyan merészel transzszexuális propagandafilmet forgatni.
A vizsgázó, szegény, lefagyott, ahogy a bizottság is, ezért úgy gondoltam és éreztem, hogy nekem, aki konzulensként szoros munkakapcsolatban voltam a hallgatóval, kell megszólalnom. Próbáltam nagyon korrekt és visszafogott maradni: onnan kezdtem, hogy egyrészt a transzszexualitást nem lehet propagálni, mivel nemi identitásra senkit sem lehet rábeszélni, ez egy antropológiai problémakör, másrészt a dokumentumfilmes hagyományban vannak sorsokat, problémaköröket felmutató művek, harmadrészt a 90%-os megállapítás biztosan nem pontos, mivel pl. az úgynevezett „gyermekvédelmi” népszavazás érvénytelen lett. „Kissé” feszültté vált a légkör, így a bizottság vezetője zártkörűvé tette a további vitát. Ennek keretében az opponens hangsúlyozta, hogy igényes és színvonalas film készült, az egyetemi oktató elmondta, hogy az ő saját konzervativizmusától nagyon távol áll ez a témaválasztás, de egy rendezőnek alkotói szabadsága van, és ő is tanulhat toleranciát, én meg, immár vehemensebben, tovább fejtegettem a már exponált témákat. Az intézményfenntartó pedig fújta tovább a magáét a transzszexuális propagandafilmről, sőt, már ott tartott, hogy az egy értékelhetetlen munka, amiben az oldalak összecsapása nincs bemutatva, és egyre gúnyosabb hangvételben csatáztunk. Ő mindössze tíz pszichológusra hivatkozott, akik egyetértenek a transzszexualitás propagálhatóságával, én pedig egy teljes pszichológus grémiumra, akik ez ellen foglalnak állást. Nem volt kérdéses, hogy a fenntartó a kormány narratíváját tükröző törvényre hivatkozik, miközben én annak elfogadhatatlanságát hangsúlyozom. Ráadásul ez az összecsapás egy európai szintű, a szellemi szabadságot képviselni hivatott intézményben zajlik.
Végül a hallgató jeles helyett jót kapott (amit egyébként felháborítónak tartok), én pedig éreztem, hogy a „fenntartóm” és közöttem áll a kés a levegőben.
Másnap az érintett egyetemi oktató és én kaptunk egy ímélt, amely szerint mi hozzájárultunk ahhoz, hogy szakdolgozatként egy transzszexuális propagandafilm készüljön, és ilyen soha többet elő nem fordulhat. Vagyis: a szigorú igazgató bácsi megdorgál minket, szóbeli figyelmeztetést kaptunk, és felhívják a figyelmünket arra, hogy ezentúl tartózkodjunk a hasonló túlkapásoktól.
Én pedig nem tudok úgy dolgozni, hogy bármely gondolatom miatt retorziótól kell tartanom. Mi lesz, ha például a művelődéstörténet órán a felvilágosodásról merészelek valami olyasmit állítani, ami nincs összhangban a kormány-narratívával? Vagy egy Huszárik-film elemzésénél kerülnek elő olyan gondolatok az individuum szabadságáról és a társadalmi elnyomásról, amelyek jelenleg a tiltott kategóriába sorolódnak?
Elindult közöttünk egy két napig tartó levélváltás, amelyben a fenntartó a kormánynarratívák tudományos megalapozottságát igyekezett bizonyítani. Na, itt aztán zúdult rám mindenféle: a nyelv a kultúra DNS-e, a magyar az egyik legősibb nyelv, a magyar népművészet a leggazdagabb, mi van az én nemzeti identitásommal stb. Miután közöltem, hogy egyrészt Bartókon és Kodályon nőttem föl (anyám zongoratanár, azt már nem írtam meg, hogy ha akarja, énekeljünk versenyben népdalt), másrészt van némi fogalmam a nyelvtörténetről, mert latin szakos is lévén elég komoly indoeurópai nyelvészet kiképzésben részesültem. Arra is rákérdeztem, hogy ő milyen nemzetközi tudományos sztenderdek alapján ítélkezik, amikor kultúrákról meglehetősen fura versenyeredményeket hirdet. Az ingerült válaszból kiderült, hogy az én népművészeti felkészültségem édeskevés, az egyetemi tanulmányaimat pedig tekintsem elpazarolt időnek, amúgy is a múlt században élek, sokkal inkább a Magyarságkutató Intézet korszakos eredményeire kellene támaszkodnom. Slusszpoénként pedig odavetette, hogy ne okoskodjak, úgy látszik, nem tudom, ki ő. Az utolsó válaszlevelemben leszögeztem, hogy az általa említett intézmény mögül a komolyan vehető szakemberek már kihátráltak, hogy tudománytalan nézeteket hangoztat, és pontosan tudom, hogy milyen komoly alternatív színház-alapító volt anno, nem is értem, hogy azóta mi történt vele. Zárszóként közöltem, hogy felmondok, és javasoltam neki, hogy gondolkodjon el a Mephisto című film tanulságán.
Így vesztettem el az óraadások melletti egyetlen munkahelyemet. Készültünk arra néhány újságíró barátommal, hogy nyilvánossá tesszük a történteket, de a film készítői és több szereplője leszavazta az ötletet, mondván, hogy ők Magyarországon szeretnének dolgozni, és ha mindez publikussá válik, akkor ellehetetlenülnek.
Van egy olyan stilisztikai alakzat, amelynek pars pro toto a neve, egy részjelenségben a nagy egész megmutatkozását jelenti. Ilyen ez a történet is: egy államvizsga kapcsán egy politikai narratívának a hamissága ellenére hatékony pusztító ereje mutatkozott meg. Talán úgy is mondhatnánk: a (kisstílű) gonoszság természete.
Azt pedig tudhattam volna, hogy szellemi munkát nem lehet a pillanatnyi szerencsére, a „mázlira” alapozni.
Szarka Judit,
latin nyelv és irodalom,
mozgóképkultúra és médiaismeret szakos tanár,
esztétika szakos előadó
Jegyzetek
Az írás azért nem tartalmazza a szereplők és az érintett intézmény nevét, mert a szerző tiszteletben tartja az érintettek ezirányú kérést.
A képek (egy kivétellel) Bakony Alexa Tobi színei című díjnyertes dokumentumfilmjéből származnak.
Két cikk a transzszexualitás propagálhatósága témájában:
Több gond is van itt:
1. Egyetlen ember viselkedése alapján “vetít”: a kormány narratíváját teszi felelőssé egyetlen ember viselkedéséért! Akkor mit mond arra, amit az opponens mondott, hogy az ő saját konzervatizmusától távol áll a témaválasztás… akkor ő kinek a narratíváját követte? Vagy ő, mivel elfogadó volt, neki megengedjük a saját véleményt? Aki meg “hülye”, az biztos azért az, mert a kormánytól olyan? Mivan?
2. A szerző olyan állásfoglalásra hivatkozik, ami köszönőviszonyban sincs a tudományosan igazolt, alátámasztott kutatásokkal. Ezt írja az állásfoglalás: “A szexuális orientációt jelenlegi tudásunk szerint szintén döntően biológiai tényezők befolyásolják, kialakulásában a genetikai meghatározottság mellett nagy szerepet játszanak egyéb biológiai változók (pl. hormonális hatások, idegrendszeri fejlődés) is. A pszichoszociális hatások szerepe a biológiai faktorok mellett nem meghatározó mértékű.”
Miközben több felületen is olvasható a következő:
“A genetika nem tudja megjósolni, hogy egy személy a saját neméhez vonzódik-e – állítja a Popular Science folyóiratban közzétett új kutatás. A közel félmillió embert vizsgáló tanulmány megállapította, hogy bár vannak gének, amelyek valamelyest befolyásolják az ember szexualitását, mindegyiknek csak csekély szerepe van – a társadalmi és környezeti tényezőknek sokkal nagyobb szerepe van ebben.” (Mandiner), de ha nem tetszik a forrás, akkor itt van a 444.hu-ról is:
“Közel 500 ezer ember genetikai adatainak elemzéséből kiderült, hogy a genetika 8 és 25 százalék közi arányban játszik csak szerepet abban, hogy egy ember a saját neméhez vonzódik-e, a többiért társadalmi és környezeti hatások felelnek. Ez a legnagyobb tanulmány a témában eddig, az eredményeket pedig a neves Science című folyóiratban publikálták a kutatók.”
Szeretném, ha jól értenénk: legalább 3/4 részben a társadalmi és környezeti hatások alakítják a homoszexualitást!
Illene ezen a szinten egy kicsit jobban utánanézni annak, hogy kinek mit hiszünk el…
3. Az említett törvény a kiskorúakat védi ezektől a társadalmi és környezeti hatásoktól. Tehát ez a vizsgafilm biztosan nagyszerű, és hiánypótló, csak kéretik kirakni rá a 18-as karikát. Onnantól nincs semmi gond. Köszönöm.
Egy 3 gyermekes anyuka, informatika tanár és 25 éves osztályfőnöki tapasztalattal rendelkező pedagógus
A SZERZŐ, SZARKA JUDIT VÁLASZA
Tisztelt Jablonszky Krisztina!
Mindenek előtt szeretném elnézését kérni, hogy csak most reagálok hozzászólására: technikai és szervezési problémák miatt csak nem régen kaptam meg írását, és a válaszadás előtt igyekeztem még többet olvasni a témakörben.
Az Ön által megadott sorszámozás szerint szeretnék válaszolni:
1.) Az, hogy a fenntartó a kormány narratívájára hivatkozott, általa is elvállalt tény: az államvizsga vitáján a szóhasználat és a társadalmi visszautasítottságra való hivatkozás szinte szó szerinti egyezést mutatott a kormányoldal megnyilatkozásaival, de a következő napban történt levélváltásunk folyamán már szó szerint hivatkozott a vonatkozó jogszabályra. Úgyhogy nem én vetítettem, hanem az illető büszke vállalása volt a kormány narratívájával való egyetértés (ami egyébként szíve joga, csak az nem, hogy ezt beviszi egy államvizsgára).
A másik megszólaló, az egyetemi oktató viszont egyértelmű személyességgel fogalmazott, nem jogszabályra, hanem a konzervativizmusára hivatkozott, de ahogyan egy művészeti képzéssel foglalkozó egyetemi kar oktatójától ez a XIII. század óta elvárható, az alkotói szabadságot preferálta.
Részemről egyébként hozzátenném még, hogy az egyetemnek – ugyancsak a középkori disputák óta – alapvető joga, sőt, kötelessége a tudományos nézetek összecsapásának biztosítása. A törvényi hivatkozás semmiképpen nem felel meg az egyetem mint intézmény szellemi autonómiára vonatkozó évszázados tradíciójával – bár azt, sajnos, az elmúlt években tapasztalhattuk, hogy a kormány ez ügyben is szembemegy az európai tradícióval(alapkutatások ellehetetlenítés, gender-szakok betiltása, középiskolai tanárok képzésének színvonal csökkentése stb.)
2.) Abban viszont Önnek igaza van, hogy a nemzetközi, tudományos diskurzus terén korántsem olyan egyértelmű a genetikai meghatározottság melletti állásfoglalás, mint azt én – jóhiszeműen – egy egész szakmai grémium állásfoglalásából kiolvasni véltem. Alaposan elolvastam a magyar sajtóban megjelent tiltakozásokat, amelyek kivétel nélkül a kormánysajtóban jelentek meg (Mandíner, Magyar Nemzet stb.), sok esetben olyan szakembertől, pl. Bagdy Emőke lányától, akinek esetében nagyon erős a politikai hatalomnak való elkötelezettség. Gondolom, azt megérti, hogy azon tudósok megnyilatkozásait, akik egy köztudottan rendkívüli módon manipulált propaganda-gépezetben szólalnak meg, legalábbis fenntartásokkal kezelem.
Ami elgondolkodtató, az az eddigi, legnagyobb nemzetközi kutatásra való hivatkozása. Úgyhogy, még egyszer le szeretném szögezni: köszönöm szépen, hogy rávilágított számomra, hogy a kérdés közel sem olyan megnyugtatóan eldöntött, mint azt én a magyar szakmai élet többségének nyilatkozata alapján gondoltam.
DE! Az ön által idézett kutatás is csak egyetlen hivatkozás, bármennyire nagy mintára hivatkozik is. Vagyis maximum annyi mondható el, hogy a téma még megvitatás alatt áll, de kész tényként nem mondhatunk ki még semmit sem. (Utalnék arra, hogy pl. nemrég derült ki, hogy egy sok éve tudományos konszentusként kezelt genetikai eredmény, manipulált kísérleteken alapul).
3.) Amit viszont nagyon fontosnak gondolok: a homoszexualitás, transzszexualitás mindig, minden egyes érintett ember esetében személyes és drámai kérdés. Ezek az emberek hosszú és szenvedésteli folyamatban ismerik fel nemi identitásukat. A probléma, hogy ti. VANNAK homoszexuális és transzszexuális emberek: tény, és ezzel a jelenséggel foglalkozni kell. Soha, semmiféle létező problémának nem megoldása az, hogy nem beszélünk róla. A gyerekek látnak és hallanak, sokféle tapasztalatra tesznek szert, és a felnőttben való bizalmat ássa alá, a világ megismerésének folyamatát akadályozza, ha nem szerez ismereteket a létezés sokszínűségéről. Az nyilvánvalóan badarság, hogy amiről a gyerek lát és hall valamit, azzá fog válni, (a Jancsi és Juliska olvasása után egyik gyerek sem akar kannibállá válni stb.) Biztos vannak polgárpukkasztó kamaszok ebben a témakörben is, de a nemi identitás megtalálása olyan súlyú felnőtt probléma, amivel, ha valódi szerelmekre kerül a sor, senki nem fog tréfálni.
Részemről felháborítónak tartom, hogy a politikai hatalom a személyiséggé válás folyamatába jogilag akar beleszólni. És az is nyilvánvaló, hogy nem minden szülő rendelkezik azzal a tudással és kommunikációs képességgel, amellyel ezek a kényes témák tematizálhatók. Igenis szükség van tanárokra és más szakemberekre; a Thalész-tételt és a létösszegző költeményeket sem a szülő feladata megtanítani, miért kellene adott esetben mélyreható pszichoszexuális ismeretekkel rendelkeznie?
Arról nem is beszélve, hogy a diáknak kell tanulnia pl. irodalmat és esetleg egy kis művészettörténetet is: Homéroszt, Thomas Mann-t, Leonardot, El Kazovszkijt, Platónt stb. nem lehet hitelesen tanítani a homoerotika és a transzszexualitás témaköre nélkül. (Arról már nem is beszélve, hogy pl. a görög kultúra számára egyértelműen a homoerotikus szerelem volt a magasabb rendű. Nem szabad elfelejtenünk, hogy miközben nagyon fontos és alapvető jelentőségű a zsidó-keresztény kultúrkör, az emberi kultúra sokkal hosszabb időszakában nem ez volt a meghatározó, a vonatkozó szexuális tilalmaival együtt. Amúgy számomra különösen fontos témakör a bibliai hermeneutika.)
És végezetül: a vonatkozó film a youtube-on volt elérhető úgy, hogy az életkort igazolni kellett (nekem is, a konzulensnek). Az az államvizsga botrányához tartozik hozzá, hogy az alkotó a meghurcoltatása után törölte a youtube-ról is a filmet.
Ikergyerekes szülőként, több, mint huszonöt éve tanító tanárként számomra a legfontosabb a gyerekek számára a világ sokszínűségének megmutatása, az idegenség és másság mindnyájunkban ott rejtőző, más-más pszichés és testi szinten jelentkező létformái felé való nyitottság vonzóvá tétele.
2023.11.21. A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel... (Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21. Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg... (Forrás: Eduline)
2023.07.15. Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur... (Forrás: Index)
Több gond is van itt:
1. Egyetlen ember viselkedése alapján “vetít”: a kormány narratíváját teszi felelőssé egyetlen ember viselkedéséért! Akkor mit mond arra, amit az opponens mondott, hogy az ő saját konzervatizmusától távol áll a témaválasztás… akkor ő kinek a narratíváját követte? Vagy ő, mivel elfogadó volt, neki megengedjük a saját véleményt? Aki meg “hülye”, az biztos azért az, mert a kormánytól olyan? Mivan?
2. A szerző olyan állásfoglalásra hivatkozik, ami köszönőviszonyban sincs a tudományosan igazolt, alátámasztott kutatásokkal. Ezt írja az állásfoglalás: “A szexuális orientációt jelenlegi tudásunk szerint szintén döntően biológiai tényezők befolyásolják, kialakulásában a genetikai meghatározottság mellett nagy szerepet játszanak egyéb biológiai változók (pl. hormonális hatások, idegrendszeri fejlődés) is. A pszichoszociális hatások szerepe a biológiai faktorok mellett nem meghatározó mértékű.”
Miközben több felületen is olvasható a következő:
“A genetika nem tudja megjósolni, hogy egy személy a saját neméhez vonzódik-e – állítja a Popular Science folyóiratban közzétett új kutatás. A közel félmillió embert vizsgáló tanulmány megállapította, hogy bár vannak gének, amelyek valamelyest befolyásolják az ember szexualitását, mindegyiknek csak csekély szerepe van – a társadalmi és környezeti tényezőknek sokkal nagyobb szerepe van ebben.” (Mandiner), de ha nem tetszik a forrás, akkor itt van a 444.hu-ról is:
“Közel 500 ezer ember genetikai adatainak elemzéséből kiderült, hogy a genetika 8 és 25 százalék közi arányban játszik csak szerepet abban, hogy egy ember a saját neméhez vonzódik-e, a többiért társadalmi és környezeti hatások felelnek. Ez a legnagyobb tanulmány a témában eddig, az eredményeket pedig a neves Science című folyóiratban publikálták a kutatók.”
Szeretném, ha jól értenénk: legalább 3/4 részben a társadalmi és környezeti hatások alakítják a homoszexualitást!
Illene ezen a szinten egy kicsit jobban utánanézni annak, hogy kinek mit hiszünk el…
3. Az említett törvény a kiskorúakat védi ezektől a társadalmi és környezeti hatásoktól. Tehát ez a vizsgafilm biztosan nagyszerű, és hiánypótló, csak kéretik kirakni rá a 18-as karikát. Onnantól nincs semmi gond. Köszönöm.
Egy 3 gyermekes anyuka, informatika tanár és 25 éves osztályfőnöki tapasztalattal rendelkező pedagógus
A SZERZŐ, SZARKA JUDIT VÁLASZA
Tisztelt Jablonszky Krisztina!
Mindenek előtt szeretném elnézését kérni, hogy csak most reagálok hozzászólására: technikai és szervezési problémák miatt csak nem régen kaptam meg írását, és a válaszadás előtt igyekeztem még többet olvasni a témakörben.
Az Ön által megadott sorszámozás szerint szeretnék válaszolni:
1.) Az, hogy a fenntartó a kormány narratívájára hivatkozott, általa is elvállalt tény: az államvizsga vitáján a szóhasználat és a társadalmi visszautasítottságra való hivatkozás szinte szó szerinti egyezést mutatott a kormányoldal megnyilatkozásaival, de a következő napban történt levélváltásunk folyamán már szó szerint hivatkozott a vonatkozó jogszabályra. Úgyhogy nem én vetítettem, hanem az illető büszke vállalása volt a kormány narratívájával való egyetértés (ami egyébként szíve joga, csak az nem, hogy ezt beviszi egy államvizsgára).
A másik megszólaló, az egyetemi oktató viszont egyértelmű személyességgel fogalmazott, nem jogszabályra, hanem a konzervativizmusára hivatkozott, de ahogyan egy művészeti képzéssel foglalkozó egyetemi kar oktatójától ez a XIII. század óta elvárható, az alkotói szabadságot preferálta.
Részemről egyébként hozzátenném még, hogy az egyetemnek – ugyancsak a középkori disputák óta – alapvető joga, sőt, kötelessége a tudományos nézetek összecsapásának biztosítása. A törvényi hivatkozás semmiképpen nem felel meg az egyetem mint intézmény szellemi autonómiára vonatkozó évszázados tradíciójával – bár azt, sajnos, az elmúlt években tapasztalhattuk, hogy a kormány ez ügyben is szembemegy az európai tradícióval(alapkutatások ellehetetlenítés, gender-szakok betiltása, középiskolai tanárok képzésének színvonal csökkentése stb.)
2.) Abban viszont Önnek igaza van, hogy a nemzetközi, tudományos diskurzus terén korántsem olyan egyértelmű a genetikai meghatározottság melletti állásfoglalás, mint azt én – jóhiszeműen – egy egész szakmai grémium állásfoglalásából kiolvasni véltem. Alaposan elolvastam a magyar sajtóban megjelent tiltakozásokat, amelyek kivétel nélkül a kormánysajtóban jelentek meg (Mandíner, Magyar Nemzet stb.), sok esetben olyan szakembertől, pl. Bagdy Emőke lányától, akinek esetében nagyon erős a politikai hatalomnak való elkötelezettség. Gondolom, azt megérti, hogy azon tudósok megnyilatkozásait, akik egy köztudottan rendkívüli módon manipulált propaganda-gépezetben szólalnak meg, legalábbis fenntartásokkal kezelem.
Ami elgondolkodtató, az az eddigi, legnagyobb nemzetközi kutatásra való hivatkozása. Úgyhogy, még egyszer le szeretném szögezni: köszönöm szépen, hogy rávilágított számomra, hogy a kérdés közel sem olyan megnyugtatóan eldöntött, mint azt én a magyar szakmai élet többségének nyilatkozata alapján gondoltam.
DE! Az ön által idézett kutatás is csak egyetlen hivatkozás, bármennyire nagy mintára hivatkozik is. Vagyis maximum annyi mondható el, hogy a téma még megvitatás alatt áll, de kész tényként nem mondhatunk ki még semmit sem. (Utalnék arra, hogy pl. nemrég derült ki, hogy egy sok éve tudományos konszentusként kezelt genetikai eredmény, manipulált kísérleteken alapul).
3.) Amit viszont nagyon fontosnak gondolok: a homoszexualitás, transzszexualitás mindig, minden egyes érintett ember esetében személyes és drámai kérdés. Ezek az emberek hosszú és szenvedésteli folyamatban ismerik fel nemi identitásukat. A probléma, hogy ti. VANNAK homoszexuális és transzszexuális emberek: tény, és ezzel a jelenséggel foglalkozni kell. Soha, semmiféle létező problémának nem megoldása az, hogy nem beszélünk róla. A gyerekek látnak és hallanak, sokféle tapasztalatra tesznek szert, és a felnőttben való bizalmat ássa alá, a világ megismerésének folyamatát akadályozza, ha nem szerez ismereteket a létezés sokszínűségéről. Az nyilvánvalóan badarság, hogy amiről a gyerek lát és hall valamit, azzá fog válni, (a Jancsi és Juliska olvasása után egyik gyerek sem akar kannibállá válni stb.) Biztos vannak polgárpukkasztó kamaszok ebben a témakörben is, de a nemi identitás megtalálása olyan súlyú felnőtt probléma, amivel, ha valódi szerelmekre kerül a sor, senki nem fog tréfálni.
Részemről felháborítónak tartom, hogy a politikai hatalom a személyiséggé válás folyamatába jogilag akar beleszólni. És az is nyilvánvaló, hogy nem minden szülő rendelkezik azzal a tudással és kommunikációs képességgel, amellyel ezek a kényes témák tematizálhatók. Igenis szükség van tanárokra és más szakemberekre; a Thalész-tételt és a létösszegző költeményeket sem a szülő feladata megtanítani, miért kellene adott esetben mélyreható pszichoszexuális ismeretekkel rendelkeznie?
Arról nem is beszélve, hogy a diáknak kell tanulnia pl. irodalmat és esetleg egy kis művészettörténetet is: Homéroszt, Thomas Mann-t, Leonardot, El Kazovszkijt, Platónt stb. nem lehet hitelesen tanítani a homoerotika és a transzszexualitás témaköre nélkül. (Arról már nem is beszélve, hogy pl. a görög kultúra számára egyértelműen a homoerotikus szerelem volt a magasabb rendű. Nem szabad elfelejtenünk, hogy miközben nagyon fontos és alapvető jelentőségű a zsidó-keresztény kultúrkör, az emberi kultúra sokkal hosszabb időszakában nem ez volt a meghatározó, a vonatkozó szexuális tilalmaival együtt. Amúgy számomra különösen fontos témakör a bibliai hermeneutika.)
És végezetül: a vonatkozó film a youtube-on volt elérhető úgy, hogy az életkort igazolni kellett (nekem is, a konzulensnek). Az az államvizsga botrányához tartozik hozzá, hogy az alkotó a meghurcoltatása után törölte a youtube-ról is a filmet.
Ikergyerekes szülőként, több, mint huszonöt éve tanító tanárként számomra a legfontosabb a gyerekek számára a világ sokszínűségének megmutatása, az idegenség és másság mindnyájunkban ott rejtőző, más-más pszichés és testi szinten jelentkező létformái felé való nyitottság vonzóvá tétele.